Intenzív osztály

Kristóf Bori   

Színház: nézőtér és egy láthatatlan, de mindenki által érzékelhető fallal elválasztott Színpad. Az Előadás helyszíne. A Színészek, a Művészet helye. Itt vége a nagybetűs szavaknak, amelyek elég sután hatnak. Csakhogy sután hat az előadás és néző reneszánsz konvenciókon alapuló elválasztásának szokása, és ennek rendezői koncepciótól független, alapvető jelenléte is.

A fenti sorok közhelyek – talán mégsem feleslegesek. Hiszen még mindig ritka az olyan előadás, amely szétfeszíti a hagyományok által kijelölt kereteket, és fel meri vállalni a nézővel való kontaktust. Amely a nézőt a történés részesévé teszi, s nem egy másik dimenzióban létező szemlélőként kezeli. Amely megtör egy olyan hagyományt, amely elválaszt a történéstől, s a nézőt a színház „itt és most"-ja ellenére hasonlóvá teszi egy múzeumi kép szemlélőjéhez. (Bár a múzeumlátogató mozoghat, s elmehet a kép elől, amikor szeretne.)

Paradox, hogy éppen egy Brecht darab előadásán – ahol a brechti elveknek megfelelően az elidegenítés és érzelmi távolság létrehozása lehet az egyik cél – élhetjük meg, hogy a színészekkel egy térben vagyunk és mozgunk. Az előadás élményszerűen hat a nézőre az események testközelsége és e gesztus szokatlansága miatt is. Ebből a pozícióból igazi kihívás szemléltetni, epikus színházat vagy valami olyasmit létrehozni. A nézőtől húsz centiméterre érdekes távolinak tűnni, a szöveget a néző arcába mondva érdemes elidegenítőnek lenni.

A néző erős térbeli bevonása mellett az előadás folyamatosan jelzi előadás voltát: a jelenetek között a rendező instruálja a nézőket, merre menjenek, honnan lehet jól látni a következő jelenetet. Az előadás elején is elmondja, honnan lehet majd nézni az előadást, és hogy három Kurázsi mamánk, valamint két (és fél) Kattrinunk lesz. Folyamatosan kizökkentenek a színészek szerepen belüli váltakozásai, a jelzésszerű kellékezés, és a szövegben megjelenő, ám nem tárgyiasuló információk. Itt dohányozni is lehet (ahogyan Brecht elképzelései szerint is), és az átélést gátolják a kórusok, songok, a narrálás (Kattrinok szerepe), és a színészi játék visszafogottsága is. A színész demonstrál, úgy játszik egy szerepet, hogy közben reflektál is arra. A K. Mama előadása megtestesít és elmond egyszerre, bevonja a nézőt, majd szemlélővé teszi újra. Érzelmeket csal elő, majd kizökkent és agymunkára késztet. A nézőt csak úgy lehet szembeállítani valamivel, ha kapcsolatba kerül vele. Ha kívül van, az előadás és néző ütköztetése lehetetlen: a szembenállás viszonyt feltételez, a kívüllét nem.

Az előadás helyszíne sivár: belsőudvar, koszos beton, lepattant szürke. Lassan besötétedik. Esik az eső. Belemos minket az előadásba, nem lehet kívül maradni. Belül vagyunk, de csak pillanatokra, ideiglenesen, s folyamatosan figyelmeztetnek rá, hogy mindez színház. A három befejező jelenetben a néző belefárad a „katarzisba", hiszen épp, mikor ilyesmit érezhetnénk, Zsótér jön, felkonferálja a következő jelenetet és megkér, hogy fáradjunk odébb. Mégis ritka élménnyel távozunk a Rákóczi úti épületből. Színházat láttunk, amely tudni akart a néző jelenlétéről és folyamatosan, kettős módon reflektált is arra.

Balassa Eszter   

A brechti elidegenítés módszerét alkalmazva megvan a veszély, hogy annyira „jól" sikerül a megvalósítás, hogy a néző teljesen kívül reked a látottakon, és semmiféle élményt nem kap a produkciótól. Zsótér Sándor és az Ascher-Novák osztály közösen megmutatták, milyen egy igazán élvezhető vérbeli Brecht-előadás.

