HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2008.11.01. 17:27 Boronkay SOma

LONDON 2008 - Színházak

Young Vic Theatre

A színházban először Chris Clay fogadott minket. A pontos munkakörét (Head of Production) nem igazán tudtuk magyar viszonyokra lefordítani – valószínűleg részben az ügyvezető, részben a színpadmester feladatait látja el. Annyi biztos, hogy nagyon jól érzi magát a Young Vic-ben. Hihetetlenül otthonosan mozgott minden területen, szinte ösztönös tudása volt a működés legapróbb részleteit illetően is. Alig hittem el, hogy még csak két-három éve dolgozik a színháznál. Nagy lelkesedéssel beszélt a színház történetéről, célkitűzéseiről, az épületről, a technikai háttérről.

A Young Vic 1970. szeptember 11-én nyitotta meg kapuit. Kezdettől fogva fiatal színház volt, ahol újszerű kezdeményezések kaptak helyet. Szociálisan is érzékeny volt az intézmény – igyekeztek minél alacsonyabb helyárakat biztosítani. Az épületet nemrég újították fel. Az új épület több rangos építészeti díjat is elnyert.

A bevezető után Chris megmutatta nekünk a színházat. Útközben sokat mesélt a felújítás előtti és utáni különbségekről, az építész irányelveiről. Talán a legfontosabb, hogy a nézők által ismert tér (front of house) egybefolyik a backstage folyosóival, nincs szétválasztva a civil és a szakmai környezet.

Három terem van a színházban. A két nagyobb térben zajlanak az előadások, a legkisebb stúdióban általában műhelymunka folyik. Ezek a projektek legalább olyan fontos részét képezik a színház profiljának, mint a bemutatott produkciók.

A Young Vic stábjának egyik része az úgynevezett TPR-részleg (Teaching, Participation, Research), ők felelnek a különböző speciális kezdeményezésekért. Egyidejűleg három projekt van folyamatban. A Backstage Pass elnevezésű akció lényegében egy kéthetes workshop, melynek keretében a színházi munkához kedvet érző, tehetséges fiatalokat vezetik be a világítás, hangosítás, színpadi design rejtelmeibe. Az Introduction to Directing – program leendő rendezőknek, a Centre Stage pedig potenciális színészeknek kíván kezdő lökést, útmutatást adni.

Mindezek mellett a stúdióban időről-időre úgynevezett tapintó-túrákat (touch tours) is rendeznek siketek és halláskárosultak számára. Ilyenkor az előadások előtt a nézők bejárhatják a teret, megérinthetik-megismerhetik a színészeket, a díszletet. Ezekre az alkalmakra még audió-színlapokat is készít a színház.

A színházi idegenvezetés utolsó, lenyűgöző állomása volt a műhely, melyre Chris - érthető módon – nagyon büszke. Itt építik fel minden produkcióhoz azt az alapot – díszletet, ami meghatározza a kívánt színházi teret. A termek mindegyike előadásról-előadásra változik, máshova kerül a színpad és a nézőtér. Éppen egy fából ácsolt, amorf trópusi mocsárvidék készült a következő bemutatóhoz, melyen a rendező több éven keresztül dolgozott Amazóniában.

Elköszöntünk Chris-től, és ittunk egy kávét a büfében. Nem a Young Vic az egyetlen az általunk látott színházak közül, ahol napszaktól függetlenül, folyamatosan zajlik az élet, mert a büfé nem csak az előadások idején üzemel. Jó a hangulat, sokan vannak, iszogatnak, beszélgetnek.

Matthew Dunster rendező (associate director) egy irodában várt minket. Hogy bejussunk ebbe az irodába, keresztül kellett mennünk az impozánsan kialakított és irigylésre méltóan jól felszerelt könyvtáron. Csorgott a nyálunk. Matthew főként David Lan-ről, a színház vezető személyiségéről beszélt, nagy csodálattal és szeretettel, de nem kritikátlanul. Kiderült, hogy szinte teljesen David határozza meg a Young Vic arculatát, ami nem csoda, hiszen ő alapította a színházat, és az alapítás óta ő vezeti. Ennek ellenére fiatal és változatos tud maradni a profil, mert David alapvetően nyitott az átgondolt, értelmes kezdeményezésekre. Matthew a TPR-akciókon kívül két további projektről mesélt. Az egyik az úgynevezett Two boroughs programme, melynek keretében a környékbeli lakosok ingyen színházjegyhez juthatnak. A másik a Genesis Directors Project. Ez alapvetően az interneten keresztül zajlik, a világ bármely országából regisztrálhatnak fiatal rendezők. A színház évről-évre kiválaszt közülük néhányat, akik rendezőasszisztensként részt vehetnek valamelyik produkció létrehozásában. Nagyon ritkán egyes kivételezettek még saját előadást is rendezhetnek valamelyik térben.

