Mátrai Diána: Auschwitz-makett
A holland Hotel Modern társulat előadásában volt látható a Camp (Tábor) című darab a Trafóban. Témája az auschwitzi koncentrációs tábor borzalmai – triplán stilizáltan. Triplán, mert színház, mert bábokkal játszották el a helyzetjelentést, mert kis kamerák segítségével vászonra vetítették ki a látható és olykor nem látható színpadi történéseket.
A zsidó foglyok és fogva tartók bábjait három színész mozgatta (Herman Helle, Pauline Kalker, Arléne Hoornweg – ők maguk az előadás rendezői is), minden mozdulatuk pontos, megkoreografált – ők is részesei, aktív résztvevői a bábjátéknak.
A szín tele geometriai pontossággal sorba állított kis barakkal és mintegy kb. ötven főt tartalmazó tálcákon feltálalt talán több ezer emberfigurával. Nem egyéniségek külön, hiszen minden csíkos ruha volt, eltorzult, megkínzott gyurmaarc és test – mégsem egyformák. Az érkező játékvonat teteje nyitható, abból szedik ki az elhurcolt zsidók tömegét; barakkok teteje leszedhető, oda illetve onnan ki-be pakolásszák a bábokat. Ha sokra van szükség sokat, akár mindegyik „házat” betöltik velük, akár az egész színpadot ellepik, és mindezt zenére, gyorsan, a három színész láncolatos, pregnáns munkájának segítéségével. Mozdulataik, időnként kifejezetten finomak (már az is, ahogy féltérdre ereszkedve vagy törökülésben léteznek a színen!), elvégre olyan helyen kell mozogniuk, ami tele van miniatűr épületekkel és emberekkel, vigyázni kell rájuk, fel ne boruljon a dominó. Illetve a kis emberkék mozgatása, akár mert dolgozó, dolgoztatott, nehéz zsákokat cipelő, esetleg gyér vacsorájukat habzsoló zsidókat, akár mert agresszív őröket jelenítettek meg, kiszámoltnak, pontosnak kellett lenni. Másfelől helyenként valamiféle robotszerűség, szögletesség is megjelent a három színészben, különösen, amikor az említett láncadogatás történt. Tehát mindhárman egyfelől kegyetlen rendezőivé is, és szenvedő részeseivé metaforizálódtak a megjelenített eseményeknek. Szintén megjelenik a kettősség a résztvevő és néző státusz szempontjából, hiszen nemcsak mozgatniuk kellett a figurákat, és azt dokumentálni (!) a mindig gyorsan felcsatolt minikamerákkal, (köztük vágásszerű váltásokkal a különböző helyszínek közt), de folyamatosan figyelni is kellett a hátul lévő vásznon, hogy az látszik-e, aminek látszani kell.
A kivetítőn egyrészt állandóan közeli és felnagyított képet kaphattunk az előben (bábok esetében?) történő eseményekről. Kamerával irányították figyelmünket, s húzták időnként végtelennek tűnő percekig, pl. a foglyok ezreinek bemutatását, ahogy a kamera csigalassúsággal mutatott végig a bábsorokon. Másfelől ott mutattak meg vagy a kint nem látható eseményeket (a gázkamrák hulláinak elégetését – ekkor kerültek az emberek a tálcákról tepsibe), vagy a három színész, esetleg a barakkok által takart eseményeket – tehát ekkor csak a dokumentált eseményről kaphattunk tudósítást annak titkolt eredetije nélkül. Viszont olyan is előfordult, hogy akármennyire bábelőadás felvételét láttuk, a teljes valóság illúzióját, atmoszféráját teremtették meg a kivetítőn, feltételezhetően a fények és a felvétel szögének a segítéségével: igazi este, néhány reflektorfénnyel és az est távoli zajaival teremtődött meg.
Az előadás történelmet elevenít fel, azt eltávolítással hozza közel hozzánk, végkicsengése kérdéses, kétes: még lélegző, barakkokban fekvő zsidók sokaságát látjuk. Aztán ki tudja, mi lesz velük.
Utolsó kommentek