HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2007.11.21. 18:15 fancsikai

Bárka Fesztivál

Az ügynök halála (Luc Perceval), Nagy József: Tájkép vihar után, Szentivánéji álom (Oskaras Korsunovas)

 


Luc Perceval (rend.): Az ügynök halála


MÁTRAI DIÁNA   

Ebben az évadban a Berliner Ensemble Peer Gyntje és a Jurij Kordonszkij által rendezett Bulgakov Kutyaszíve után Az ügynök halála a harmadik általam látott idegen nyelvű előadás, amit magyar nyelvű feliratozással oldottak meg a szervezők. Gyakorlatilag mind a három alkalommal gondok voltak ezzel: hibás volt, olvashatatlan vagy éppenséggel érthetetlen.

Amiért azonban ez a feliratozás probléma szóra érdemes lehet, az az, hogy a berlini Schaubühne előadásában, melynek rendezője Luk Perceval, mintha még valami koncepció is fellelhető lett volna. Ugyanis többször előfordult, hogy hosszú percekig nem volt látható magyar fordítás, és ezek épp olyankor történtek, amikor valamelyik szereplő nagyon hevesen monologizált, pl. Happy a sportról. Emiatt gondolkodtató el, hogy a feltételezett németül nem tudók számára ez a jelentés hiány is jelentést hordoz: a színpadon gyakran zajló, állandóan ismétlődő játszmákat láthatunk, szinte mindegy, hogy mit mond az adott esetben az illető, a lényeg úgyis érthető. Ami fontos, az a beszéd, ismétlés, veszekedés, és ezek következtében a kiüresedett formulák ténye.

Nyilván nem a rendező koncepciója ez, nyilván véletlen, és az is nyilvánvaló, hogy ha van is a fentiekben igazság, az csakis a vendégjátéknak köszönhető.

Khaled-Abdo Szaida   

A német előadás azért is volt izgalmas, mert most láttam először színpadon a drámát. A szöveget évekkel ezelőtt olvastam, de szükség volt ismereteimre, ahhoz, hogy teljes mértékben érteni, élvezni tudjam a látottakat. Az előadás egy igen határozott, kiélezett értelmezést mutatott. Újra elgondolkodtatott azon, hogy számomra mit jelentenek ezek a figurák, számomra miért érdekes a történet. Nem minden ponton értek egyet a rendezéssel, a megvalósítással, de rendkívüli megoldásnak tartom a szobanövényekből épített dzsungelt, ahonnan ki-be járkálnak Willy életének, képzeletének alakjai. Az összes jelenet egy helyen egyetlen kanapéval, egy kisebb fotellal, egy tévével van megoldva. Kidolgozottak a figurák: a két fiú apjától való torzulása, az anya kegyetlen kitartása férje, s az őt életben tartó hazugságai mellett. Az apa félrelépésének szexuális perverzióvá, kéjencséggé fokozása új értelmezést ad a darabnak. Már nem egy kisiklott élet, egy átlagos ember, komoly elfojtásokkal, elhallgatásokkal, de bizonyos értékekkel, hanem ennél kevesebb, így bukásának súlya is kisebbé válik.

BOROSS MARTIN   

Kövér vagy idős, csúnyácska vagy stiklis, de jórészt gyomorforgató emberek gyomorforgató élete zajlik a tv és a közönség, valamint egy kisebb fajta dzsungel között.

Kezdjük egészen közelről. A növények, melyek már a túlzásig vannak jelezve. Hátsó függönyként szolgál, titkos járásokat rejt, a szereplők abból tűnnek elő, majd ott is tűnnek el. A sűrűjében. Erőteljes vizuális élmény, bár bennem csak pozitív képzettársításokat indít el a sok zöld. Kicsit távolítva látunk fáradt ügynököt őrlődni jórészt obszcén naturalitással megfestett múltja és jelene, valamint „tucatgyerekei" áhított és valós lehetőségei közt. Mindez darabokra szakad a súlyos és hosszú csöndekkel, melyeket csak a tv hangjai törnek meg. Annak feliratozása (csakúgy, mint a fiatalabb fiú improvizatív szövegeié) érthető módon elmaradt.

Végül ülök én, mint néző, s rekonstruálható, megélhető lelki és fizikai folyamatok híján érdektelennek kell, hogy megéljem Luk Perceval csapatának előadását.

VÉCSEI ANNA   

A színpad kétharmadát dzsungelszerű fikuszerdő borítja. Ebből az erdőből verekszik elő magukat az éppen színre lépő szereplők, és ide vonulnak vissza az eltűnni vágyók is. Az erdőnek szimbolikus és reális értelme is van. Egyfelől a családi kert, a gyerekkori játékok színhelye, másfelől a valóságos emlékekkel összefüggő álmok megtestesítője. Az az afrikai erdő ez, ahova Willy Loman elmehetett volna a bátyjával, ha képes lett volna lemondani ügynök életéről. Abban az esetben, ha Willy képes lett volna változtatni, megtenni azt a bizonyos nagy lépést. A színpad előterében (a megmaradt egyharmadon) a nézőtérrel szemben egy fekete kanapét helyeztek el, középtájt. Ez Willy helye. Itt tölti ideje nagy részét. Vele szemben televízió. A kanapé mellett egy fotel, Lindának. A díszlet minimális, mégis különleges atmoszférát teremt. A kanapé az alvás helye, ahol Willy emlékei és vágyai megszületnek, de ahonnan mindezek előlépnek, az a rejtelmes, sűrű dzsungel. A díványon trónoló, pornográf fantáziáiból értelmetlen életére ébredő családfő, akár kortársunk is lehet, vagy lehetne. Azt, hogy mennyire maiak a szereplők, környezetük és a darab egész problematikája, jól mutatja a főnök digitális kamerája, vagy a mobiltelefonáló szomszéd fiú, az egy villanás erejéig felbukkanó homoszexualitás kérdése. A főszereplő pedig bravúros tehetséggel fütyüli el a darab végén a Guantanamerát. Az atlétatrikót viselő férfi fő szórakozása a tévézés, és miközben a nadrágjában matatva bámul előre, tönkreteszi nyilvánvaló pszichikai sérülésekkel küszködő gyermekei életét. A két fiatal színész hűen adja vissza a neurózis egyik-másik tünetét. Beszédük zaklatott, Biff túl lassan, Happy, pedig túl gyorsan beszél, mimikájuk zavaros, gesztusaik suták és idegesek. Az apa és fiai közti konfliktus megoldhatatlan, így az önként vállalt halál sem bizonyul jó választásnak. A kis emberből nem lesz hős, Biff megvetően mondja apja ravatalánál: „Micsoda seggfej!"

BORONKAY SOMA   

Különálló fotelje van, piros, kissé kopottas. Benne ledobott ruhák. Szennyestartó, melyet ő rak rendbe. Monologizál férjével, válaszok nem jönnek, de nem is kellenek. Türelme végtelen, sosem ordít. Némán tűr és átél. Végig jelen van a színen, férjét csak halálakor hagyja egyedül. Testőr, fal ő férje belső világa és a külvilág között. Mindent tud, keveset mond, azt is csak kész tényként, rezdületlen arccal. Végigálmodja saját megcsalását; némán tűri fia apja elleni kirohanását, csak testével áll közéjük. A nagy nyomeltakarító ő. Eltüntet mindent, mi férje belső nyugalmát megzavarhatja: a csövet, a megrugdosott fotelt, az álmok megtépázott fikuszdzsungelét. Férje emlékezetévé válik. Semmivé teszi azt, ami itt a szemünk előtt zajlott, hiszen Biff érkezése előtti vetkőzését, Biff távozása után folytatja, mintha semmi sem történt volna. Jelenléte néma, mégis feszélyező; ő tette Willyt gondoskodó szeretetével megrögzötté, ő játszotta el neki, hogy amit gondol és képzel az úgy is van, holott tudja, hogy nincs úgy. Érzéketlen tárgyként ül foteljében, csak férjéről tud beszélni, csak akkor jelennek meg érzelmek arcán, ha férjéhez beszél. Megszűnt önálló lényként létezni, védőpajzsként egybeolvadt Willyvel. Saját fiait megtagadva válik élete mártírjává. Egyedül a temetésjelenetnél megjelenő Linda hamis. 

