Intenzív osztály

Pintér Béla és Társulata

 

 

Pintér Béla legújabb előadása egy mai magyar megkísértés-történet. A kis cég a nagy globális kapitalizmusban nagy lehetőséget kap, soha vissza nem térőt. A tét egy milliárd, akárcsak Dürrenmatt Öreg hölgyében. Cserébe itt kell hagyniuk, el kell árulniuk egy társukat, mert négyen vannak, de a pályázat szerint csak hárman mehetnek Fatalisztánba „telepíteni”. Csapdát állítanak a nem túl fényes képességekkel bíró, de jólelkű negyediknek. Bemocskolják az egyetlen tisztát, megalázzák és megszégyenítik. Kihasználják a kiszolgáltatottságát. A terv túl jól sikerül: a szerencsétlen lány nemcsak önként mond le, kéri azt, hogy büntetésül itthon maradhasson, hanem öngyilkos is lesz, és búcsúlevelében is csak bocsánatot kér társaitól. Akiket végül is elér a büntetés.

 

Az előadáshoz Tamás Gábor klasszikus színházi teret tervezett. Pintérék előadásaitól eltérően itt van függöny, háttérfüggöny, emelt színpad. Mindez a produkció zenei anyagával, teljes látványvilágával és részben szövegével együtt egy iskolai diákszínkör rendszerváltás előtti produkcióját idézi. A szereplők kommunista indulók dallamaira énekelnek a mai magyar valóság nem kevésbé közös tudássá lett jelenségeiről a szakzsargont szellemesen használva: pályázatról, profitról, csapatépítésről. És közben folyton bajtársnak szólítják egymást. A háttérfüggöny vörös – egészen addig, míg az öngyilkos lány halálának hírét a Leninnek (!) maszkírozott (és mellesleg mélyen vallásos) apa meg nem hozza. Ekkor lehullik. A kellékek síkidomok, ahogy a színészek mozgása is leginkább síkokra van koreografálva. Pintér ezt a két világot játszatja egybe, a rendszerváltás előttit és a mostanit. 2009-ben vagyunk, Magyarországon – de ahogy az előadásban ki is mondják, a „rendszerváltás sebei még nem hegedtek be”. Az értelmetlen nyelven beszélő amerikai befektető végrehajtóember jobbkeze pedig megjegyzi, hogy hihetetlen, hogy itt eltelt húsz év.

 

Ahogy Pintér más előadásaiban is, itt is kiderül az előadás vége felé, hogy a megbízók képében nem más, mint maga az ördög tette a soha vissza nem térő ajánlatot, aminek a brigád (és/vagy team) nem tudott ellenállni – a nem működő mobiltelefonról is felhívható Mr. Freeman telefonszáma 666. A produkció a már jól ismert „pintér bélás” motívumokból ismét egy sorstragédiát alkot meg, amely egyúttal az ország jelen helyzetére és állapotára is alaposan reflektál. A hihetetlenül erős (és közben persze egyszerre mulatságos) orgiasztikus megaláztatási jelenet után a döbbent néző már tudja, hogy ennek a történetnek is csak egy vége lehet, de a figyelmet ezúttal is leköti a hogyan. A kezdeti bohózati-kabaré vonal fokozatosan háttérbe szorulni látszik, és adja át helyét a tragédiának, ám ezúttal az arányokban nincs meg az a mértani pontosság, amely egy görög tragédiához tudja hasonlatossá tenni Pintérék előadásait, így az egésznek még sincs meg az az elementáris, torokszorító hatása, mint például a Sütemények királynőjének. A karakterek élvezetesek, de nem egyformán pontosak és kidolgozottak (ez főleg a Fatalisztánban játszódó második rész közhelyszerű közel-keleti alakjaira igaz – éppannyira kétdimenziós figurák, ahogy a kellékek is azok), amit viszont a színészi játéknak, a kivétel nélkül erős jelenlétnek köszönhetően a néző szinte észre sem vesz.

 

Összességében egy élvezetes este a Pintér Béla Társulat legújabb előadása, sok nagyszerű pillanattal, kissé széteső szerkezettel. Azzal a kis csalódással távozik a néző, hogy a felkavaró és nagyszerű megaláztatási jelenet után a gombóc a torokból a végén mégiscsak eltűnik, és csak a hiányérzet marad ott.