HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2007.11.21. 17:27 fancsikai

sudden birds

Sudden Birds  
Yasmeen Godder
 

2007. október 12. Trafó

BŐF


BALASSA ESZTER

Yasmeen Godder koreográfus Sudden Birds című táncelőadását már 2002-ben elkészítette – most ennek felújított változatát láthatta a Trafó közönsége. Hogy a négy táncos mindegyike valóban nő-e, az még az előadást követő beszélgetésből sem derült ki. Mindenesetre a négy női karakter a mindennapi életből, kapcsolatokból, viszonyrendszerekből ellesett pillanatokat, jeleneteket fordították a tánc nyelvére. Tiszta fekete ruhájukban eszközök nélkül mozogtak a sterilen fehér térben, mégis bemocskolódtak, s nyomot hagytak maguk után.

Az előadásnak nincs konkrét története, így mindenkiben szabadon születnek az asszociációk: van, aki egy családot lát, annak feszültségeivel és problémáival együtt – én négy kamaszt látok. Tinédzserszerelem és szakítás; féltékenység és hűség; barátság és ellenségeskedés - mindez pedig női szemszögből megközelítve. Ezen történeteket látva nem is igazán feltűnő, hogy a táncosok (együtt)mozgása nem egyszer megbicsaklik, s apró hibák egészítik ki az előadást, mely némán zajlik, csak néha hallani egy-két hangot tőlük, na meg  a cselló furcsa és a cd felesleges hangjait.    

 

Szabó-Székely Ármin

A Sudden Birds beindítása pillanatától mechanikai pontossággal haladt a kicsit több, mint egy órán keresztül, amit bent töltöttünk. A steril térbe bekerült négy táncos és mindegyik belekezdett a maga koreográfiájába, ami fizikailag és szellemileg is kapcsolódott a többiekéhez, de teljesen befelé forduló, saját magára fókuszáló volt. Repetíció. Mozdulatoké, helyzeteké és érzelmeké. De lehet-e érdekes téma a repetíció önmagában? Anélkül, hogy tudnánk, hogy mit ismétel? Az előadás utáni beszélgetésből kiderült, hogy a koreográfus szerint a darab témája és lényege a női létezés volt. Nos tényleg nők voltak a színpadon, és léteztek is, de csak a saját, intim és az ezekből összeadódott, közös szférájukban. A baj az, hogy egyiknek a nyelvét sem sikerült megfejtenem: a karaktereket(?) és a viszonyokat még hellyel-közzel talán megsejtettem, de a főtémának választott nagy nőtabló számomra megfestetlen maradt. Viszont láttam négy kegyetlen rendbe szorított alakot, akiknek a koncentrációja létrehozta azt, amit én kaptam: egy feszült, dinamikus, érthetetlen előadást. 

 

Vécsei Anna

A színpad és a háttér, fehér, előtte négy, fekete ruhás alak áll. Aztán megszólal a dobhártyaszaggató „zene", idegtépő, monoton, és a négy alak egymás felé szalad. Összeérnek, ölelkeznek, összeforrnak és szétválnak, mint a szerelmesek. Egy teljes órán keresztül tart a harc, a párkeresés, amelyben mindenki kipróbálja mindenkivel, Ellökik, visszahúzzák egymást, évődve a hasba szúrnak, majd diadalittasan szökellnek tova, hogy végül azok, akiket eleinte úgy kellett összebékíteni (kéz összefon, térd megrogyaszt, fejek egymás felé fordulnak) kéz a kézben távozzanak. Ezzel szemben a végig magabiztosnak tűnő, energikus, és szenvedélyes harmadik alak magatehetetlenül fekszik a földön, és hallatszik, ahogy hosszú perceken keresztül vinnyogva sír, egészen addig, amíg a másik három meg nem sajnálja, és a negyedik magához nem engedi. Feketék és egyformák, mert felcserélhetőek, akárkik, és mindenkik, mégis tudni lehet, melyik a két domináns alak- ők a mozgatók, a másik kettő csak megszenvedi a hatalmukat, és aláveti magát az utasításaiknak. Mindaddig, amíg egymásra, és ezáltal a szabadságra nem találnak. A mozgatók esete már bonyolultabb, a megoldás is tisztázatlanabb. A táncosok állandóan használják az arcukat, az előadás végére négy, a szerelem harcában megfáradt arc néz a tér négy különböző pontja felé. A táncosok teste csupa ütődés. A síró lány fölkel és saját combjára mér hatalmas ütéseket, közben folyamatosan sorolja a szereplők neveit. Véget ér a zene, ők lassan kivonulnak, és most már megint minden fekete.

 

SZALAY ÁLMOS

Talán mert könnyen befolyásolnak a szuggesztív színpadképek, vagy meglehet, nem vagyok elég jártas a fizikai táncszínház világában, de az izraeli csapat produkciója után hazafelé battyogva rájöttem, ez volt a legszebb, amit valaha láttam. Azóta két másik, hasonlóan rendkívüli előadáson vagyok túl, de a véleményem mit sem változott.