A Színművészeti egyik épületének belső udvarnak alig nevezhető részére, valamint az azt körülölelő kicsiny gangra és folyosókra tömörül be a közönség: ez lesz a néző- és a játéktér is. Az előadás prológusaként a rendező intéz beszédet hozzánk arról, mit és hogyan láthatunk a délután folyamán, és a továbbiakban is kalauzunk marad újra és újra megszakítva a színészek játékát. Mi pedig ácsorgunk, nyakunkat tekergetjük, rohangálunk a folyosókon ablaktól ablakig, apró szobába szorulva kuporgunk; és közben zokszó nélkül tűrjük, ha szemünkbe világít egy reflektor, vagy ha kissé megázunk az eleredő esőben. Mert így leszünk részesei – befogadói és kicsit alakítói is - az előadásnak, és mert a színészek is megteszik ugyanezt, sőt többet. Ők másznak is falról le és falra föl, játszanak a tűzzel, zenélnek és énekelnek, és mindeközben marad energiájuk a tiszta és szép szövegmondásra. De nem ennyi jelenti az elidegenítést, hanem a szereposztás is, valamint a kellékek szimbolikus használata. Így lehet egy pléh kuka a szekér, és a színész lábáról lerángatott tornacipő a zsoldosok kasszája. A címszereplő Kurázsi mamát három színésznő jeleníti meg: más és más minden életszakaszban. Takács Nóra Diána a nyugodt és magabiztos, Kiss Diána Magdolna a még mindig sikeres háborús-kofa, Roszik Hella pedig az erős, mégis gyenge nő. Három tejesen különböző karakter, akik végül mégis eggyé válnak, s közösen mondják el Kurázsi utolsó mondatait. De nem csak az anyát, lányát is több alakban láthatjuk: Bánfalvi Eszter és Szilágyi Kata személyesítik meg a néma Kattrint – kivéve megbecstelenítésekor, mert akkor Mátyássy Bence.

Az egész K. mama nem más, mint az elidegenítő hatások igen széles spektrumának bemutatása, mégsem egy lajstromot, hanem egy érthető és élvezhető előadást láthattunk.

Szabó-Székely Ármin   

Azzal kezdeném, ami először fölmerült bennünk, amíg sorba álltunk: hol fér el a Rákóczi úti épületben ennyi ember, azaz melyik teremben lesz az előadás. Aztán kiderült, hogy egyikben sem: a színhely a körfolyosós belső udvar. Nagyon érdekes tér. Egyik felében adott az egyetem patinás épülete, a neogót ablakokkal, meg boltívekkel, és a közepébe be van nyomva, egy emeletes konzervdoboz, életveszélyes bukóablakokkal, meg rozsdásodó csövekkel. És ehhez adott még pluszba egy zárt szoba szemben a fém fallal, meg a több szintnyi körfolyosó, amelyek szintén be lettek játszva. De az még hagyján, hogy az általunk látható minden térelem funkciót kapott, de maga az épület is szereplővé vált; olyan helyekről hangzottak fel váratlanuk énekek, kiáltások, zörejek, amelyeket be sem tudtunk tájolni, csak a kanyargós lépcsőkön és folyosókon jutottak el valahogy hozzánk. Ez a stílus- és érzékelés-kavalkád tökéletes hátteret biztosított egy olyan előadásnak, amelynek alaptémája a háború és az általános bizonytalanság.

De az érzékelést nemcsak akusztikailag csavarták meg, hanem a színházi élmény alapelemét, magát a látást is szokatlanul éltem meg. És nemcsak azért, mert a különböző helyszíneknél ide-oda tereltek minket, (vízszintes és függőleges irányban is, ami színházban ritkán tapasztalható élményt nyújtott: a filmnézését!) hanem, mert a nézők annyira egy szintre kerültek a szereplőkkel, hogy néha nem tudtam eldönteni, hogy kit is kéne figyelnem, a színészeket, vagy nézőtársaimat – ezért figyeltem mindkettőt.

