Ács Tamás Gogol: Egy őrült naplója c. művét dolgozta fel, monodráma formájában. Színpadon való egyedüllétét mindössze néhány, ám folyamatosan átalakuló (sokrétűen használt) tárggyal teszi teljesebbé. A kellékeken kívül még egy tényező segíti megszüntetni magányát (és magányunkat): közönségével való intenzív kommunikációja.
Nem ritka dolog kevés kelléket használni, vagy egy adott tér adottságaihoz illeszkedni, és a lehetőségekhez mérten kihasználni azokat. Ács Tamásnál a tárgyak azonban egy idő után úgy kezdenek el mozogni a térben, mintha szereplői volnának. (A színpad szót erről az előadásról beszélve törölni kéne a szótárunkból, mert – a klasszikus értelemben – nem volt mindig színpad érzékelhető.) Egy-egy tárgyat (pontosan a konyharuhát, a vödör vizet és a széket) sokféle módon használ fel, és ezek közül egyik sem tűnik erőltetettnek. Úgy illeszkedik Ács Tamás kezébe az AKG régi színháztermének függönye, és összes saját kellékei, úgy alakítja maga formájára a teret, ahogy az őrült formálja, és ferdíti el saját képzeteinek megfelelően az őt körülvevő világot. Amilyen természetességgel alakítja magához Ács Tamás a teret és kellékeket, olyan gyorsan fogadjuk el főszereplőjének kényszereit, és belső világának létező, és – legalább ő maga számára – legitim voltát. Egy idő után elkezdünk mi is kicsit benne élni, vagy legalább is hinni a létében. Az őrült játékmódja erős, pontosan kidolgozott: mimikája, gesztusai is egységesek, gyakoriak a visszatérő motívumok. Az első pillanatban nehéz is ilyen erőteljes karakterrel találkozni, furcsa, színészi gesztusnak tűnhet az őrült megfogalmazása. Aztán fokozatosan látjuk, hogy élő emberrel, koherens karakterrel van dolgunk, akinek gesztusnyelve következetes, lénye megkapó, és ha nem „színpadon” látnánk, eszünkbe sem jutna a színpadiasság érzése, valószínűleg csak annyi: ez őrült.
Mielőtt belépünk a terembe, belépünk az előadásba, vagy inkább az előadás lép belénk. Ács Tamás ugyanis a terem előtt fogadja közönségét: hajbókol, köszönget nézőinek és tisztogatja cipőinket. (Már itt azt gondolhatjuk, mint előadóval is „dilettánssal” van dolgunk, hiszen általában az előadással való találkozást helyünkre ülve, a fények lehúzását követően, a színészekkel frontális viszonyban képzeljük el.) Majd az előadás során bemegy a közönségbe és kapcsolatba lép velünk. Kapcsolatteremtése pedig egy fontos dologban különbözik a hasonló gesztusokkal élő színházi előadások többségétől: választ vár közönségétől, és nem csupán a kontaktusért magáért létesít kontaktust, hanem eredményességet remél a kommunikációtól. Hajlandó várni rá, ha az valamilyen okból nem jön létre hamar. Ennek oka többnyire a nézők zavara lehet, ami gesztus a szokatlanságából fakad. Az utolsó előtti sor közepére beülő néző nem feltétlenül várja, hogy odafurakszik majd és leül mellé a színész fiú, sőt, még reakciót is vár tőle. Ács Tamás ilyenkor is létrehozza a kommunikációt, várakozása és kommunikációra való késztetése azonban nem agresszív, vagy molesztáló. Csendes várakozással, hangtalan beszélgetéssel létesít kapcsolatot kiszemeltjeivel. Adott esetben nem is látni, melyik nézővel beszél, vagy mit akar tőle, mégis azt látjuk, külön nyelven kezdenek el beszélni egymással, és valódi kontaktus alakul ki köztük. Ezt pedig nagyon érdekes nézni, akkor is, ha nem érteni nyelvüknek összes „szavát”. Ács Tamás megtanítja a kiszemelt nézőket az „őrült” nyelvére, és a darab során szépen megtanít mindenkit az őrült és a saját nyelvére is. Átalakult színházi térből távozunk, ami nem ér véget a rivaldánál (és nemcsak azért mert itt olyan nincs is…), hanem kiterjed a nézőtérre és egy kicsit az ajtón kívülre is.
Kristóf Borbála
Nem ritka dolog kevés kelléket használni, vagy egy adott tér adottságaihoz illeszkedni, és a lehetőségekhez mérten kihasználni azokat. Ács Tamásnál a tárgyak azonban egy idő után úgy kezdenek el mozogni a térben, mintha szereplői volnának. (A színpad szót erről az előadásról beszélve törölni kéne a szótárunkból, mert – a klasszikus értelemben – nem volt mindig színpad érzékelhető.) Egy-egy tárgyat (pontosan a konyharuhát, a vödör vizet és a széket) sokféle módon használ fel, és ezek közül egyik sem tűnik erőltetettnek. Úgy illeszkedik Ács Tamás kezébe az AKG régi színháztermének függönye, és összes saját kellékei, úgy alakítja maga formájára a teret, ahogy az őrült formálja, és ferdíti el saját képzeteinek megfelelően az őt körülvevő világot. Amilyen természetességgel alakítja magához Ács Tamás a teret és kellékeket, olyan gyorsan fogadjuk el főszereplőjének kényszereit, és belső világának létező, és – legalább ő maga számára – legitim voltát. Egy idő után elkezdünk mi is kicsit benne élni, vagy legalább is hinni a létében. Az őrült játékmódja erős, pontosan kidolgozott: mimikája, gesztusai is egységesek, gyakoriak a visszatérő motívumok. Az első pillanatban nehéz is ilyen erőteljes karakterrel találkozni, furcsa, színészi gesztusnak tűnhet az őrült megfogalmazása. Aztán fokozatosan látjuk, hogy élő emberrel, koherens karakterrel van dolgunk, akinek gesztusnyelve következetes, lénye megkapó, és ha nem „színpadon” látnánk, eszünkbe sem jutna a színpadiasság érzése, valószínűleg csak annyi: ez őrült.
Mielőtt belépünk a terembe, belépünk az előadásba, vagy inkább az előadás lép belénk. Ács Tamás ugyanis a terem előtt fogadja közönségét: hajbókol, köszönget nézőinek és tisztogatja cipőinket. (Már itt azt gondolhatjuk, mint előadóval is „dilettánssal” van dolgunk, hiszen általában az előadással való találkozást helyünkre ülve, a fények lehúzását követően, a színészekkel frontális viszonyban képzeljük el.) Majd az előadás során bemegy a közönségbe és kapcsolatba lép velünk. Kapcsolatteremtése pedig egy fontos dologban különbözik a hasonló gesztusokkal élő színházi előadások többségétől: választ vár közönségétől, és nem csupán a kontaktusért magáért létesít kontaktust, hanem eredményességet remél a kommunikációtól. Hajlandó várni rá, ha az valamilyen okból nem jön létre hamar. Ennek oka többnyire a nézők zavara lehet, ami gesztus a szokatlanságából fakad. Az utolsó előtti sor közepére beülő néző nem feltétlenül várja, hogy odafurakszik majd és leül mellé a színész fiú, sőt, még reakciót is vár tőle. Ács Tamás ilyenkor is létrehozza a kommunikációt, várakozása és kommunikációra való késztetése azonban nem agresszív, vagy molesztáló. Csendes várakozással, hangtalan beszélgetéssel létesít kapcsolatot kiszemeltjeivel. Adott esetben nem is látni, melyik nézővel beszél, vagy mit akar tőle, mégis azt látjuk, külön nyelven kezdenek el beszélni egymással, és valódi kontaktus alakul ki köztük. Ezt pedig nagyon érdekes nézni, akkor is, ha nem érteni nyelvüknek összes „szavát”. Ács Tamás megtanítja a kiszemelt nézőket az „őrült” nyelvére, és a darab során szépen megtanít mindenkit az őrült és a saját nyelvére is. Átalakult színházi térből távozunk, ami nem ér véget a rivaldánál (és nemcsak azért mert itt olyan nincs is…), hanem kiterjed a nézőtérre és egy kicsit az ajtón kívülre is.
Kristóf Borbála
Utolsó kommentek