rendezte: Bodó Viktor
Schauspielhaus Graz, 2010. szeptember 24.
A rivaldánál, a vörös bársonyfüggöny előtt zöldre festett ligeti pad. Korhű jelmezek. Hát nem ezt vártam egy Bodó Viktor rendezte Liliomtól. De aztán szépen lassan mégis megkapom. A pad támlájára nem Julika és Liliom kezdőbetűje kerül kis szívecskébe, hanem Liliom lányoktól lopott csókjainak strigulája – melyből az utolsó Julikáé. A ringlispíl érzetét praktikusan a színház terét kihasználva kapjuk meg: Liliom az egyik páholyból beszélget a rivaldánál álló nőkkel (akiknek ebben a jelenetben csak a profiljukat látni), közben a zene ritmusára körbe-körbe villognak a nézőtéri fények.
Julika és Liliom lakása hatalmas, mára kiüresedett egykori gyárépület – mindenféle otthonosságtól, melegségtől mentes. Sparhelt, asztal, kád, dívány, matrac: ez minden az óriási térben. A játszási hagyományba teljesen beilleszkedő kisrealista előadást látunk, melyből egyedül a hatalmat megtestesítő rendőrök tűnnek ki. Ballonkabátos, szivarozós, illetve félszemű, suttogva beszélő egyének; inkább bűnözők, semmint bűnüldözők. Liliom halálával felborul az eddigi rendszer. A halál többszörösen hangsúlyozva van: az első rész ezzel fejeződik be, ráadásul több perces jelenet, melyben a világ darabjaira esik szét, a gyárépület a magasba emelkedik, miközben a darabok betemetik a matracon fekvő Liliomot és Julikát. A káoszban szerelmük beteljesül, szilárd pontként fekszenek a romok között, míg mindenki fejvesztve menekül. Végre egyedül lehetnek. Bodó erőteljes, nyitott, feszültséggel teli felvonásvéget csinál. Kompakt lezárás, lehetne akár az egész előadásnak a vége is. De szerencsére nem!
Mintha a szünet utáni, a túlvilágon játszódó rész érdekelné Bodót az egész darabból, csak emiatt rendezte volna meg az eddigieket – Liliom expresszív halála is erre utal. Előadás az előadásban, teljesen más, a többi résztől teljes mértékben eltérő színházi nyelvet használ. Érdekes módon Fassbinder is hasonlóan járt el a Berlin Alexanderplatz című opusszal: a tizenötórás film végén található, túlvilágon játszódó rész egy külön műalkotásként értelmezhető filmrendezői fantázia (az addig látott, a kor konvencióinak megfelelő német tévéjátékkal szemben). Bodó felfogásában a túlvilág nem csak látványban más (hatalmas puha fehér falakkal lezárt visszhangos tér, hátul óriási, aktákkal teli könyvespolc, oldalt telefonok), hanem stílusban, színészi játékban is. Kegyetlen világ a maga szánalmas, hatalmaskodó (a Ledarálnakeltűntemből jól ismert) aktakukacaival. Kegyetlen, groteszk világ, mely bedarálja Liliomot, aki eltűnik egy süllyesztőben, hogy újból megjelenhessen a gyárépületben – lifttel érkezve. És az utolsó rész ugyanolyan játékstílusú, mint amit Liliom haláláig megszokhattunk.
Bodó a játszási hagyományra erőteljesen alapozva és attól főként látványvilágában és a túlvilág-felfogásában elrugaszkodó előadást hoz létre.
Utolsó kommentek