Vajon mennyiben befolyásolhatják a befogadóképességünket az időjárási viszonyok? Elképzelhető lenne, hogy egy jó előadást azért nem tudunk élvezni, mert úgy érezzük, majd’ megfagyunk, vagy, hogy szinte meggyulladunk a színházban? És mennyiben múlik ez rajtunk, mennyire azon, hogy képesek vagyunk-e kizárni a zavaró körülményeket, vagy egyszerűen csak megadva magunkat nekik hátradőlve várjuk, hogy véget érjen az előadás? Egy kicsit ez is, na, hát, abszurd.
Az, hogy egy Peter Brook rendezést láthatunk a Trafóban természetesen nem mindennapi esemény. Hónapok óta tudjuk mikor, hová és miért megyünk. Hogy Beckett lesz. Meg Brook. A többi mindegy. Aztán mégsem. Mert közben beköszönt a rend a lelke mindennek elv alapján tavasznak nevezett rekkenő nyár, a szombat délutánra jegyet váltott brookrajongó, szakmabeli, kevésbé szakmabeli, egyszer talán majd szakmabeli, és a talán sosem, egyszerűen csak (jó)színház-barát közönség beözönölhet, hogy megkapja, amire várt: hogy olyat kapjon, amit nem vár, vagyéppen…
Saját, nem is olyan régen felvetett kérdésemre a következő választ adnám: Igen. Vagyis igenis zavar a meleg, és nehezen, nagyon nehezen tudnám/tudtam kizárni a tudatomból azt a tényt, hogy meleg van. És ez nem jó. Pláne Beckettnek nem használ. A Brookot lehet, hogy nem zavarja annyira. Ami a melegen túl történt aznap délután, az egy nagyon professzionális, habár nem túl hosszú, és nem minden pontján érdekes előadás volt. Mindössze három színésszel a színpadon, akik csak az utolsó „töredékben” léptek föl együtt.
Az első „töredék” a vak és a béna találkozásának pontos, minimális, de annál hangsúlyosabb gesztusokkal ellátott megfogalmazása volt. A két férfi színész mind fiziognómiáját, mind játékát tekintve kész szerepekként álltak előttünk a leszűkített színpadon. Kis tér, két egymásra szoruló embernek szánt ketrec, modellált nyomor és gyönyör. Így is lehet élni. Abszurd, de miért is ne.
A harmadik színész, egy teljesen átlagos külsejű nő volt. Lassan, nagyon lassan, nagyon- nagyon- nagyon lassan, aztán kicsit gyorsabban és másképp, és máshogyan… mondta el többször, sokszor, rengetegszer lényegében ugyanazt a néhány mondatot, amelyben valaki azt várja (az ablaknál ülve), hogy végre, most már tényleg, vigye el a halál. Szép volt, ahogy a nő hangsúlyozott, ahogyan vékony, de erős hangjával megnyomta a szavakat. Az is, amikor az egyszerű széket hintaszéknek használva jelezte Brook a várakozó (nő) életében eltelt időt.
Az egyik férfi mindennel elégedetlen, a másik mindennek örül. Közhelyes az első. Ötletes a második. Csak a kontraszt miatt érdekes az első. Tényleg mulatságos a második.
Három, kalapos öreg hölgy, a két férfi színész és a hirtelen (mindössze mesteri mimikájának és a szemébe húzott kalapnak köszönhetően) megöregedett színésznő ülnek egy padon. Mindenki tud valamit az éppen távozó harmadikról. Valaki mindig pletykál, valaki mindig meglepődik. A harmadik alig megy távolabb. Tudja, ismeri a dolgok menetét, félve néz vissza, tudja, mi következik, mégis megy, megtörténik, kimondják... Ez amolyan ítélet. Ez a pletyka. Azt mondják… Mi tartja össze őket? Közös kézfogás, közös gyerekkor, a múltról ne beszéljünk. Öregek vagyunk.
Kaptunk egy kis Beckettet, kaptunk egy kis Brookot, végre levegőt… meg szelet. A profizmusét. Rendezésben, és színészi teljesítményben. Fegyelem és pontosság. Dacára a nagy melegnek.
Vécsei Anna
Utolsó kommentek