MARSALKÓ ESZTER   

Cserepes fikuszok hatalmas erdeje tölti ki a színpadot. Willy hiába próbál fát ültetni, nyomot hagyni – szép gondolat. Bár az előadás Willyje középosztálybeli, sok mindene megvan, mégis kizsákmányoltnak érzi magát, és nyomasztónak az életét. Arra panaszkodik, hogy elborítja a beton, sehol egy növény. Ez is érdekes. Nyilván számos ilyen mozzanatot fel lehetne sorolni a Schaubühne produkciójából, mégsem tartom célravezetőnek. Ebben az esetben ugyanis a részek összege nem egyenlő az egésszel.

Mert miről is van szó? Adott egy meglehetős rövidre húzott szöveg, ami önmagában, első hallásra semmiképpen nem elegendő a probléma megértéséhez. Nem valamiféle mélyebb megértésre gondolok, maga a sztori sem derül ki az előadásból. Nem csak erre a produkcióra érvényes a kérdés: kell-e a nézőnek előzetes szövegismerettel rendelkeznie ahhoz, hogy minden esélye meglegyen a befogadásra.

A színészi játék kimeríti a német színjátszással kapcsolatos összes kategóriát és elvárást – van itt hosszú percekig tartó, tűréshatárt messze átlépő artikulálatlan üvöltés, hatalmas mellek kéjes dörzsölgetése, a szó legszorosabb értelmében vett (bár imitált) dugás. Kérdés, hogy mi a cél. Ez így túl direkt, túl egyszerű, túl hatásvadász - rólam például biztosan lepereg.

És a lényeg: a rendezői koncepció értelmében undorító emberek visszataszító életét látom. Nem kérdőjelezem meg, hogy van ilyen. Csak hát nem értem, hogy mi a tét. Miért kellene, hogy ez engem érdekeljen? Nem is érdekelt.


Nagy József: Tájkép vihar után


MARSALKÓ ESZTER   

A színpad gyéren megvilágított bal első sarkában két férfi kopogni kezd egy fém állványon. A sötétség oszlik, a rendszertelenül elhelyezett felület-próbáló hangok érzéki dobolássá sűrűsödnek. A sámánisztikus zene megidéz egy lényt, egy alaktalan, sötét szörnyet. A színpad alsó régióiból szaggatott, állatias mozgással előbúvik valami ősi, ismeretlen kreatúra. Néhány perc múlva megtörténik a teljes átalakulás, a bábból előtűnik a kifejlett bogár – egy aprócska ember, egy színész.

A zene létrehozta a színházat, majd visszavonul. A zenészek a színpad jobb oldalán elhelyezett dobfelszereléshez ülnek, innentől a színészt kísérik végig az úton. Illetve csak majdnem.

Az út hosszú. Az emberré válás több évtizedes – vagy évmilliós – folyamata játszódik le a szemünk előtt. A majomból apránként eszközhasználó homo erectus kerekedik, aki szinte pillanatok alatt átváltozik mai emberré. Önmagával viaskodik, bal keze a jobbat gátolja, a személyiség poklában vergődik őrjöngve. Mégis, már egy korai szakaszban létrehoz egy művet, és nyugalmat talál. Nemsokára azonban eltűnni látszik a boldog állapot, újabb szörnyű kálvária után a művész szinte belehal az újabb mű megalkotásába. Fekete táblára írja fel a szót remegő kézzel – tájkép. A zenészek személyében először és utoljára megjelenik a külvilág – becsmérel, megaláz, porrá zúzza a művet, majd közömbösen távozik. A művész előbb elveszti dimenzióit, színét-húsát-valóságát, megsemmisül. Végül le kell számolnia az utolsó, kizárólag emberi kapoccsal, mely az élethez köti. Elvágja a torkát.  

SZABÓ – SZÉKELY ÁRMIN

Elég nehéz úgy írni egy táncelőadásról, hogy az utána következő beszélgetésen annyira konkretizálják a témát, hogy a táj az Alföld, az ingre öntött fekete tus a Tisza, Nagy József meg egy madárijesztő (!). Nagy kár a mozgásművészeti alkotókat folyamatos magyarázkodásra kényszeríteni, darabjaikat illetően, mert a műfajnak pont az a lényege, hogy olyan dolgokat közvetít, melyeket szavakkal nem lehet. Nem? Mért nyugszik meg a néző attól, hogy amit felfestve látott az egy hajó és nem egy pagoda? Pedig pagodának nézett ki. De volt olyan is, amit nem magyaráztak, szerencsére: a tusrajz duplikálása, a hihetetlen hologramos trükk, és az általam a valódi főszereplőknek ítélt két zenész. Ők nemcsak a hangszereikkel, de jelenlétükkel is ritmizált hátteret, sőt védőhálót biztosítottak Nagy Józsefnek, s még annak is éreztük az alkotó erejét, ahogy a vizes zsebkendőket csapdosták a táblára. (Amire kicsit bosszantó volt a tájkép szó felírása, ha már a konkretizálásnál tartunk.) Nagy József pedig akkor se volt nekem madárijesztő, se gólya, semmi alföldi, inkább egy arctalan, állati jegyekkel felruházott mitikus lény, aki maga a vihar, ami sújtja ezt a tájat.  

KHALED-ABDO SZAIDA

Nagy József táncelőadásának megtekintése egész embert kíván. A két zenész által a színpadon megteremtett profi, sokrétegű, meditatív zene, a táncos kifinomult, kidolgozott, asszociatív mozgása, a viszonylagos sötétség, s az előadás egészének mágikussága komoly koncentrációt, beleérzést igényel. Az előadás összetevői a fény-árnyék, a fehér-fekete ellentétek, az illúzió, a rejtőzködés a különféle maszkok és látszatok mögé, a zene, a mozgás, a képzelet ereje, az emberiség egy állapotának belső története, valami megfogalmazhatatlan megfogalmazása.

Az előadás úgy tartja fönn több száz ember figyelmét és érdeklődését, hogy bizonyos értelemben átlépi a színházi előadás kereteit. Sokkal inkább hasonlít egy performence-ra, néhol szinte a bűvész varázslataira emlékeztető betétekkel. 

BOROSS MARTIN   

Nagy József triójának előadása inkább képzőművészet, mint színház. Tájkép táj nélkül. Középen a táncos-koreográfus, a színpad szélén a zenészek. Ez a két konszolidált úriember kezdi az előadást, egy maguk kreálta fémkocka, az első használt hangszer különböző módon történő megszólaltatásával. A vihar hangjai… Ezután érkezik a fő attrakció, a táncos, aki egymaga jelenít meg mindent (a különböző jelenetekben főként állatokra lehet ismerni), s maszkjait váltogatva, leginkább különböző harcművészeti elemekkel operálva tárja elénk élményeit, melyeket a természetben, a magyar tájon élt át. A produkciót számos ponton videó installációkkal tarkítják, ezek egyikének segítségével történik meg az est „csodája" is: az előadó egy fehér vászon mögé bújva a lepedőre lötyköl festéket, ami egy az egyben olyan formát ölt, mint amilyen a már meglévő paca, néhány centivel arrébb.

Mindössze egyszer hangzik el szöveg. A négy égtáj felé fordulva, egyenként megnevezi azokat, „Kelet"-et hagyva utoljára – ezt az egyet a közönség felé. Egyenesen nekünk címzi az alkotó.

VÉCSEI ANNA   

A Bárka fesztivál november 9-i esti előadásának a címe: Tájkép, vihar után. A cím kétszeresen is igaz, elementáris erővel ható előadást láthatunk. A látottak egyaránt hatnak a nézők képzeletére, és reflektálnak vizuális és akusztikai igényeikre is. Fontos és visszatérő momentuma az előadásnak, hogy igyekszik a nézőben élő elképzeléseket és elvárásokat megkérdőjelezni, és talán meg is cáfolni. Elsősorban azzal, ahogyan a táncos embertestét különböző állati alakokká változtatja át. Madárszerűen félrebillentett fej, vagy karommá korcsosuló lábujjak, új testhelyzetek és szárnyak próbálgatása, amelyhez a különböző dobok és kürtök hangjai teremtik meg a szükséges akusztikai zajokat. A többi állatfaj reprezentánsai is megjelennek a színen, szigorúan külön jelenetekben, hiszen mindegyiküket Nagy József formálja meg. Néha a testével teremti meg őket, máskor lerajzolja. Optikai trükkökkel bizonytalanítja el a szemünket, teste, az állati mozgássort követve, maga is állattá változik. Már a fülünkben sem reménykedhetünk, mert a zenészek is a táncos-koreográfus törekvéseit segítik elő, nem beszélve a díszletre festett képről, amit a szemünk láttára kettőz meg a művész – tökéletes pontossággal festve meg annak korábbi mását. Felírja egy táblára, hogy tájkép, de a két zenész félretéve hangszereiket, megdobálja, átváltoztatja, semmissé teszi a műalkotást. A viharban az állatok küzdelme és az ember műalkotás létrehozására irányuló szándéka is kudarcos. Az élet és művészet lerombolását bemutató szuggesztív mű megteremtése azonban éppen a saját maga által feltárt sebre kínál gyógyírt.

BALASSA ESZTER   

Tájkép vihar után – és romboló vihar a tájképemben a Nagy Józseffel folytatott beszélgetés után. A közönségtalálkozó egy előadást követően mindig érdekes lehet, de felmerül a kérdés, hogy lényeges-e egyáltalán bármit megtudnunk arról, kit is láttunk a színpadon és mi volt a koncepciója? Mert mit tesz az egyszeri néző, ha bármilyen előismeret nélkül néz meg egy előadást? Pusztán azt nézi, amit az adott pillanatban lát – és közben létrehozza a saját olvasatát. De vajon érvényes marad-e ez az olvasat akkor, ha utána a szerző-előadó egy egészen más megfejtést ad? Míg ő az Alföldön járt, én Ázsia különböző tájain utazgattam, és nem éreztem magam elveszettnek. A táncnak alig nevezhető mozgást kísérő zenében keleti motívumokat és hangzásvilágot fedeztem fel, ahogy a Nagy József által egyszer használt zajkeltő tárgyban egy buddhista harang nyelvét. Ráadásul feltevésemben megerősített maga Nagy is, amikor egyetlen megszólalásában a négy égtájat sorolta fel – a végére hagyva és külön hangsúlyozva Keletet. Innentől már a legtermészetesebb módon láttam meg a kiegészített-lemásolt árnyrajzban a tengert és egy(-egy) pagodát. Az előadás sok más része pedig érdekes és gyakran lenyűgöző volt ugyan, de utólag visszagondolva sem idézte határozottabban a magyar pusztát, mint bármely más vidéket.

MÁTRAI DIÁNA   

Egy álló fémkeret közé húrokat rögzítve lassú pengetés hallatszik. Időnként verővel a kereten dobol a két játszó férfi. A zene gyorsul, pörög, épp úgy, ahogy majd felpörög a fémpapír alól előbújó (megszülető? megidézett?) fekete ruhás, piros csőrt hordó férfi (?). Mozgása állati, mozdulatai néha összhangban vannak, néha éppen ellentétesek, ellenpontozzák a zenét. Az imént említett két zenész játssza végig a szertartást a színpad jobb szélén elhelyezett fúvós, ütős és billentyűs hangszerekkel. A Nagy József által játszott figura kb. negyven perc elteltével ejt ki hangot a száján: a földön kúszva, forogva mondja ki a négy égtáj nevét. Újabb húsz perc elteltével ő maga is mintegy részese lesz a zenének: az addig csak a kezében lévő botokkal ő is elkezd ritmizálni.

Szintén ritmust ad a nagy táblára dobált ragacsos anyag. Odahajítják, csattannak, leesnek, puffannak. A táblán a korábbi percekben felírt TÁJKÉP, ezt dobálják, majd „tépik" szét. Minden hangnak nő a jelentősége egy verbalitást nélkülöző, csak mozgásra építő tájban.


Oskaras Korsunovas (rend.) Szentivánéji Álom


BOROSS MARTIN   

A vilniusi Városi Színház vendégjátéka Oskaras Korsunovas rendezésében méltó nyitódarabja volt a második Bárka fesztiválnak. A Shakespeare klasszikusát virtuózan interpretáló társulat lenyűgözte közönségét.

Deszkák. Mindennek az eleje és a vége, mindennek az oka, majd következménye. A színészek mindegyike birtokolt egyet, s elejétől a végéig rendelkezett a fadarab sorsáról, mely szóról szóra követte a játszók utasításait: hol jelmez volt, hol díszlet és térszervező elem (fejük fölé emelve például híd az erdőben bolyongó Puck számára), hol a félelmetesen élő atmoszférát segítő hangkeltő eszköz, hol pedig egyszerűen (és mégis oly hangsúlyosan) fal.

És hogy a pergő ritmusban váltakozó állapotok közt hogyan haladt előre színről színre az előadás? Arról (az amúgy végig munkásruhában lévő) színészek bravúros, sokszor akrobatikus, dinamikus játékmódja és az annak alapjául szolgáló, szinte táncnak mondható, test központú mozgásnyelv gondoskodott. Az előadás állandó jellemzője volt a sokszínű humor, valamint az időről időre ismétlődő ritmus- és hangjátékegyveleg.

És hogy kik között húzódik az a bizonyos fal? Talán az azt megszemélyesítő mesterember magyarul elmondott monológja közelebb visz bennünket a válaszhoz.

MARSALKÓ ESZTER   

Egy sorban áll nagyjából tizennégy deszkalap. Majd valaki térd fölé emeli a deszkát, és csupasz lábszárát láthatóvá téve előrejön, kiáll a sorból. Nem is jön, inkább táncol, szökell, ugrál, csoszog – mindenki bemutatja, hogy milyen is a pozíciója, hogy érzi magát az első jelenetben. Hasonlóan fontos szerepet játszik a mozgás az előadás egészében: egyszerűen kiegyensúlyozza a hosszú szöveget. Emellett teljesen kortalanná teszi Shakespeare-t minden erőlködés nélkül, miközben mindvégig nagyon sokat hozzátesz az este vidámságához. A leghangsúlyosabban mozgásra komponált jelenet Helénáé és Demetriusé, akik a szócsata előtt és közben jógával edzik magukat. 

A Korsunovas Színház előadásában mindenki egyforma, vagy majdnem. Az egyenruha a pöttyös kertésznadrág, az egyenkellék egy deszka. A nyitó- és záróképben mindenki beáll a sorba, együtt táncol és énekel. Nem három különálló világ van - az alakok, a problémák teljesen kompatibilisek. A rendezés a darab humorát nem csak a mesteremberek jeleneteiben fedezi fel, nem osztja fel Shakespeare művét egy szórakoztató és egy értékadó rétegre. Ez a felfogás különösen sokat jelent a Szentivánéji álom esetében, hiszen éppen arról (is) van szó, hogy a bűvös virág előtt mindenki egyenlő.

SOLT RÓBERT   

A Szentivánéji álom a magyar színházak mostanában egyik leggyakrabban játszott darabja – a jelenből és a közelmúltból elég csak Alföldi, Maszlobojscsikov, Novák Eszter, Gothár vagy Csányi János rendezésére utalni. Jól ismerjük (vagy úgy hisszük), de legalábbis sokszor láttuk, és sokszor jó előadásokat is. Aztán jön egy litván társulat, és Oskaras Korsunovas rendezésében olyasmit kapunk, amihez képest mindegyik csak egy színháztörténeti képeskönyv illusztrációjának tűnik inkább, de nem egy élő, virtuóz, sziporkázóan ötletes és magával ragadó produkciónak. A színlap külön dramaturgot nem tüntetett fel, pedig igencsak meghúzták Shakespeare-t: egy részben adták, és alig több, mint 2 óráig tartott. De itt nem is a szövegen volt a hangsúly, hanem a mozgáson, a játékosságon, a látványon – annak ellenére, hogy díszlet nem volt, csak mindegyik színésznél egy-egy, jókora méretű falap. Ezzel viszont mindent meg tudtak jeleníteni és el tudtak játszani. Fantáziával és leleményességgel, a nézői képzelőerőre is építve, így lehet varázsolni.

BALASSA ESZTER   

Mi kell egy igazán magával ragadó, lebilincselő és varázslatos Szentivánéji álom-előadáshoz? Néhány deszkán és kockás kertésznadrágon, valamint egy golyóscsapágyon, na meg a hatásos világításon kívül semmi – ha Korsunovas a rendező és litván társulatának tagjai az előadók. Kezeik között ugyanis a méretre vágott falapok ugyanúgy jelképezhetik Theseust és Hyppolytát, ahogy átalakulhatnak erdővé, nyughellyé, menedékké, pallóvá, ajtókká, vagy éppen egymásra boruló dominókká attól függően, mire van szükség az adott jelenetben. És hogy az illúzió még teljesebb legyen, a színészek énekelnek, kiabálnak, visongnak, az erdő és az éjszaka különböző neszeit és zajait varázsolják a Bárka Színház Vívótermébe. Ebben a környezetben pedig már az sem okoz fennakadást, ha a varázserejű virág helyett Puck egy golyóscsapággyal bűvöli meg az erdőben bolyongó fiatalokat. De a játszók nemcsak a tárgyakkal és a hangjukkal bánnak jól, hanem testükkel is. Akrobatikus ügyességgel mozognak a színpadon – legyen feladatuk az összhangban, vagy a teljes összevisszaságban közlekedés, esetleg az egymás hátára kapaszkodás. Mindemellett arra is jut energiájuk, hogy csak akkor ripacskodjanak, ha azzal is az előadást szolgálják, és a szövegmondásuk is szép legyen – beszéljenek akár litvánul, akár magyarul.

BORONKAY SOMA   

Kérdezni felesleges, lehetetlenek a válaszok. Csak az van, amit látok.

Fehér felületen hirtelen kéznyomok. Rengeteg. Gyorsan, kapkod mindenfelé, rajzol, szinte testfestmény. De jobbra még ő ott van. Akkor ez egy másik. Kilép a fehér térből. Fehér mindene. Csak sejtjük, hogy van. Lehet hogy nincs is, csak egy érzéki csalódás. A hátsó semmilyen térből fokozatosan tűnik ki, kezd alakot kapni, vagyis nagyjából sejthető körvonalakat. Visszamegy. Sokáig játszik velünk. Beleolvad a háttérbe, masszává lesz, kilép belőle. Mintha csak kétdimenziósan létezne. Test és képzelet határán vegetál, de igazából egyik sem. Mindig visszamegy, rajzol valamit, önigazolást akar, amit hátrahagy maga után, hogy később megnézhessen. Letörli arcát, feketeség marad helyén. Rátapad az ajtóra. Körvonalazódik. Távolodik, de vonalai ott maradnak. Akkor ketten vannak. Vagy egy lény két személyben. Vagy senki sem volt, csak én képzeltem oda. Hátborzongató érzés. Magamra nézek, tapogatom karomat, megnyugszom.

KRISTÓF BORI   

Bemegyünk. A díszlet egy fal, amely tizenhat elemből épül fel. De mégsem az. Ez a fal szétesik, és ajtószerű darabokra válik szét, az ajtók mögött pedig lábak jelennek meg, és deszkáikat maguk előtt tartva különböző irányokba iszkolnak. Minden szereplő egy ajtó mögött rejtőzik és minden ajtó szereplője az előadásnak. Állandó díszletelemek, kellékek és szereplők lesznek ezek a deszkák. Az előadás során folyamatosan kombinálják őket és alakítják át így a teret.

Az előadásra minden szempontból ötletesség és kreativitás jellemző, valamint a szabad, a berögzült színházi formákat nélkülöző formanyelv. Mintha Korsunovas évszázados porréteget sepert volna le a darabról; lazán, frissen nyúl a klasszikushoz. Formanyelvét is koncepciójához, nem pedig a rutinhoz igazítja. A színészek mozgásukkal is játszanak: ajtó és ember duettjéből szinte minden lehetséges variációt láthatunk. Ez a (deszka- és) testszínház minden gigadíszletnél hitelesebben kelti életre az athéni erdőt, annak misztikumával, mesei, élő jellegével, ahol a fák közt és a fákban is tündérek élnek, ahol e mitologikus világ transzcendens lényei lakoznak.

Ehhez híven Korsunovas rendezésében a három szint egybeolvad. A kézművesek, a szerelmesek és a tündérek története nem csak a helyszínek egybeesése által válik egy történetté. Minden szereplőn kockás vagy egyszínű vászonból készült kertésznadrág van, mindenki bohóc, és mindenki munkásra emlékeztet, akár mind lehetnének az athéni mesteremberek. Az előadásban a mesterek története sem tragikusabb, vagy komikusabb a szerelmesekénél és a tündérekénél. A három szintet egyként kezeli a rendező, és bohócként látjuk többek közt Hermiát vagy Oberont is. A káosz minden szinten jelen van és ennek megnyilvánulásait nem különböztetik meg játékmodorbeli különbségekkel. Csak Theseus és Hippolita emelkedik ki ebből: arctalanok és testetlenek, pontosabban arcuk és testük sosem látszik egyszerre, az ajtók eltakarják. Ez kiemeli őket a káoszból – vagy eltakarja az ő káoszukat

Szólj hozzá!

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr66237268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.