HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2007.11.21. 17:14 fancsikai

Pappa Tarahumara

Három nővér  
Pappa TARAHUMARA
 

2007. október 19. Trafó

BŐF

Rendező: Hiroshi Koike


Mátrai Diána:

A japán társulat Csehov Három nővérét mintegy kiindulópontnak tekintve hozta létre táncelőadását. Nem jelenik meg benne a teljes történet, csak a három lányt (gyereket? nőt?) helyezi a középpontba. Három különböző magasság, öltözet és frizura – ezeken kívül nem történik különösebb egyedítés. Ők táncolják el felnövésüket, játékokat használva, viccelődve, egymással cívódva. A kislányos ruhából, egyszer csak erotikus bőröltözet lesz. Nem tudom, hogy csak a dráma ismeretében, vagy attól függetlenül is így van-e, mindenestre a magány és a vágyakozás erőteljesen bele volt komponálva.

Megkaptuk, amit számomra érthetetlen módon alapkövetelményként fognak fel: a japán lányok a legváratlanabb pillanatban magyar szavakat – konkrétan káromkodásokat üvöltöztek. Meggyőződésem, hogy ha mindezt japánul teszik, akkor is sejthető lett volna mondandójuk tartalma az amúgy néma darabban.

A tánc humort és tragikumot nem nélkülöz. Hihetetlen japán profizmust láthattunk mozgásukban.

 

MARSALKÓ ESZTER

A Pappa TARAHUMARA társulat előadása mindenekelőtt humoros, megrendítő és a velejéig profi. Nőiségről, felnőtté válásról, gátlásokról és félelmekről szól, közben mindvégig kerüli az érzelgősséget, és gyakran épít az öniróniára. Az előadás egészében véve nagyon élvezetes, sőt: magával ragadó, csak néhány ponton éreztem egy kicsit kiüresedni. A legfontosabb ezek közül az a néhány perc, mikor a három nővér szinte zártszám-szerű buzogány-bemutatót tart – itt úgy éreztem, talán túl sok hangsúlyt kapott a látvány a tartalommal szemben. A fehér festékkel négyzet alakúra lehatárolt játéktérben dinamikus, szép, és nagyon pontos előadást láthattunk, ami mindent elmond a táncosok felkészültségét illetően. Nagyon jól szórakoztam a koncert-jelenetben, a számomra legemlékezetesebb pillanatok pedig a rózsaszín lufi áhítatos felfújásához és eleresztéséhez kapcsolódnak. 

 

Vécsei Anna:

Sokszor hall az ember olyat, hogy a látszólag könnyedebb dolgokhoz nagyobb koncentráció szükséges, hogy nehezebb bohózatot írni, mint tragédiát, vagy hogy veszélyes dolog a nevettetés, patikamérlegen kell kimérni a hozzávalókat egy jó előadáshoz. Mindez jól látható a Három nővérben is. A lendületes, vakmerő és kecses mozdulatokat időről-időre megszakítják a komikus elemek, groteszk mimika, és a mi fülünknek szokatlan sikkantgatások. A színpadon látható három nővér ugyan csak távoli rokona Csehov alakjainak, mégis, ha le tudunk mondani a velük való erőszakos összehasonlítgatásról, és csak amolyan ihletforrásnak tekintjük az orosz drámát, miért is ne nyűgözhetne le minket ez a japán tragikomédia? A csetlő-botló, olvasgató, örökké egymást kerülgető, mégis folyton egymásba akadó testvérek egyik pillanatról a másikra változnak át feszes streccsben aerobickozó démoni fittnescsapattá, vágyfantáziává, hogy aztán a dramaturgiai szempontból jelentős szerepet játszó háttérzene újabb váltásával ők maguk is visszaváltozzanak- és visszaöltözzenek egyszerűbb, hétköznapibb ruháikba. A három karakter élesen elkülönül egymástól, de csehovi nővéreikhez hasonlóan ők maguk sem tudnak kiszakadni abból a zárt térből, amit jelen esetben a színpad behatárolt tere nagyon is világosan képvisel. Ugyanígy fogva tartják őket rögeszmévé csontosodott szokásaik, napi rutinjuk, de Csehovtól eltérően itt felszínre kerül a nők elfojtott énje, hogy szabadon tombolhassanak, egyaránt levetve konvenciókat és a felesleges ruhadarabokat. Mégsem kerülhetjük el az összehasonlítást, de mindenképpen kiemelendő, hogy ebben az esetben nem szükséges a dráma ismerete az előadás dekódolásához. Magyar szavak sem kellenének, mégis halljuk, hogy: ribanc, kurva… Komikusan hangzik. A lágy mozdulatok szögletesekké válnak, és az utolsó kép, amit látunk, az egyik nővér feje, fénykörben- körülötte a teljes sötétség (mint a Tom és Jerry végén). Az arca, akár egy bábé: gépiesen leejti az állát, kinyújtja a nyelvét, és ezt a mozdulatsort ismételgetve tűnik el- szép fokozatosan- a látóterünkből. Most már teljesen sötét van, a meghajlás következik, és láthatjuk, hogy micsoda színháznak voltunk részesei mindezidáig. Amikor a három „bohóckodó" alak, nővér-szerepüket letéve a balett táncosok szigorú testtartásában, pontos mozdulataival elénk lép, és meghajol, meglepő kontrasztot képeznek az imént véget ért előadással. Végül a lelkes és elismerő taps hatására újra nevettetni kezdenek minket, eltúlzott mozdulatokkal, és megjátszott kecsességgel, akár egy felhúzott játékbalerina, kötélen lógó fabábú, vagy önmagába szerelmes sanzonénekesnő- de mindezt olyan komolyan, olyan halálos pontossággal teszik, amely révén az elragadtatás mellé óhatatlanul valamiféle józan felismerés is társul. Csak rá kell pillantani a lábukra, tökéletes izomköteggé formált lábszárukra, hogy egy perc kétségünk se legyen többé afelől, mi a játék, mi a valóság, és hogy micsoda megfeszített koncentráció kell a spontaneitás és a szertelenség illúziójának tökéletes megjelenítéséhez.

 

Fancsikai Péter:


„Magát tragédiának álcázó komédia." Írja Hiroshi Koike rendező a Három nővérről, s mint ilyen, adekvát, az eredeti műhöz teljes mértékben hű munkának tartja a Pappa Tarahumara Csehov adaptációját, ami a társulat interpretációjában komédiának álcázott tragédiává válik. Szemtelen kikacsintások egy pontosan szerkesztett rendszerből, ahogy nem egyszer egy-egy hang, gesztus, maszkká váló grimasz erősíti a japán kultúrában felszínesen jártas európai befogadóban a rajzfilmes, manga képregényes asszociációkat. A rózsaszín lufik, amiket a táncosok felfújnak, majd eleresztenek, hogy azok recsegve, fújtatva berepüljék a teret, és landoljanak valahol; az előadás egyetlen, esetlegességet felvállaló elemévé válnak. Költészet, és annak szétrepesztése, meghazudtolása, végletekig eltúlzott gesztusokkal, kitekert mozdulatokkal. Az előadás egyértelműen legerőteljesebb pontja, a villanykörte meteor: A tápkábelek végén világító izzókat hosszan pörgetik a táncosok, fekete bőrszerkóban – mindez szó szerint beleég az ember retinájába. Majd a vad futam végén egyetlen táncos pörög tengelye körül aléltan, a tempós, kíméletlen zene elhallgat, és gerjedés szerű sípolás jut a dobhártyánknak. Mintha kicsapott volna a biztosíték.