És amit megfigyeltem, az a következő volt: a különleges játékélmény gyakorlatilag a szöveg befogadása elé lépett, magyarul: nem akartam történetet, nem akartam magyarázatokat, nem akartam leülni egy székre, hogy végig nézzem a Kurázsi mamát. Helyette inkább szívesen végigálltam a két és fél órát, ami alatt már az eső is cseperegni kezdet, mindig akkor kellett helyet változtatni, amikor már éppen találtam egy kényelmes pozíciót, ráadásul az utolsó helyemen majdnem leütött egy bukóablak – mert azt érzetem, hogy valami olyasmi történik, amit két évben egyszer ha látok: az előadás összehozza a nézőket. Közösséget teremtett, közös megélést, de szó szerint.

Az előadás vége felé volt egy rész, amikor lent álltam az udvaron, de már szinte csak a játéktérben volt hely. Bejött a kettesszámú K. MAMA, megállt mellettem, és elkezdett veszekedni a szakáccsal, aki fent állt a körfolyosón. Én meg azt éreztem, hogy teljesen bevontak az előadásba, szinte azt vártam, hogy mikor szól ide valamit. Nem két színészt néztem, ahogy veszekednek a színházban, - hanem két veszekedő embert. Nagyon rizikós, nagyon izgalmas.

Khaled Abdo Szaida   

Vasárnap délután gyülekezik a közönség az egykori vizsgaelőadás megtekintésére. Az előadás rendhagyósága az első pillanatban egyértelművé válik, hisz a közönséget nem egy színházterembe, hanem az első emeleti kis belső udvarra zsúfolják be. Megnyugtatásképp a rendező elárulja, nem fog az egész darab itt játszódni. Tisztázza a játékszabályokat, a legfontosabb, hogy a néző felelőssége, hogy mennyit lát az előadásból, „tessék küzdeni a helyekért". Senki ne érezze, hogy magára hagyták: az előadás közben ő majd mindig mondja hova menjünk. Az ember körülnéz, és hirtelen elbizonytalanodik, ki néző és hol vannak a színészek. De mielőtt elkezdődne az előadás Zsótér Sándor még ebben is rendet rak, bemutatja az erkélyen álló jelmeztelen színészeket.

Egy váratlan pillanatban elkezdődik az előadás, és valóban, amint az első jelenetnek vége, a rendező teljes természetességgel instruálja a közönséget, hányan hova igyekezzenek a jobb látás érdekében. A néző kissé zavarban érzi magát, mintha valami szörnyű rendkívüli helyzetbe került volna, de hamar feloldódik, beszippantja a varázslat, és az előadás végére nem érti, mások miért nem így játsszák Brechtet. Az elidegenítő elemek nem robbantják szét az előadást, nem kényszeres, erőltetett hagyománykövetés jelei, sokkal inkább az alázatos, érzékeny színészi játékkal közösen felépített zárt közeget építenek.

Figyelemre méltó, ahogy a tér minden szintjét és szegletét bevonva, a teret végtelenítve beutazzák a képzeletbeli háborús helyszíneket, ahogy kellékek nélkül, jelképes tárgyakat használva mindent elhitetnek a közönséggel, hogy a jelenetek bevezető narrációit a némát játszó színész mondja el, s ahogy két-három színész osztozik egy-egy szerepen, vagy a színész munkája, aki két-három szerepet játszik a darabban. Köztünk játszanak, megszólítanak, s így magunk is szereplőkké válunk.

Mire a darab végére érünk, a kis udvarban elered az eső, s a természetes fények helyét a lámpák világítása veszi át. A közönség az esőben áll, a színészek az ablakból lógnak, és a dobszó és lárma helyett, a tetőn énekelnek.

Marsalkó Eszter   

Ami a legfontosabb: szép, pontos, következetes előadás a K. Mama. Nagyon nagyon jóleső élmény.

Zsótér Sándor rendezéseivel kapcsolatban legtöbbször eszébe jut az embernek Brecht. A K. Mamát nézve nemhogy gondoltam rá, de teljesen át is értékeltem az egész brechti paradigmát.

Lehet, hogy ami itt következik, az csak számomra érdekes magán-agyalás. Mindenesetre megrázó volt arra rájönni, hogy a brechti színház valóban felboríthatja a tradicionális keretek között értelmezett színházi helyzetet.

Magyarázat: az előadásban a leghatásosabb elidegenítő eszköz a tér használata. Az egyes jelenetek-jelenetsorok különböző helyszíneken játszódnak, függőleges és vízszintes irányban is állandó a mozgás. Zsótér a rendező-műsorvezető szerepét játssza, és már a kezdés előtt figyelmeztet: csak akkor fogunk bármit is látni, ha nem cövekelünk le egy ponton, hanem az ő útmutatásainak megfelelően igyekszünk a játéktér közelébe kerülni. És ez igaz is.

Vagyis: a K. Mama esetében az a néző, aki csupán néz, de nem cselekszik, megszűnik néző lenni, ugyanis nem lát. Kívül kerül az előadáson.

Ez az okos gondolat persze nem az előadás közben jutott az eszembe. Akkor túlságosan is lenyűgözött az egyenletes színészi teljesítmény, a zenés számok profizmusa, az erősebbnél erősebb pillanatok sora. Egyszóval nagyon jól éreztem magam.

K. Mama szerepében Takács Nóra Diánát, Kiss Diánát és Roszik Hellát láthattuk. A szerep eltartása általában annyira jól sikerült, hogy zavarónak éreztem, amikor Kiss Diána játékában reflektálatlanul őszinte színeket fedeztem fel. Takács Nóra Diána rövid alakítása örömteli meglepetés volt, kifejezetten sajnáltam, hogy ilyen kevés ideig élvezhettem.

A színészi munka magas színvonalát még egyszer hangsúlyozom, és vonatkozzon ez mindenkire, akit itt nincs hely külön megemlíteni.

Viszont mindenképpen szólnom kell arról a szépséges, csodálatos Kattrinról, aki a csöpögő esőben krétával rajzolja a betonra a saját kis igazságát. Köszönöm szépen.

Boross Martin   

Nem kis bátorságra vall az a vállalkozás, melyet a volt Ascher-Novák osztály tanulói, más néven a HOPPart társulat Zsótér Sándorral hozott létre. Ezt nagyobb részben értem a helyszínre, kisebb részben a formavilágra, mellyel a nézőkhöz szólnak. Nem tartott sokáig, míg mindkét játékszabályt elfogadtuk.

Az előadás elején a rendező megosztja velünk a rendhagyó színpad (az egyetem Rákóczi úti épületének belső udvara és gangja) használati utasítását, instrukciókkal lát el bennünket a darabnézést illetően. Mindez mintegy 5-8 percig tart. Segítő szervezkedése amúgy számos alkalommal átkötő jelenetként szolgál. Járkálni, dohányozni szabad, de szinte senki nem él ezen lehetőségekkel. A darab során egyszer váltunk helyszínt, ekkor egy apró szobába zsúfolódunk be kb. ötvenen. A helyváltoztatás elsőre indokolatlannak tűnhet, ám a darab ezen pontján jól esik egy kis intimitás, mint ahogy az is garantált, hogy mindenki új helyre kerül, mikor visszatérünk eredeti „díszleteink” közé.

Abban a szerencsés helyzetben tudhattam magam, hogy legalább olyan jó rálátásom volt a színen zajló eseményekre, mint a színfalak mögötti futkorászásra, civil készülődésre. Idővel rájöttem, hogy ez majdnem mindenkire igaz. Semmi garancia nincs rá, hogy nem én leszek a következő, akit udvariasan megkérnek, „állj egy kicsit arrébb az ablakból, hadd lépjek be időben a jelenetembe, hadd játsszak a közönségnek”. A kérdés, vajon van-e közönség, ha mindenki megkérhető? Vagy inkább az a kérdés, van-e játék? Tán csak eljátsszák, hogy játszanak? Ezt az eltartást fokozta, hogy következetesen más tárgyakat használtak, mint aminek a jelzésére szolgált (pl.: labda – tölténytár, ceruza - cigaretta).

Mint azt már rögtön az elején megtudhattuk, bizonyos szerepeket többen jelenítenek meg, ilyen volt például K. Mama is. Három lány, méghozzá elég különböző karakterű lányok játszották felváltva.

A darab zenéjét mindvégig az osztály maga szolgáltatta. Megszólalt többek közt billentyűs, fúvós, és nem kevés énekhang is.

Nagyon megkomponált, élvezetes, szellemmel teli darabot láthattunk, egy minden pillanatban együtt mozgó, együtt rezdülő csapat előadásában.

Boronkay Soma   

Háború a gangon, K. Mamák, hírnök-Katrinok. Kis torlódás az ad hoc harctérré változott teraszon, a rendező brechtiesen bevezet az előadásba: nem kell aggódni, mindent úgysem fogunk látni, minek. Majd az egész produkció alatt folyamatosan instruál, mikor merre nézzünk, hova totyogjunk. Néha pisszeg, hogy menjek, talált egy szuper helyet nekem, máskor szó szerint kézen fog és mászik velem egy emeletet a páholynak beillő állóhelyért. Állunk és nézünk, bámulunk a lábunk elé, fel, le, jobbra, balra, az előadás körbevesz, nincs menekvés, mondhatnám, hogy az ellenség bekerített. Szemlélődünk, néha emeleteket le, néha csak centiket el, távolodunk, aztán hirtelen lábunkon keresztül fut pár Katrin, máskor Fejő egy pofontól ránk esik. Kapkodjuk fejünket, pingpongmondatok cikáznak körülöttünk. Mindeközben kis meglepiajándékok potyognak ránk. Kapunk repülőt, injekcióstű-tüzet, lejárt sarkú cipőt, nagyon is valódi érzelmeket.

Háború a lépcsőházban. Na meg a nézők között a látásért. Mert mindenki látni akar mindent. Közben fel sem tűnik, hogy már esik. De néha olyan jó csak az égre nézni, észrevenni egy elszálló lufiköteget, vagy az arcomra eső cseppeken mosolyogni; ezalatt háborút hallgatni, olyat, ahol minden házi. Csak hétköznapi eszközök, nem hétköznapi tálalásban, belénk tipró előadásmód. A téma túl messze van, a gondolat és a megvalósítás nagyon is közel. Fáj ahogyan ütik Katrint, sírok amikor hallom K. kukafedélrekviemét, egyszerűen nem bírok odanézni. Pár songgal odébb már középen állok, a Zsótér által vezérelt reflektor kisüti a szemem, de kezdek hozzászokni. Mellettem áll K., az aki már korábban csak úgy rám mosolygott. Most énekel, és lassan sírni kezd. Nézem a legördülő cseppeket, hallom a dallamot, szöveget már nem fogom fel, és önkéntelenül sírok. Nem zavar semmi, csak érzem hogy most nem ott vagyok ahol az előbb voltam, elvitt és ez nagyon jó érzés. Nem tudom már eldönteni, hogy ő sír énmiattam vagy én őmiatta, talán közösen hoztuk létre. Majd egy Katrin arrébb tesz: útban voltam.

Végül háború operában, most éppen lenézek, finom disszonancia van ott énekben és játékban is. Egyszer csak elmennek, nincs már háborús zaj, csak állásban elfáradt lábak, tapsban kipirosult tenyerek, megbolygatott érzelmek.

Mátrai Diána   

Zsótér mint egy idegenvezető informálja a nézőket az előadás menetéről. Ezek szerint lesznek, jelenetek, amiket az udvarról érdemes nézni, de aki nem fér el (elég kicsi hely áll rendelkezésünkre), az menjen feljebb, és az udvarra nyíló ablakból is végigkísérheti (a rendező odaperdül, meg is mutatja), és ne aggódjunk, majd ő mindig mondja jelenet közben, hogy hogy lesz. Mint egy haditerv a 30 éves háborúban. Na, de a terv kitalálása már a háború része? Igen, szóval mindez már hozzátartozik a darabhoz, vagy csak Zsótér-idegenvezető elhalkulása után kezdődött el?

Zsótér Sándor rendezésében K. mama címmel láthattuk Brecht darabját. Az előadás rendhagyó abból a szempontból, hogy tehát nem színpadon játsszák, hanem egy udvaron, illetve egyszer egy kis szobában, egyszer a ház tetején és folyamatosan a körbevevő folyosókon. A tetőt kivéve a nézők is ezeken a helyeken állnak.

Esik az eső, nem baj, az előadás megy rendíthetetlenül. Együtt ázunk velük, együtt fázunk velük. Sőt, együtt van melegünk velük, ha az olajat (vagy benzint?) fecskendező színész tüzet szít ott, tőlünk fél méterre. És együtt nem kapunk levegőt, ha abba a kis helyiségbe húzódunk. Az osztály énekel, zenél, már-már akrobata mutatványokat csinál, mindezt hozzánk térben, és ezáltal – vagy a tehetség által, nagyon közel.

A színjátszók (Ascher Tamás és Novák Eszter tavaly végzett osztálya) rendkívül tehetséges csapat. Egy szerepet többen játszanak, érzékenyen. Jó hanggal éneklik a brechti songokat, több hangszeren ők maguk muzsikálnak.

Hol a színpad? Mi is azon állunk? Vagy nincs színpad? Bent, a rácsos ablak mögött járkáló színészek, cigarettázó rendező, fecsegő, éppen nem színen levő (?) színész… az előadás része? Miért ne?

Vécsei Anna   

A darab, az ismert Kurázsi mama történet, ezúttal K. mama címen fut. Hömpölygő emberáradat a közönség, de nincsen hová előrenyomulnia, hely ugyanis nincsen, mivel hogy színpad sincs, és nézőtér sincsen. Ami van, az egy háromemeletes épület kis udvara, egy, talán az udvarnál is kisebb területű szoba, ahová csak később juthatunk be, és a három emelet udvarra nyíló ablakai és folyosói. Már az előadás kezdete előtt felszólít minket a rendező arra, hogy legyünk éberek, mindig helyezkedjünk úgy, hogy lássunk. A rendező szereplése nem egyedi eset, számos alkalommal megismétlődik majd az elkövetkező két és fél óra alatt. Az előadás bizonyos jelenetei után az ő hangja hallatszik, aki hol helyet kér, hol ő maga kínál hellyel, tájékoztat arról, hányan mehetnek az ablakba, hányan a gangra, berendez, átrendez, kizökkent- hiszen erről van itt szó, de jól csinálja, mert nem öncélú, minden megszólalása funkcionális, sőt, szórakoztató. Nem kelt feszengést, mint azt olyan gyakran láthatjuk, amikor a kényelmesen üldögélő közönséget spontán interakcióba kényszeríti a szintén feszengő színész. Szinte családias, és a gyakori megállások és átrendezések ellenére is folyamatos, mert a közönség odafigyel a színészekre. Követi őket a szemével és a testével is. Ha fentről valami neszt hall, máris elhúzódik a faltól, hadd ugorjon le a színész az ablakból. Odébb lép, helyet ad, leguggol, ha arra van szükség. Ahogyan arra fel is lettünk szólítva, megoldjuk, hogy mindig lássuk a darabot: rohangálunk, helyezkedünk, és ez jó! Maga az előadás jó, és azért nagyon ott van benne Brecht is, és mások is, és Zsótér is, mert a nézőpontok váltogatásával, tulajdonképpen mi magunk alkotjuk meg a saját színházunkat. No persze, kis segítséggel. Egy kis irányítással, és sok szabadsággal. Az előadás élményszerű, helyenként kizökkent és cselekvésre késztet, máskor pedig, annál inkább a hatása alá kerülünk. Több szereplő játszik egy szerepet, de ez nem zavaró, mert jól játsszák őket. A három Kurázsi mama nem versenytársa egymásnak, hanem három erős szín egyazon palettán. A három Kurázsi végül egyszerre jelenik meg, több szólamban búcsúznak Katrintól. A három szereplő azt is jelenti, hogy nem egy Kurázsi mama van, és nem egy Katrin. És nem is érdekes, hogy ki az a Katrin, olyannyira nem, hogy akár férfi is lehet, mert mindez csak jelez valamit, a szerep csak reprezentál valamit, na mit…?