Egészében véve meglepő, alapvetően vitális, sokszínű, szimpatikus közegnek tűnt a Young Vic.

 

Marsalkó Eszter

-------------------------------------

Alagútrendszer

Shunt Vaults

 

Meghatározó élmény volt Londonban a Shunt nevű társulattal való megismerkedésünk. Akkor is, ha az előző mondat nem is teljesen igaz, hiszen a társulat tagjai közül csupán eggyel találkoztunk és beszélgettünk, és nem láttuk előadásukat, mert londoni tartózkodásunk alatt nem volt. A Shunt mégis nagy élmény volt, mert egy különleges helyre és közegbe csöppentünk.

A Shuntot egy színészosztály alapította, amelynek tagjai lediplomázásuk után együtt maradtak. Ez nagyjából tíz éve történt, a tagok azóta próbálják energiáikat és pénzüket a vállalkozásba fektetve fenntartani a társulatot. A pár éve született, a londoni Nemzeti Színházzal való együttműködés hatására egyre több nézőjük lett, és kibérelhettek egy, az egyik külvárosi (London Bridge) metróaluljáróból nyíló alagutat. Az óriási (több mint 6500 négyzetméteres) alagút régen borospinceként funkcionált. A Shunt tagjai itt készítik előadásaikat, nagyjából 1,5-2 évente egyet. Elgondolkoztató, hogy – bár a társulat mostanra befutott, országszerte hírnévre tett szert – mindegyik tagnak továbbra is van „polgári” foglalkozása, hogy egzisztenciát tarthasson fenn.

A Shunttól tehát nem láttunk előadást, viszont megismertük játszóhelyüket, ami sok más előadásnál érdekesebbnek bizonyult. A hatalmas boltívekkel határolt borospince fojtogató levegőjében egyre beljebb sétálunk a Shunt birodalmába. A hely világítása gyér, a fény csak kisebb helyekre koncentrálódik, a tér nagy része homályban marad. Az alagútrendszer pokoli hangulatot áraszt, amiben mégis van valami vonzó erő, amely egyre beljebb rángat. Érdemes beljebb menni. Utunkat installációk, képek, vetítések szegélyezik. Ezek között található például egy óriási (több mint 3 méteres), műanyag flakonokból készült, terhes ufó-nőt ábrázoló baba. Az alagútban továbbhaladva egy leágazásnál bárpultot, hatalmas kávézót pillantunk meg. Itt is rengeteg a díszítés, az egyik teremben papírdoboz-madarak repülnek a plafonon, és a kávézó egy része avarral van felszórva. Ingyen WiFi, rengeteg asztal, rengeteg ember. Tovább haladva színpadokat is találunk.

Kiderül, hogy minden héten – amikor nincs éppen előadásuk – a társulat más-más tagja a Shunt barlang kurátora, aki megszervezi a folyamatosan cserélődő installációkat, koncerteket, egyéb programokat. Miután a csapat működéséről és eddigi előadásairól az egyik alapító tag, Mischa Twitchin saját műhelyében mesélt nekünk, meghívott minket egy pár borra és tovább beszélgettünk a kávézóban. Itt pillantottuk meg a hatalmas terhes ufónőt, amint pár ember és rúd segítségével lassan és méltóságteljesen végigvonul a Shunt alagútrendszerén, majd az egyik színpadon megszül egy ufógyereket.

Nagyjából a szobor elindulásához és szüléséhez hasonlóan meglepő és érdekes élmény volt a Shunt meglátogatása. Mivel előadásaikat speciálisan az alagútba tervezik, nem turnéznak. Egyszer még muszáj lesz elmenni Londonba és megnézni őket.

Kristóf Borbála

--------------------------------------

Royal Court

A XX. századi angol színjátszás egyik legfontosabb színháza. 1956 október 08-án John Osborne Dühöngő ifjúság (Look back in anger) című darabjával nyitotta meg kapuit. Sorsa ezzel meg is pecsételődött, az úgynevezett „angry young man”-generáció emblematikus színházává vált.

Ruth Little, a Royal Court (fő)dramaturgja - „literary manager” – visz be minket az épületbe. Közel másfél éve dolgozik itt, azelőtt a Young Vic-ben volt dramaturg. A nagyszínpad („downstairs” néven vonult be az angol színházi zsargonba) első emeleti karzatán ülünk le beszélgetni. A nézőtér teljesen szokványos: zsöllye két karzattal. Kényelmes barna bőrszékek, barnásvöröses falak. Proszcéniumszínpad, rajta egy modern szobabelső (olyan, amit Magyarországon IKEA-s nak neveznének). Hamarosan kiderül, hogy itt játsszák Christopher Shinn Now or later című, egy amerikai elnökjelölt megpróbáltatásairól szóló – tehát rendkívül aktuális - darabját. Egy nappal korábban Mel Kenyon középszerűnek, kiszámíthatónak és unalmasnak mondta az előadást és magát a drámát is. Ruth viszont dicséri, bár elismeri, hogy van néhány hiba a műben, de egy a lényeg: nagy közönségsiker, még Tony Blair is megnézte.

A Royal Court kifejezetten írói színház, tehát az évad műsortervének összeállításakor a fő szempont az új tehetségek bemutatása. Az elmúlt több mint fél évszázad során a kortárs brit drámaírás minden fontos alakja megfordult itt. Sőt, gyakran a Royal Court adott teret későbbi nagy íróegyéniségek bemutatkozásához. Edward Bond, Caryl Churchill, David Hare, Sarah Kane, Mark Ravenhill: csak néhány név a sok közül. Az idén 70 éves Churchillt (aki egyébként 17 drámát írt a Royal Courtnak) a színház egy 8 előadásból álló programsorozattal köszöntötte, a bemutatott Churchill-darabokat olyan brit írók rendezték, akikre az írónő munkássága nagy hatással volt. A novemberi „I came from there” elnevezésű program keretein belül a legújabb arab drámák felolvasására kerül sor. Látható, hogy a Royal Court legfőbb célja, hogy a kortárs drámákat megismertesse a nézőkkel.

Az 1969-ben megnyitott stúdiószínpadon („upstairs”) éppen Leo Butler Faces in the Crowd című, Claire Lizzimore által rendezett drámája megy. Szokásos stúdiószínpad, látszik hogy tetőtérben van. Az előadás díszlete viszont felettébb érdekes. A nézők felülről kukkolnak be egy körülbelül negyven négyzetméteres lakásba. Minden olyan mint egy átlagos (angol) lakásban: könyvek, bevetetlen ágy, partvis, járólap, wc-spré. Természetesen tükrök mindenhol, hogy ne csak a színészek fejét lehessen látni. A falak jelzésszerűek, kivéve a fürdő és a hálószoba valós ajtaját. Furcsa, hogy egy ilyen térben, ahol minden reális, ám mégis elfogadjuk hogy a falakat maximum elképzelhetjük, miért kell a két reális ajtó. Az előadást sajnos nem láttuk, így csak teóriák és kérdések vannak.

Ezek után mentünk be a dramaturgiára. Félreeső sufninak tűnik, ám mégis elfér benne egy tornaterem (The Wilson Studio), egy szoba a dramaturgoknak (Literary Office), és egy az írónak, hogyha itt akarna írni (most csak a tisztítószerek álltak benn). Ruth megmutatta azt az értékelési táblázatot, amelyek alapján a hozzájuk beérkező darabokat minősítik. Mivel a Royal Court írói színház, arra törekszik hogy új, sokatmondó drámákat tűzzön műsorára. De hogy melyek legyenek ezek a darabok, azt nem könnyű eldönteni. Van egy 6-7 tagú bizottság, mely minden héten összeül és az arra a hétre kiadott drámaadagot átbeszéli. Többfokozatú skálán értékelik az olvasottakat. Legalul a „csak a holttestemen keresztül”, legfelül pedig a mindenképpen szerepel, és persze ezek között számos a köztes lehetőség. A bizottság javaslatai alapján olvas az (művészeti) igazgató - „artistic director”. A végső döntés az ő kezében van. Ruth elárulja, hogy ő hetente körülbelül 30 drámát olvas. Nagyon élvezi a munkáját, és ez látszik is rajta. A dramaturgia könyvtárát végignézve jó volt látni, hogy nem csak angol drámákat, és nem csak angolul olvasnak. A polcon ugyanúgy ott hevert Simon Stevens, Tarrel Alvin McCraney, Botho Srauß mint a bolíviai drámaírók. Sőt: musical-szövegkönyveket is olvasnak. Mindent, ami beérkezik hozzájuk.

A Royal Court könyvesboltja állítólag a legjobb a városban, már amennyiben az ember a legfrissebb kortárs brit drámákra kíváncsi. A színházhoz természetesen, mint Angliában szinte mindenhol, étterem és bár is tartozik, mely délelőttől éjfélig vár mindenkit aki arra téved, legyen az akár színházat utáló, de enni szerető ember. Az alagsorban lévő étterem csupasz betonfalai nagyon jó tereket hoznak létre, bár ridegséget árasztanak. Bár a dizájnos wc-ben még itt is vigyáznunk kell a tolvajokkal. Kellemes, nyugodt hangulat van itt, mintha nem is színházban lennénk.

 

Boronkay Soma

-------------------------------------

Paines Plough

A Paines Plough irodáját London szívében, az Aldwych 43 szám alatt találtuk meg, egy ötcsillagos hotel és egy gyrosos közé bepréselve. Az épületnek, kis túlzással, csak fölfelé van kiterjedése, a legfelső, negyedik emeleten lakik a Paines Plough. Tessa Walker, literary director fogadta az osztályt, majd egy sokablakos terembe vezetett minket, ahol sor kerülhetett a Paines Plough bemutatkozására. Hamarosan csatlakozott hozzá Duncan Macmillan, playwright in residence is, és a szervezet feje, Roxana Silbert, artistic director. A Paines Plough 1976-ban jött létre, amikor az alapító író és rendező úgy döntöttek a Plough nevű kocsmában Paines sört iszogatva, hogy létrehoznak egy akkoriban divatos touring theatre-t, amely missziója a színházi kultúra eljuttatása az ilyen szempontból hátrányosan helyzetben lévő vidéki lakossághoz.

Mára a szervezet profilja jelentősen megváltozott, a fókuszba kizárólagosan a new writing, azaz a kortárs angol dráma került. Ezt a célkitűzést annyira komolyan veszik, hogy még klasszikus darabok átiratával vagy adaptációkkal sem foglalkoznak, szigorúan új ötleteket és eredeti tehetségeket keresnek.

Gyakorlatilag bárki eljuttathatja hozzájuk a kéziratát (ezt meg is teszik egész Nagy-Britanniából körülbelül évente ötszázan), ők mindet elolvassák, és amelyikben valami érdekeset látnak, annak írójával felveszik a kapcsolatot. Nagyon fontos, hogy nem kész remekműveket akarnak felkutatni, hanem minden olyan nyersanyagot, amelyből szerintük az ő közreműködésükkel értékes darab születhet.

A hangsúlyt az íróval való párbeszédre fektetik, az első pillanattól az utolsóig (ez ideális esetben a bemutató) kísérik a darab alakulásának sorsát, folyamatos és inspiráló hátteret biztosítva. Nem beleszólni akarnak az író kreatív, alkotó munkájába, hanem segíteni azt. Elsősorban nem abban, hogy mit mondjon az író, hanem a hogyanban. Erre nyilvánvalóan nagy szükség van, hiszen a munkákat beküldők többsége teljesen tapasztalatlan vagy minimális írói előélettel rendelkezik. Kihangsúlyozták, hogy nem magát az írást tanítják, egyrészt, mert van, amit szerintük nem lehet tanítani (pl.: valaki vagy tud narratív struktúrát létrehozni vagy nem), másrészt, mert nem ez a munkájuk elsődleges célja, hanem a drámaírói tehetségek felkutatása és támogatása, a produktív íráshoz szükséges szellemi és anyagi feltételek megteremtése.

A financiális lehetőségek természetesen itt is korlátozottak. A Paines Plough állami és mecénásoktól kapott pénzekből működik, és ezen pénzek döntő hányadát az íróik számára kell kifizetniük. Ha a többszöri beszélgetések után mindkét fél részéről ígéretesnek tűnik az együttműködés, akkor a szervezet szerződést köt az adott íróval. A szerződésben megállapított összeg felét az író azonnal megkapja, mint honoráriumot, és még egy negyedét, amikor leadja a first draftot, vagyis a darab első, késznek tekinthető verzióját. A Paines Plough munkájának következő fázisa itt kezdődik, ugyanis, ha megfelelőnek ítélik a művet, akkor rendezőt, színészeket, színházat, és nem utolsó sorban pénzt keresnek a darab bemutatásához, amely után az író megkapja az összeg maradék negyedét is. Elmondták, hogy a próbafolyamat alatt sem áll meg a munkájuk, ugyanis ők vállalják azt a közvetítést az író és a színház között, amely szerintük elengedhetetlen egy sikeres előadáshoz.

Az utóbbi években a Paines Plough tagjai meg is rendeznek bizonyos darabokat, így például Roxana évente több előadást rendez, a 90-es évek közepétől.

 

Szabó-Székely Ármin

-------------------------------------

Szólj hozzá!

Címkék: london 2008


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr64744103

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása