Intenzív osztály

 

- Igen, ez így van. Egészen pontosan főiskola volt, amikor fölvettek, és egyetem, amikor elvégeztem. Pont akkor történt a váltás, de én még négy évet tanultam.

 

- Egyértelmű volt a választás?

 

- Én akkor már elég biztosan dramaturg akartam lenni, és nem tartottam szükségesnek, hogy bármilyen más tanintézményben múlassam az időt.

 

- Azt olvastam, hogy a Színművészeti előtt a József Attila Színházban volt pár évig.

 

- Igen. Ez azért van, mert akkoriban négyévente indult a dramaturg szak, tehát csak akkor indult új osztály, amikor az előző kiment. És hát, én megbuktam az érettségin. Tehát akkor nem adhattam be sehova a jelentkezésemet. A pótérettségi után pedig elmentem dolgozni a József Attila Színházba, és ott vártam, hogy rájöjjek, hogy mi akarok lenni azon belül, hogy színházzal akarok foglalkozni. Ez egy felvételinek az elmulasztását jelentette, mert időközben indult egy osztály – amibe Upor Lászlóék jártak - , ahova én nem jelentkeztem, mert még nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Már gondolkodtam rajta, hogy beadjam-e a jelentkezésemet, vagy nem, de akkor még úgy gondoltam, hogy nem. Így nem jelentkezetem sehova máshova, így mentem el a színházba dolgozni, és így aztán 1987-ben jelentkeztem és ’88-ban indult az osztályunk.

 

- Ki volt az osztályfőnöke?

 

- Osztovits Levente, akinek a miénk volt az első önállóan indított és vezetett dramaturgosztálya. Illetve volt egy – azt hiszem, tulajdonképpen nem hivatalos – osztályfőnök helyettesünk: Bacsó Péter, aki éppen most halt meg. Akkor nem volt még filmes dramaturgképzés, tehát minket rádióra, tévére, színházra és filmre is képeztek. Vagyis mi színházi és filmes osztály is voltunk egyben.

 

- Nem volt emiatt túlzottan szerteágazó a tananyag?

 

- Nem. Egyáltalán nem. Sőt, bizonyos értelemben talán koncentráltabb is volt.

 

- És egyértelmű volt, hogy a diploma megszerzése után itt marad az intézményben tanítani?

 

- Egyáltalán nem volt egyértelmű. Ez Osztovits Levente ötlete, vagy kívánsága volt. Én nem tudtam elképzelni, hogy a végzés pillanatában bármit tudnék tanítani másoknak. De Osztovits nagyon erőltette a dolgot. Ezért maradtam, de körülbelül egy évvel később volt egy nagy krízisem, mert azt éreztem, hogy, ha bármi affinitásom lenne tanítani, akkor az már kiderülhetett volna. De nem derült ki. Féltem a hallgatóktól, és szétszorongtam magam, ha tudtam, hogy órám lesz. Ráadásul rögtön Osztovits következő osztályába kerültem - ők voltak az első színháztudományi osztály. És egy ideig ültem az Osztovits mellett az óráin, mint egy kis inas, illetve helyettesítettem őt, ha ő a könyvkiadói elfoglaltságai miatt nem tudta megtartani az órát. Egy évvel később mondtam neki, hogy ez nem fog menni, én bedobom a törülközőt. És akkor Osztovits – szerintem zseniálisan, mint egy igazi nagy pedagógus – azt mondta, hogy éppen ellenkezőleg: tartsak önállóan órát. Rájött, hogy lehet, hogy pont az ő árnyéka nyomaszt.

 

- Igaza lett?

 

- Teljesen.

 

- Ezután megtalálta a saját tanítói hangját?

 

- Pontosan. Nekem az Osztovits tényleg olyan volt, mint egy apa-kép, de miután kikerültem az árnyékából, onnantól álltak helyükre a dolgok.

 

- Már akkor is elemzés-órákat tartott?

 

- Nem. Az volt a második, bár nem annyira drámai krízisem, hogy mit tanítsak. Mert hát a dramaturgságot, mint foglalkozást elég bonyolult definiálni. És igazából a mai napig küzdök azzal, hogy a dramaturgok mit és milyen arányban tanuljanak. Eleinte azt gondoltam, hogy valami konkrét ügy kapcsán, egy témára vagy kérdéskörre fókuszálva kell tanítani. De menet közben rájöttem, hogy igazából a műelemzésben látom azt, ami a legtöbb leágazásra ad lehetőséget, és ráadásul a dramaturg napi praxisának a 90%-át alkotja.

 

- És mennyi idő után tanított a dramaturgokon kívül másokat is?

 

- Elég hamar. Miután az Osztovits – aki akkor már a Művészetelméleti tanszék vezetője volt – látta, hogy már jól érzem magam, onnantól hamar, talán már ’93 -’94-ben, tehát egy-két évvel később már tanítottam színészeket is - szintén műelemzésre. Meg tanítottam dramaturgiát a film-főtanszakon, ahol Szabó István indított akkor először egy mozgókép-tudományi osztályt. Ott történt meg egyébként a kettéválása a filmes és a színházi dramaturgképzésnek. Talán négy féléven keresztül tanítottam a Szabó-osztályt, utána Almási Tamás tévérendező-osztályát. De elsősorban dramaturgokat, illetve színháztudorokat.

 

- Ez elég nagy súly lehetett a vállán. Hogyan tudta összeegyeztetni a színházi munkával? Hiszen egyből sikerült színháznál is elhelyezkednie.

 

- Az utolsó egyetemi évemet a Radnóti Színházban töltöttem gyakorlaton, és ott kaptam is szerződést a diploma után. Tehát nekem volt egy kvázi-főállásom majdnem tíz évig. Úgy lehet összeegyeztetni a kettőt, hogy körvonalazni kell azt az időt, amit a színházban, vagy a tanítással töltök. Ez azt jelenti, hogy megpróbálom egy napra csoportosítani az óráimat, és azt mondani a színházban, hogy én mondjuk hétfőn, tanítok. És ezt megszokták a Radnótiban, meg azóta is bárhol, ahol dolgoztam.

 

- Ezzel együtt is szívesen dolgozik színházban?

 

- Persze. Boldogabb ember vagyok így, hogy több mindennel tudok foglalkozni. Nagyon klausztrofób érzés lenne egyetlen egy dolgot csinálni.

 

- Filmdramaturg is volt már?

 

- Igen. Több játékfilmnek, dokumentumfilmnek, tévéjátéknak, meg tévéműsornak voltam már a dramaturgja. Igazából majdnem mindig a televíziózás teremtette meg az anyagi lehetőségét annak, hogy taníthassak, meg színházban dolgozhassak. De közben ezt is ugyanúgy élvezem, és ugyanúgy a dramaturgi munkásságom részének tartom.

 

- A Radnóti után miért nem lett máshol szerződtetve? Ez a saját választása volt, vagy így alakult?

 

- Olyan ajánlatot, ami komolyan elgondolkoztatott volna, nem kaptam. A Radnóti Színháznak ráadásul egy nagyon jó korszakában dolgoztam ott - tehát azután igazából nem is mentem volna el akárhova. Ami meg nem „akárhova”, oda nem hívtak. Akkoriban meg is kérdezte tőlem valaki, hogy kit hívtam föl én, és mondtam, hogy senkit. Mert akit fölhívtam volna, arról tudtam, hogy teljesen tele van, a többit meg nem hívtam volna föl. És elkezdtem szabadúszni ’98-ban. A szabadúszó-lét nagyon furcsa, hiszen igazából nem kötődik az ember senkihez és semmihez - sem épülethez, sem rendezőhöz. Az a helyzet áll elő, hogy inkább bennem gondolkoznak, minthogy én gondolkoznék másokban. Én csak bolyongok az utcákon. De hát, a múlt hét óta nem vagyok szabadúszó.

 

- Mi történt a múlt héten?

 

- Fölvettek ide az egyetemre – tizenhét év után állandó státuszba.

 

- De ezalatt már osztályfőnök is lett.

 

- Igen. Már mindjárt végez az osztályom. De ez elég egyedülálló, különleges eset. Egy szomorú történet, mert Osztovits Levente halála miatt alakult így. Ő két évig vezette ezt az osztályt, és amikor meghalt, akkor vettem át. Irtózatosan szomorú erkölcsi kötelességem volt. Nagyon nehéz volt. Tanítottam abban az osztályban, tehát legalább ismertem őket. De fogalmam sem volt, hogy ők amúgy mit tanulnak. Rálátást kellett nyernem az egész addigi életükre, miközben nagyon hirtelen és sok volt, ami történt velük. De nem hezitáltam. Mert megható is volt, hogy az Osztovitstól veszem át őket. És hát nagyon szerettem volna egyszer osztályt vezetni, mert úgy gondoltam, hogy az elmúlt majdnem két évtized alatt tulajdonképpen már kikristályosodott bennem az, amit a dramaturgképzésről gondolok - de nem így képzeltem. Nagyon rossz, hogy Osztovits nincs már közöttünk.

 

- De összességében jó tapasztalat volt osztályt vezetni?

 

- Feltétlenül.

 

- Ha felkérnék, vagy lenne rá lehetősége, vezetne újra osztályt?

 

- Hát persze, biztosan. Az a három év meggyőzött arról, hogy érdemes megpróbálni.

 

Készítette: Balassa Eszter, 2009