 

Szabó-Székely Ármin

Nagyon ritkán történik meg velem táncelőadáson, ami itt megtörtént: hogy hangosan nevetek. Mert meghökkent vagy éppen nyugtázó mosolygást nem, de igazi nevetést nehéz tánccal kiváltani, anélkül, hogy ripaccsá ne válnának az előadók. De nem emiatt fogok sokáig emlékezni erre az előadásra, hanem a profizmusa miatt. Profizmus a mozgásban, ami ötvözte a szigorú balett alapokra helyezett különböző kortárstánc technikákat a legszabadabb gesztusszínházzal; a szereplőkben, akik folyamatos meglepetésekkel voltak képesek nem csak tánc, de színészi élményt is nyújtani; és a megfogalmazott téma kifejtésében. Három fázisban láttuk a három nővér életét, de nem kell a fázisok között feltétlenül lineáris kapcsolatot teremteni, sokkal érdekesebb, ha a három személyiség különböző arcait látjuk bennük, amik kiadnak egy nagy képet a nővérekről, három nőről. Az is nagyon tetszett, hogy a három táncos fizikai különbségeit mennyire ízlésesen használták ki, néha poén tárgya volt, de soha nem sértőn, és az igazán hatásos részek pont azért működtek, mert ez a három teljesen különböző nő, karakter és test tökéletesen mozgott együtt. Mint a legszebb villanykörtés résznél (fénykörök együttállását ritkán csodálhatjuk), aminek kapcsán pont az tetszett, hogy nem a végére hagyták, hanem ahogy beszippantottak a világukba az elején, úgy ki is kísértek belőle a végén, és nem maradt bennem semmi zavaró hiány, csak sok raktározni való.     

 

KRISTÓFI BORI

A Pappa Tarahumara társulat Három nővér előadása nagy adag humorral dolgozza fel a csehovi történet kérdéseit, szabadon kezeli a három lány történetét. A Három nővér előadásban gyakran három madzagon rángatott kis marionettbábunak, vagy groteszk rajzfilmfigurának érezzük a szereplőket. Három fiatal japán lányt látunk, akik körbekerített ringjükben olykor tehetetlenül, olykor tettrekészen rohangálnak – e kettőt mégsem érezzük jelentősen különbözőnek. Tettrekészségükben is előre kódolt a sikertelenség – a tenni akarás küzdelme csupán groteszk rángatózássá válik mozdulataikban. A nővérek többek közt nőiségüket, felnőttségüket, önállóságukat keresik, és még sok más lehetőséget is, és ezeknek a próbálkozásoknak reménytelenségét, eleve kudarcra ítéltségét megosztják a nézővel. A játéktér ugyanis színpad a színpadon, a három lány mindenkori és örök közönségének adja elő, kísérli meg megfogalmazni problémáit, és a csehovi monologizálás, folyamatos mondani akarás és öndefiniálási kényszer a mozgásban pedig természetes és könnyeden működő nyelvére talál.

 

BOROSS MARTIN

Mármint Csehov? Japán Csehov? Nem, nem csehov. Talán Csehov ihlette alkotás, de sem formájában, sem tartalmában nem Csehov. Hanem Pappa Tarahumara. Annál a kérdésnél, hogy miben más, sokkal érdekesebb, hogy milyen?

Varázslatos. Varázslatos, hogy mennyi energia sűrűsödik a színpadon, s az mennyi energiát szül a nézőtéren. Dinamikus, változatos ritmusú és hangulatú. Ahol szükséges, ott mérhetetlen pontossággal forrnak eggyé, máshol nemhogy három, de száz felé esnek szét a lányok. Azt is szabályosan. Egyszerű tér és eszközök, ügyesen mozgatott három szék. Sajnos a szimbólumok többsége (kevés tárgy lévén minden megjelenő tárgyat hajlamos szimbólumként értelmezni az ember), a távolság miatt értelmezhetetlen volt. Mind humortól sziporkázó, mind tragikus részekben is gazdag előadásnak lehettünk tanúi.

A legnagyobb kérdés, melyet számomra felvet a látott forma: Ha ilyen „ügyesek", ha ennyire élnek, és bármi után újra tudják kezdeni, mért nem tudnak mégis alakítani szűkebb és tágabb környezetükön? Ez az ellentmondás kelt jótékony feszültséget a nézőben. 

 

SZALAY ÁLMOS

A berlini Peer Gynt és az „izraeli madarak" nagyon személyes élménnyé váltak, ennél sokkal kevésbé mászott belém a „három japán nővér."