Yasmeen Goddar előadási közül eddig a csupán a Sudden Birds-höz volt szerencsém, de átböngészve a koreográfusnő munkáit, könnyű belátni, a 2002-ben született madaras előadásban alkalmazott formanyelvnél letisztultabb és erősebb képet azelőtt és azóta sem használt: egy szuperüres térben négy teremtmény találkozik.

A túlgerjesztett hangfalak sípszólói, és a visszhang-effekttel felszerelt gordonkahangjai akár egy Nagy Marionett-játkos, úgy játszanak ezzel a négy vergődővel. Yasmeen, az előadás után megrendezett átgondolatlan és zavarba ejtő kérdezz-felelek során elárulta, minden karakterisztikus vonástól és történeti száltól igyekezett megóvni az előadást. Sikerült, hiszen a látottak Roschar-tesztként működtek; egyesek a család tektonikáját, mások a kipusztult földi jövőt látták megfogalmazódni a Trafó színpadán, számomra életem elmúlt négy évének zűrös magánéleti katyvasza elevenedett meg a szemem előtt.

Ez a végtelenített lecsupaszítás a tökéletes színház lehetőségét mutatta meg. Ami – az én esetemben – életet mentett.

 

BOROSS MARTIN

Azon gondolkodtam, hogy is kell tánc előadást nézni? Nézzük sorjában. A sterilen üres, tiszta, fehér térbe csellista lány sétál be. Elektromos atmoszféra zaj, fülsértő búgás, sípolás, minden egy kicsit a tűréshatáron túl. Nekem. Négy nő (?), emberi kapcsolatok. Olvasható a szóróanyagon. Akkor legyen négy nő, meg a kapcsolataik. De miért van az egyiken más mintájú ruha, mint a többieken? Miért nem tudunk tízen dűlőre jutni napokkal később sem a nemét illetően? Mi jön most…akkor lássuk, mit történik a színpadon.

Nem tudom, nem is lehet történetté formálni a látottakat. Jelen esetben nem is szabad. Amit viszont kapunk, azért meg kéne tanulni artikulálni. Főleg annak, aki beszélni, kérdezni akar róla. Mert nagyon egyértelmű dolgokat vágnak a fejünkhöz, pont mint mindennek a végén (mégsem, még a Beszélgetés előtt), mikor az alkotók neveit üvölti egyikük. Éppen így  dobálnak közben szavakkal, úgy üvöltik ránk százszor: hatalom, vágy, szex, szerelem, kegyelem, kegyetlen, találkozás, elszakadás. Ha nem mondja ki, nem fogjuk fel? Toposzokról beszélnek, van amit elkapsz, amit nem, azt el kell tudni engedni. Ezt így van értelme nézni. Nekem.

Nem maradt ki semmi?

Khaled Abdo Szaida

2007. október 16-án, az Őszi Fesztivál keretein belül, egy izraeli tánccsoport előadását nézhettük meg a Trafóban. Az előadás utáni beszélgetésen, Yasmeen Godder, a koreográfus (többek között) az alkotófolyamatról beszélt. A négy lánnyal készült produkcióban feltűnő volt, hogy az előadók nem kifejezetten táncos alkatúak, mozgásukon is érezhető volt a profizmus hiánya, viszont olyan szigorú struktúrával, elképesztő testtudattal és lelki jelenléttel dolgoztak, ami lenyűgöző volt az első pillanattól az utolsóig. Nehezen eldönthető, hogy mozgásszínházi előadást, vagy szigorú értelemben vett táncelőadást láttunk e. A koreográfia törekszik arra, hogy ne egy könnyen rekonstruálható történetet meséljen el, inkább kérdések, válaszok, érzetek, és a négyből lebontható számmisztika körül építkezik. Kiemelt szerephez jut a mimika, az egyszerűen képzett hangok. Fontos törekvés volt az is, hogy leépítse a női táncról alkotott sztereotípiákat, és táncosaival egy újszerű mozgásnyelvet hozzon létre. 

 

MARSALKÓ ESZTER

Négy nő és egy elektromos cselló a szereplői a Sudden Birds című előadásnak. A táncosok/színészek kimerítően körbejárják, hogy mit is jelent másokhoz viszonyulni, szeretni, játszmákat játszani, embernek lenni. Nagy szavak, főleg az előadás szelleméhez képest. Yasmeen Godder koreográfus ugyanis nem épít fel látványos drámát, nem vezeti a nézőket lelkünk legsötétebb bugyraiba, nem rendít meg, és nem nyűgöz le. A szereplők mozgása olyannyira nem kelt profi benyomást, hogy habozva nevezem őket egyáltalán táncosoknak. Maga a koreográfia is hasonlóképpen eszköztelen. Az előadás első egy órájában ugyanaz a néhány mozdulat, mozdulatsor ismétlődik, anélkül, hogy tisztán repetitív lenne. Még ha szándékolt is ez az egyszerűség, inkább az ötlettelenség képzetét kelti a nézőben.  Az előadás utolsó harmada akciódúsabb, izgalmasabb, mégsem tud kizökkenteni abból a lanyha, közömbös jóindulatból, amiben eddigre már nyakig elmerültem.

 

1 komment

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr83237185

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

JM 2007.11.21. 17:47:51

welcome in the real world, kedvesek!