A mindenkori Nemzeti Színház többek között attól is szokta magát nemzetinek tartani, hogy műsoron tartja-felújítja azt a kevés magyar drámát, amit a kötelező klasszikusok közé szoktunk sorolni. Alföldi új vezetőként gondban lehetett, mert a Bánk bán, Az ember tragédiája, valamint a Csongor és Tünde elmaradhatatlan trióját a színháza már kipipálta 2002 óta – szükségből született-e a jó gondolat, vagy sem, mindenesetre a János vitéz a fentiekkel ebből a szempontból egyenrangú, és két fokkal kevésbé kézenfekvő választás a Nemzeti (és a nemzeti) öndefiniálásához.

Az első felvonásban szemet kápráztat a képeskönyvből való magyar rónaság. Van szép búzatábla, ultramarin kék ég, patakzó patak, nyalkák a huszárok és formásak a menyecskék. Falvédőre való, de az előadástól mi sem áll távolabb, mint az egyneműség – szerencsére és sajnos. A szándékoltan nagyszabású, színes, szélesvásznú népszínműves giccset különböző eszközökkel ellensúlyozza-számolja fel Alföldi, hol okosan és ízléssel, hol olcsón és kevesebb ízléssel. Az idilli kék égbolt néha elvörösödik, néha fekete-fehérbe vált, ez azonban illusztratív és meglehetősen egyszerű felkiáltójeles jelzés. A búzatábla a huszárok és leányok csöppet sem éteri szerelmétől ring, az amúgy sokszor erőszakolt, és a provokativitás gesztusával behozott (épp ezért provokációként sem működő) testiség itt indokolt és jó ellenpontja a diafilm-látványnak. Szegény Iluskának hófehérre kell mosnia mostohája nyilván valamelyik divatos világmárka kollekciójába tartozó kék selyemruháját. Poén marad. A huszárok valószínűtlenül nagy zászlóval toboroznak, ami finoman ironikus, több játékra is alkalmat adó, a nemzeti témát reflektíven felmutató megoldás, de aztán sajnos a Strázsamester a lobogó alá kerülve kivágja a közepét, amit aztán a menyecskék visszavarrnak. Az ’56-ra való utalás nem túl szerencsés viccként, ad hoc kellékként lifeg a jeleneten. Kukorica Jancsi entrée-ja emlékezetes az egyértelmű eszközökkel dolgozó előadásban: a vetített háttér mögül érkezik, ostorát lengetve, árnyékalakja fokozatosan hatalmassá növekszik. A nemzeti identitás tematikáját magas fokú teatralitással értelmező, jól sikerült ötlet. A mostoha alakjának újraértelmezése az előadás egyik pozitív újdonsága – nem mesei motívum, hanem nagyon is emberi indítja el a drámát így azzal, hogy az asszony szerelmes Jancsiba.

Az első felvonás egyidejű kettős olvasatot szándékozik adni (köznapilag mondhatnánk, borotvaélen táncol), és ezt (itt még) többnyire szerencsésen valósítja meg. A rendezés feltett (nem túl bonyolult) kérdéseket, és megfelelt rájuk Ahogy az előadásban végig, a ki- és összekacsintások, idézőjelek és demitizáló gesztusok azonban az érzelmek hömpölygő áradását nem gátolják: Alföldi láthatóan-hallhatóan nem akarta elvenni a nézőktől a szívfacsaró élményt, sőt ezek kiteljesítésére törekedett. A második felvonás viszont nem érdekelhette annyira sajnos, az ízléstelenség és olcsóság kerekedik felül: a francia király alakjával az aktualizáló politikai kabaré felé mozdul el, a királykisasszonnyal sem tudott sokat kezdeni, a díszlet pedig megmarad szemsértő, és nem is tökéletesen funkcionáló giccsnek. Az egyetlen értékelhető mozzanat Bagó megjelenése, ahogy Iluska halálhírét elmondja. Legalább meghatódhat, aki ezért jött. A harmadik felvonásra hegyezték itt az értelmezés ceruzáját: metrómegálló, napjainkban. A tündérek kurvák. Nincs boldogság, teljes a kiábrándultság. Az egyértelműség a provokáció és újraértelmezés gesztusának értékéből némileg levon, de cserébe kapunk egy választ, hol találjuk az első felvonásban felrajzolt és ellenpontozott anakronisztikus, felnagyított magyar lobogós-öntudatos idilli képet: a búzatábla lekicsinyítve, egy múzeumi tárlóban, benne Jancsi és Bagó szobra. Iluska pedig marad az aluljáró-tündérországban.

Solt Róbert