Az már az első percekben nyilvánvaló volt, hogy Csehov darabja csak ürügy a színpadi megszólalásra, habár kétség sem fér az átgondoltsághoz. Szemtelenül nagyvonalakban ott volt a darab, de csak homályosan tűnt át a kőkemény koncepción a sztori, a lányok karakterei annál tisztábbak voltak.

Figyelmen kívül hagyva az előadáshoz készült bőséges használati utasítást, a látott produkció három lányról szólt, akik a szabadságon túl „rettentően" élni akarnak. Megszórva jó sok politikával, feminizmussal, és persze jelekkel, szimbólumokkal, dögivel.

Számomra harmadik helyre került, mert beleszerettem a Goddar-féle látásmódba (a rendező felvet egy problémát, amit az előadó válaszol meg, még akkor is, ha az alapelv autokratikusan betartott irányvonalán működik is az előadás, a játszók azonban a határokon belül szabad és szabadon asszociáló művészek maradnak).

Hiroshi Koike ezzel szemben – úgy tűnik - kész vízióval bírt, és az előadók pontos, nagyon tehetséges, ötletes végrehajtói voltak ennek a nem kevésbé képességes rendezői parancssornak. Ami néhol túl kiszólós és ellenállhatatlanul brechti. A magyarul megszólalás például felesleges és zavaróan kínos volt.

Ami elvitathatatlan; mindhárman lenyűgöző táncosok, elképesztő energiával, tele élettel és lendülettel. A hideg koncepciózusság és apró túlzások ellenére lenyűgöző színházi esemény volt a Tarahumara-társulat Három nővér-előadása.

 

SOLT RÓBERT

A Hiroshi Koike alapította japán táncszínház, a Pappa Tarahumara Három nővér című előadása Csehovtól igen messzire távolodik, mint szabad ihletforrást kezeli a művet. A térben három szék, az egyik áll csak rendesen, a másik oldalra, a harmadik felborulva. Majd belép a három táncosnő. Az első jelenetben három gyereklányt látunk, akik néha mintha sokkal inkább lennének játékbabák, mint valóságos gyerekek: úgy dőlnek el, testüket nem uralva és nem használva, s az infantilis szexualitás bizarr-vicces játékaiban ekként is viszonyulnak egymáshoz. A második jelenetben a gyerekkor kellékei és jelmeze eltűnnek, a lázadó, nőiességüket (is) kereső kamaszlányok jelennek meg, a harmadik életkor, ismét új ruhában, már a megnyugodott, csöppet rezignált felnőttséget mutatja. Az egész előadást átszövi a humor, és a néha a legváratlanabb pillanatokban megjelenő tragikum – mindvégig egy igen ritka erénnyel, a pontossággal és a maximális sűrítéssel együtt. Mint a legtisztább esszencia, olyan ez a szűk egy óra. 

 

BALASSA ESZTER

Csehov művét nem igazán érdemes a Pappa Tarahumara előadásában keresni – a dráma csak kiindulópont, melyre a táncelőadás támaszkodik. Hiroshi Koike rendezése ugyanis három nő életútját mutatja be. Ugyanakkor nem csak a címből derül ki, hogy ők nővérek – egyértelművé teszi a köztük lévő viszonyt együtt-mozgásuk, vagy épp a köztük kialakuló diszharmónia ugyanúgy, mint egymás irányába tett gesztusaik. A nővérek életének három szakaszát lehet egyértelműen megkülönböztetni: a bohókás gyermekkort, a vad ifjúságot, és a megnyugodott felnőtt létet. Mindennek bemutatását dinamikus modern zene festi alá, s nem csak a testüket, de tárgyakat és a nyelvet is kellékként használják. Így előkerülnek székek, lámpák, műanyag étkészletek, vagy éppen rózsaszín lufik. És nem egyszer megszólalnak: beszélnek, énekelnek –általában japánul, de néhány magyar szót is megpróbálnak érthetően artikulálni.

Érdekes előadást láthattunk, melynek – talán a külföldi közönségre való tekintettel – a tapsrendjét is legalább olyan pontosan megrendezték, mint magát a táncot.

 
   

Szólj hozzá!

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr94237169

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása