HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2007.12.05. 20:10 fancsikai

Richard Strauss:Elektra

rendezte: Kovalik Balázs


Mátrai Diána

 Agamemnont is fürdőben ölték meg, halljuk az opera elején Elektrától. Itt világosodik meg a díszlet jelentése: egy fürdőt ábrázol, törülközős, fürdőköpenyes emberekkel, világos, majd Orestes is itt bosszulja meg apja halálát. A gyanúra többszörösen van ok, hiszen számos párhuzamot fedezhetünk fel a családtörténetben. Elektra úgy veti rá magát a földön fekvő húgára, mint később a felismert Orestesre (az utóbbi esetben, amit a lány énekel az is szerelmi dalra emlékeztet), úgy húzza le a fehér menyasszonyi kesztyűt a húgáról, ahogy később anyjáról a feketét – persze mindketten feketében, gyászolják Agamemnont. Ehhez képest csodálatos fordulat, hogy szó sincs fürdőbeli gyilkolásról. És nem baltával, amint azt a teljes előadás alatt előkészíti, önironizáló jelképszerűen mutogatja, lóbálja, hanem pisztollyal. Hasonlóan elmarad a várt tánc: a címszereplőt Orestes lelövi, húgával együtt.

 Társkeresés – Elektra első szava: „Egyedül.” Mintha folyamatosan társat keresne, élet- és bosszútársat. Leánytestvére erre nem alkalmas, Elektra egyedül marad – olyannyira, hogy az „egyedül teszem meg” mondatra még a zenekar is elhallgat, még kísérete sincs (főleg a Kovács János által vezényelt előadásban érzékelhető ez, Oberfrank Péter jobban összefolyatja, pontosabban ráfolyatja a zenekart a puszta énekhangra). Nem így a hazatérő Orestes, aki bár a tettet maga vállalja, sosincs egyedül: őt az istenek segítik, mondja. Az a sok isten pedig az őt megtöbbszöröző gyilkos sokaság lesz a háttérben: hozzá hasonló öltönyös férfiak lepik el a teret. Illetve Elektra tapad mindenkihez: anyját is simogatja, húgát, megfogdossa, sőt ráfekszik; Orestest megcsókolja. Képletesen apjával sem tesz másképp, hiszen bátyja halálának a hírére a zenekarból újra felhangzó korábbról megidézett Agamemnon-témára Elektra apja sírjára veti magát.

 Agamemnon végig jelen van, igaz egy virágföldet tartalmazó zsákból kinőtt szánalmas fa-sírral szimbolizálva. Ez ki is köt a meggyalázott ágyban az opera végére – ez ad értelmet annak, hogy miért is kell az egész előadás alatt ide-oda hurcolni, groteszkül pörgetni, persze azonkívül, hogy apa és megbosszulás, nyilvánvalóan Elektra rögeszméje. A rögeszme és őrület is végig jelen van az előadásban, már maga a fürdő is elmegyógyintézetire emlékeztet, illetve gondolhatunk a címszereplő anyja körül való tébolyult keringésére – mint aki nem tud kilépni a maga monomániájából. Sokféleképpen jelenik meg ez a mánia: gyászzenével ismerjük meg Elektrát, de énekel ő tomboló őrültként, győzedelmes dámaként vagy éppenséggel vérszomjas (csorog is a vér a zenekari futamokban) eszelős nőként.

 

Solt Róbert

De milyen is ez a mükénéi királylány Richard Strauss Hugo von Hoffmansthal drámája alapján írott operájában? Hogy látjuk most ezt a régi ismerőst? Nagyon másként, mint ahogy Aiszkhülosznál megismertük az Áldozatvivőkben, vagy ahogy Szophoklésznál címszerepel – bár a mítosznak ez utóbbi feldolgozása már kétségkívül közelebb van valamivel a Strausséhoz: ott már nem pusztán az apját gyászoló, annak sírjánál az isteneknek az igazságszolgáltatásért áldozó-fohászkodó lány jelenik meg, hanem egy, már szinte csak a bosszúnak élő (s azért cselekvő), az anyját gyűlölő, és annak megölését a legcsekélyebb fenntartás nélkül helyeslő nő. Az operában viszont egy kibírhatatlan, az együttérzésünkre, szimpátiánkra kevés eséllyel pályázó, hisztérikus és menthetetlennek tűnő Elektrát látunk. Ez a királylány szó szoros értelemben is bezárkózott az apja halála okozta traumába és a bosszú feladatába, és ezt a rendezés nagyon erőteljesen hangsúlyozza – Rálik Szilvia címszereplőként a legutolsó jelenetig ki se mozdul a fürdő alatti térből. Az ő birodalma az alvilág, ami csak arra van berendezve (az ott felhalmozott, virágföldet tartalmazó zsákok mennyiségéből ítélve az idők - de legalábbis a saját életideje - végezetéig), hogy apjának, illetve a bosszúnak éljen. És a végső, rövid kitörése innen sem fogható fel valóságosként Kovalik értelmezésében, sőt. Ez az Elektra nem tud már másként létezni és gondolkodni. Nem nyílik ki, nem gyógyul meg, nem ébred igazi életre a bosszú beteljesülésével, hanem éppenséggel a „felvilágot” is saját őrületébe taszítaná, a maga képére formálná, ha Oresztész a kéznél levő gépfegyverével nem kímélné meg országát ettől (persze leginkább saját, jól felfogott érdekében, mint pragmatikus politikus, korunk – vagy minden korok – hőse). Ezt a gondolatot gyönyörűen bontja ki a rendezés azzal, hogy (és ahogy) Elektra kétségbeesetten felcibálja az „Agamemnon emlék- és bosszúfát” a hatalmat szimbolizáló ágyba. Elképzelhetjük, milyen lenne az élet Mükénében, ha Elektra kormányozna. És sajnos egyet kell értenünk Oresztésszel. Még mindig ez (és ő) a kisebbik rossz.


Boronkay Soma

  Az első férfi énekes, aki színre lép, amennyiben a rövid Hírnök-résztől eltekintünk. Teljesen sterilen jön be: öltöny, napszemüveg, érzelemmentes arc; céltudatosan megy, egy felesleges mozdulata sincs. (Igaz, nem mindig képes túlénekelni a zenekart, néha meglepő módon csak tátogó operaénekest látunk.) Függetleníti magát mindentől, nem tudjuk kicsoda, honnan és hogyan jött. Ő látta (az állítólag) meghalt Orestest, szavai Elektra utolsó kapaszkodói. Miután Orestes halála tagadhatatlanná vált, tettre készen indul Elektra, a baltás gyilkos. E tettére a férfi közli: Orestes vagyok. Elektra kis hezitálás és szem-azonosítás után gondolkodás nélkül a nyakába ugrik, lelkesülése testvére kvázi megerőszakolásáig vezet. A férfi Elektrában a nőt, és nem saját vérét látja. Mindezek után gyilkolni küldi, boldog, hogy végre valaki megteszi helyette. Elektra életcélja a bosszú, élete befejeződik az apagyilkosok megbüntetésével. Igazából nem testvérét várta, helyette bárki jöhetett volna, aki képes a bűnösökön bosszút állni, mert ő bármennyire is szeretné, de nem képes ölni.

 Euforikus mámorában a gyilkos puffanások az őrületig kergetik, már látjuk, hogy a történet fut giccses végkifejlete felé, melyet nagyon jól erősít a banális háttér és a kar ünnepélyes hangulata. A finálé zeneileg Klütaimnésztra trónjának elfoglalásával ér véget: lánya felviszi Agamemnon fa-sírját a nászi ágyára, ezzel gyalázva meg anyja házasságtörését. Ám az utolsó akkordokat a gépfegyverek adják: Orestes megöli a család többi tagját is (emiatt a kar egy része, elég öncélúan, véres lepedőkbe tér vissza a tapsrendre).

 Felmerül a kérdés: akkor most ez Orestes volt, aki a mükénéi népet a gonosz Elektrától test-vérgyilkossággal megmenti? Hiszen Elektra egyáltalán nem biztos a férfi kilétében, agyában Orestest a gyilkolással, bosszúval, megszabadulással köti össze. Könnyen meglehet, hogy ő csak egy ál-Orestes, egy bérgyilkos, akit egy másik család bérelt fel, az Agamemnón-klán kiirtására, Orestestől Elektrával bezárólagosan. Talán nem is ember, hanem csak egy gép.

 

Marsalkó Eszter 

A két általam látott Elektra-előadás ( december 1. és december 5.) mintha két különböző rendezés lett volna. Ennek megfelelően befogadóként két csaknem teljesen független benyomásom lett a produkcióról.

December elsején Nadine Secunde alakította Elektrát. Az amerikai énekesnő a legkevésbé sem törékeny jelenség, ezt a vonását a végletekig hangsúlyozta a jelmez. Végül kifejezetten félelmetes látványt nyújtott – szőke haját rideg és férfias fazonra zselézték, teste szétfeszíteni látszott fekete ruháját. Szinte úgy nézett ki, mint egy félmeztelen férfi, akire estélyit húztak. Elektra első jelenete egy gyászdal. Megrendítő volt, ahogy a fent leírt külsejű lény Agamemnont siratta. Aztán szép lassan viszolygás fogott el és szánalom – Elektra kimutatta a foga fehérjét. Még a végére sem ért a dalnak, már egyértelmű volt, hogy őrült. Őrültsége hol undort, hol sajnálatot ébresztett, és alapvetően meghatározta az előadás jelentésmezejét. Ez az előadás majdnem a végéig az őrültségről szólt. Chrysothemis esetében a - nem kizárólag szexuális – kielégületlenség monomániás állapothoz vezetett. Sajnáltam. Klyteimnestra nagyjelenete nem is szólhatott másról, mint a véres, állatias őrületről. És ebbe a házba érkezett meg Orestes, pont úgy, mint a hős egy akcióthrillerben. Hűvös volt, napszemüveges, kiszámítható. Amíg viszont nem látta Elektrát. Akkor aztán egymásra találtak, Orestes is megfertőződött.

Ebben a viszonylatban nem éreztem különösebben találónak az előadás politikai üzenettel átitatott végét. Nem találtam a kapcsolódási pontot, mert számomra az Elektra december elsején nem a társadalomról, nem az objektív valóságról szólt. Az erős színházi pillanatok és a magas énekesi teljesítmény ellenére is úgy éreztem, az előadásból hiányzik az érvényes és eredeti gondolat, bár kétségkívül nagyon trendi.

Ehhez képest jól meglepődtem négy nappal később. Elektra szerepében Rálik Szilvia maga volt a nőiesség, a finomság. Azonosulni lehetett vele. Fel se merült a gondolat, hogy őrült lenne. Ez az Elektra saját szeretetével és ragaszkodásával nem tudott megbirkózni, nem tudta elfelejteni sok éve meggyilkolt apját. Egy pillanatig sem tűnt hihetőnek, hogy esetleg ő maga baltázná le anyját, ha erre lenne szükség. Chrysothemis nemhogy nem szánalmat, de ebben a viszonylatban egyenesen ellenszenvet keltett – felszínes, sekélyes érzésű emberré vált Elektra mellett. Klyteimnestra maga volt a férfias ridegség. Kovács Annamária körülbelül kétmilliméteresre borotvált koponyával jelent meg a színen.

Ebben a világban Orestest nem érdekelte az őt szinte fojtogatva ölelő Elektra. Néhány akciófilm-kliséből építkező hűvös figuraként jelent meg, és máris kézbe vette a dolgokat. Ebben az előadásban találtam érvényes gondolatot: Elektra nem képes élni, mert tud szeretni. Nem tud megbocsátani anyjának, hisz az meggyilkolta apját. De bosszút sem tud állni, mert anyját is szereti. És szereti a testvérét, aki sokkal kisebb hőfokon működik. Chrysothemis nem cselekszik, csak alkalmazkodik, simul. Klyteimnestra és Orestes azok, akik irányítani tudják ezt a világot, ahol a szeretet megbénítja a létezést.

 

Boross Martin

  Az operaház oszlopai vörös ponyvába csavarva, a közepén Elektra fekete vértől (?) csöpögő nevével ellátva. Ez is, mint ahogy a plakátok mindegyike horrorisztikus folytatást ígérnek. Mikorra elkezdtünk jelentést tulajdonítani a dizájnnak, kiderül, hogy a külső „csomagolás” nem áll összhangban a belső tartalommal: a bűn palotája helyett csempével kirakott izgalmas és hatásos térbe lépünk, ami a fürdők világa mellett szerintem nem is annyira elmegyógyintézet, mint inkább szanatórium érzetét kelti. Egy biztos: (meg)tisztulásra alkalmas tér. 

  Középen a magasban ruganyos tükör. Használják keretként, kapuként, határvonalként, sőt, az előadás egy döbbenetes pontján mögé láthatunk, és azon keresztül szemlélhetjük a trónoló Klütaimnésztrát, egyedül tükörként nem alkalmazzák. Sajnos. A viszonylag steril térben egyedül a fa volt természetes (bár eredetiségében joggal kételkedhetünk). Annak ráncigálása helyett engem a sárga zsákok sorsa aggasztott. Ki is lettek bontva, nem is. Meg voltam például győződve róla, hogy „felismerési jelenetben” szerephez jut (pl.: tükörben látszó lábnyom…), ám a Dia által levezetett fa-élettel ellentétben a zsákok esetében hiányoltam a következetes útvonaltervet.

  Elektrát nem tartom sem saját szeretetébe belefúló hősnek, sem tajtékzó, rögeszmés őrültnek. Egyik verziót sem tartom a színésznő által alátámasztott, indokolt lehetőségnek, ugyanis nem lehet hiteles az, ami ennyire távol van. Ott, ahol érthetetlen dinamizmussal váltakoznak a realista és a stilizált, teatralitásával ható pillanatok. Persze vannak alapszabályok, például, hogy az opera archetípusokból, jobb esetben szimbólumokból táplálkozik.

  Mindez nem jelenti, hogy ne hajtanék fejet a tehetség és a teljesítmény előtt, de olykor két dolog nem működhet együtt. Aki nem tud átesni egy falon, mert félti magát, vagy fizikailag képtelen egyszerre mozogni és énekelni, az ne tegye! Az izgalmasnak ígérkező találkozás a szenvedélyes nő és a „gépies” Smith ügynök közt, aránytalan státuszjátékká vált. És hiába véljük sejteni a politikai indokokat a nyíltszíni, hidegvérű mészárlás körül, ha az előzményeket és a lelki folyamatokat hagyjuk a színfalakon kívül, és a gyilkosság aktusát tesszük közszemlére, nem pedig fordítva.


Khaled-Abdo Szaida

  Meg lehet-e bocsátani egy gyilkosságot? Főleg ha az apámat ölték meg, főleg ha az anyám? Hogy tud tovább élni, uralkodni a királyné, aki szeretőjével lemészárolta férjét? Hogy ítélkezhet gyermekei, és népe felett, s a nép miként foglalhat állást, miként szenvedi el, vagy miként csúszik bele a hatalom által előidézett morális fertőbe? Nem Elektra az egyetlen, aki számára ez a világ élhetetlen, s nem elég anyja halála a király halálával (vagy visszatérésével, vagy már távozásával?) meginduló -az egészséges emberi rendet érintő- megbomlás helyreállítására..

  Elektra és húga Antigoné és Iszméné kettősét idézi. Elektra a megváltozott hatalmi struktúrában nem tudja elfogadni sem saját kitaszított helyét, sem a nagyformátumú apakirály helyét elfoglaló „trónbitorlókat”. Az új királlyal való jelenet megérteti velünk a jelen elviselhetetlenségét. Aegisthus figurája nem csupán közönséges és kisszerű, de visszataszító, ahogy retteg Elektra bosszúvágyó alakjától, saját lelkiismeretétől..

  Chryosthemis a családi dráma valódi áldozata. Egyszerűen gondolkodik az emberi kapcsolatokról, a megváltozott családi szerepekben már nem képes állást foglalni. Szereti anyját, de látja bűnét, s kegyetlenségét Elektra felé. Ragaszkodik testvéréhez, de nem érti, miért kínozza anyját, nem fogja fel hajthatatlanságának lényegét, az apja emlékéről való lemondás képtelenségét. Férjre, szerelemre, gyermekre, női sorsra vágyik. Ő is hazavárja Orestest, de nem a bosszúvágy sokkal inkább az elvesztett rend utáni kétségbeesés itatja át..

  A báty érkezésekor Elektra fogadja őt, s ő az, aki átadja neki a bosszú felelősségét, de Chrysothemis lesz, aki a tett után valóban megszabadul, s a bosszúálló helyett Orestest, a testvért keresi, hogy tőle újra családot kapjon („mellette kell lennem”). .

  A leszámolás után mindkét lány új életet remél: Elektra jelképesen felveszi fiatalkori fehér ruháját, ellopott szépségét, ifjúságát, tisztaságát. De meg kell értenünk, hogy számukra már nincs újrakezdés, lényüket túlságosan bemocskolta a meg nem bosszult gyilkosság. Az új, megtisztított világban ők már nem létezhetnek.

 

Balassa Eszter
  Fontos megjegyezni, hogy Elektra valóban jelentős és jelképes átöltözése a nyílt színen zajlik. A korábban Orestésznek megmutatott ruháját ölti magára, miután bátyja bosszút állt apjuk gyilkosain. A színen kívül valószínűleg mindent vér borít – mint az épület külsejét a vörös lepel -, Elektra mégis fehérre cseréli fekete ruháját. A gyász és az elkeseredett bosszúvágy határozta meg eddig a nő egész lényét és létezését, és ennek helyét most újra átveheti az öröm és a tisztaság. Korábban a törékeny alkatát egy (szintén fekete) blézerrel is igyekezett leplezni, hogy ezzel is jelezze: nem olyan gyönge ő, mint amennyire annak tűnik. Most viszont gyászruhája helyett könnyű, kifejezetten nőies ruhát vesz fel - teszi mindezt feltűnő esetlenséggel. Talán ezzel is jelezni próbálja, hogy valóban nem egyszerűen felszabadultan próbálja folytatni életét, hanem régebbi tapasztalatlanabb, tiszta ifjúságához térne vissza – ami valóban lehetetlen, megvalósulhatatlan.
De nem Elektra az egyetlen, aki feketében és fehérben van. Húga, Chrysothemis az ellentétje: fehér ruhájában maga a megtestesült szűzi tisztaság és ártatlanság, aki csendesen, magába zárkózva gyászol – végső soron vannak kultúrák, ahol a fehér a gyász színe -, miközben folyamatosan előre tekint és reménykedik abban, hogy saját családja és önálló élete lehet. Anyjuk az egyetlen, aki – bár szintén feketében van – csak színleg gyászol. Tüskésre nyírt haja csak még erőteljesebben hangsúlyozza, amit testére feszülő ruhájának párducmintás betéte is jelez: ő egy lesből támadó gyilkos fenevad, aki mindenen és mindenkin uralkodik, s nem kíméli azt, aki az útjába áll. Szintén Klytaemnestra erejét támasztja alá Aegisthus ábrázolása, hiszen egyszerűen nem lehet elhinni, hogy egy ilyen erős és markáns nőt egy olyan férfi tudjon befolyásolni, aki csak pár pillanatra tűnik fel, akkor is smukkokkal teleaggatva, papucsban és egy szál fehér frottír köntösben. Aegisthusszal ellentétben Orestes nyers és brutális - akár a megjelenése. Ő nem csak lázadni tud anyja ellen, de a legyőzésére is képes. Erőt és magabiztosságot sugároz (szintén fekete-fehér) öltözetében - még akkor is, vagy tán épp azért, mert – Martin szavaival élve – olyan, mint Smith ügynök, vagy mint egy jólöltözött ajtónálló. 
 Az előadás összes jelmezét a fekete és a fehér határozza meg, de a díszletnek, és főleg a fényeknek köszönhetően kifejezetten sokszínű az előadás.


Szabó-Székely Ármin

  Haladjunk kívülről befelé. Tényleg vörösbe van csomagolva az Opera bejárata, a várost elárasztják a fekete vértől csurgó zuhanyzós Elektra plakátok, Marsalkó Eszter hosszan mesél az előadásról, Dini azt se tudja, hogy tetszik-e neki, de meg akarja nézni még egyszer. Késve érünk be, a nézőtérre, már teljesen sötét van, le se tudunk ülni, a nyitányt állva hallgatjuk végig, majd a világosban gyorsan helyet foglalunk. Majd miután végrehajtottuk az akciót, rácsodálkozunk az aranyozott, bordó, magyar címeres Opera színpadán megjelenő, hatalmas, steril, csempézett térre.

  Fürdő, kórház, elmegyógyintézet. Fehér ruhás főnéni és fogdmegek, meztelen és törölközős nők, ezektől még mind a három lehet. És ezt a későbbiekben sem tudom eldönteni. A fürdőnek van talán a legkevesebb értelme az előadás egészének a szempontjából, mert reflektál ugyan a férfi-női-nemi kérdésre, ami a történetben nem elhanyagolható, de amikor a hatalom képviselői is benne jelennek meg, vagy egyáltalán, teljes öltözéket viselő embereket látunk, akkor megborul ez a funkció. A kórház és az elmegyógyintézet közel áll egymáshoz, de értelmezési szempontból szignifikáns különbség ugye, hogy betegek vagy nem beszámíthatók a főszereplők.

  Elektra lehet mindkettő. Kedélybeteg, depressziós, hisztérikus, az biztos. De egy virágföldes zacskók között élő, baltával hadonászó, facsemetét ölelgető és ráncigáló lény, aki az anyja és a testvérei felé is zavarba ejtőn mutat egyszerre gyűlöletet és szerelmet, nyugodtan pályázhat az örült címre is. (Ebben a szereposztásban is.) Chrysothemis is ezen a határon mozog. Megjelenik esküvői ruhában, abban a térben, ahol az előbb még meztelen emberek zuhanyoztak, egy labilis és picit monomániás személy, de ő legalább élni akar, gyereket akar. Elektra szereti, terrorizálja, ő fél tőle, vonzódik hozzá. Ő az, akit folyton mások mozgatnak. Ez magyarázat lehet arra, (magyarázat, de nem indok) hogy a hatalomátvétel után mért jelenik meg anyja bundájában, mért árulja még el öt perccel a halála előtt a nővérét. Klyteimnestra pedig hiába érkezik felülről, szolgálókkal (vagy őrökkel? övezve), teljes harci díszben; kopaszra van borotválva, amihez egy nő esetében két alapvető érzet tapad: őrült vagy boszorkány.

  Ugyanakkor az előadásnak ezt a meghatározhatatlan közegét, tovább bombázzák azok a „trendi” utalások, amikről nem tudtam eldönteni, hogy tudatosan ironizálnak, idegenítenek el vagy komolyan kell vennem őket. A virágföld, a balta, a facsemete, Smith ügynök és a tulipános tapéta alapján azt gondolnám, hogy ez csak tréfa, de a néha hátul megjelenő meztelen emberi testek, és a szereplők közti szerelmi-hatalmi harc pedig néha túlsúlyozza az előadást, hirtelen nagyon sok lesz a tét.

  Aztán a vége felé van egy pillanat, amikor azt hiszem, hogy értem. Gyönyörű kép: megtörtént a hatalomátvétel és az operaház kórusának idősebb tagjai, konszolidált fekete öltönyben és kiskosztümben pezsgőznek és kezet fognak Chrysothemis-szel, a díszletből kikerült rezgő tükör kerete mögött. Ők, akik egy kis képzelőerővel mi is lehetünk, szenvtelen és biztonságos pozíciójukból szemlélik az élet rendjét. De az előadás vége ezt is idézőjelbe teszi (vagy éppen felkiáltójelbe): Előttük és előttünk Oresztész teljesen váratlanul lelövi Chrysothemis-t, akkor biztos Elektrával akar uralkodni, gondolhatnánk, de nem, két másodperccel később ő is a gépfegyver áldozata lesz. Én még várnám a fokozást, hátha Oresztész magával is végez, de egy lelkes néző közbebravózik és kitör a taps.

 


Kristóf Borbála

 Kovalik előadásában Elektra virágföldes-zsákok közül emelkedik ki, fekete menyasszonyi ruhában. Az egyik zsákból kis fa nő ki. A többi zsák sánc, ágy, Elektra élete, apja és önmaga temetője. Elektra pedig menyasszony, apjával jegyezte el magát. Elektra fonnyadt nőiség, száraz, terméketlen föld, halálmenyasszony. Ödipuszi figura, szenvedélyes szerelmet táplál halott apja iránt, öleli sírját, imádja őt és apja hiánya, valamint borzasztó halála mániákus bosszúvágyat szül benne. Ez az egyetlen motiváció, erős érzelem, amely megterem Elektrában, és amely életképessé teszi őt.

 A darab végén, Klyteimnestra és Aeigisthus halála után Elektra története véget ér. Életének értelme, a bosszú beteljesült, és ezzel létezésének célja meg is szűnt. Elektra a trónbitorlás, a káosz részese volt, így ő a rendből kizökkent világ egyik eleme, amely az új rend helyreállásakor nem kezdhet új életet, mert a korábbi világállapot bűneit ő is hordozza. Elektra a megoldást követő percekben felvonszolja apja fáját a szennyezett nászágyba és belefekszik ő is. A halálon túli incesztus beteljesülni látszik, Elektra a számára halott apját megtestesítő fával trónol az ágyon, amikor a szuperhős Orestes szétlövi őt és húgát.

 Orestes személyazonosságának kérdése jogosan merülhet fel. Orestes azonosítása itt nem történik meg (szemben a három görög tragédiával), csak Elektra véli felismerni, akinek beszámíthatósága kérdéses, bosszúállás-monomániája viszont egyértelmű, amelyhez, íme, megérkezett a potenciális eszköz. Elektra ráveti magát Orestes-re, mintha szerelmes apja volna; megérkezett a férfi, aki megbosszulja Agamemnont, és átveheti helyét a trónon és Elektra életében is. A kérdésfeltevés fontos, hogy Orestes vajon biztosan Orestes-e, a válasz nem. Valakinek rendet kell rakni, bevégezni a káoszt, és kivégezni annak részeseit. Valakinek jönnie kell, akire Elektra rátestálhatja baltáját (amelyet azonban mégsem visz el Orestes) és akire átterhelheti dühét és bosszúvágyát, és aki – vele ellentétben – cselekvőképes. Elektrának a bosszú kell, és emellett a vágy (mánia) mellett nem fontos a bosszúálló kiléte.

 Orestes megszabadítja Elektrát terhétől: anyjától, Aegisthus-tól, elfonnyadt életétől. Elektra, a fekete menyasszony, az életre adott nemleges válasz. Női létre képtelen, miközben női sorsa van kárhoztatva: nem tud ölni, hanem a férfira vár, akinek ezt meg kell tennie. Női léte korlátozza a gyilkosság végrehajtásában, miközben női léte lényegét elvesztette. Mindhárom női szereplő nőisége megkérdőjelezhető. Klyteimnestra felvette a férfi szerepet, amit Kovalik a majdnem kopaszra borotvált, előnytelen ruhába bújtatott Kovács Annamáriával erősen érzékeltet is. Drabálisnak, állatiasnak, férfiasnak tűnik. Klyteimnestra elsősorban nem őrült nő, vagy boszorkány, hanem férfi. Ő az uralkodó, aki a gyilkosságtól sem retten meg. Chrysothemis szintén feszültségben van nőiségével. Mániákusan vágyik a női sorsra, egy férfira, aki mellett ez beteljesedhetne. Fehér menyasszonyi ruhában rohangál a színpadon, eljegyezte magát az élettel, az összes férfival –pontosabban egyikkel sem. Elektra azonban sem a női, sem a férfi szerepnek nem felel meg. Ő már régóta a halálé, csak a bosszúvágy és Agamemnon emléke tartja életben. Egy másik világ elkötelezettje és jegyese, és Kovalik színpadán is egy másik tér lakója. Lent sétál ketrecében, ahonnan nem léphet ki. A darab végéig – pontosabban, amíg Klyteimnestra él – nem képes a lépcsők tetejénél feljebb jutni és fellépni a hatalom szintjére, a fürdőház-kórház belsejébe. Nem tud bejutni a palotába, nem tud bejutni az életbe, hanem az alsó szinten kel és fekszik, apja sírja és megannyi még fa nélküli földeszsák között, egy temetőben.

 Ott van nála fehér ruhája – valami, ami tiszta és életigenlő, régi életéből –, és azt ráveszi a feketére. Elektra nagy átöltözése és átalakulása, ami ambivalens érzéseket kelt, és hihetetlen is, ironikusan értelmezhető. Ennek a jegyében lép fel Orestes napszemüveges, karrierista ügynökként. Szétlövi Elektrát fehérruhástul, testvérestül, fa-vőlegényestül.

10 komment

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr14253612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

JM 2007.12.07. 22:47:56

Jó estét, osztály, eddig rendben, nehez lesz a saját akaratot a többihez csatolni - igyekezzenek az egészhez, s nem kizárólag az utolsó szóhoz csatlakozni. Jobb híján, persze, miért ne.
Nézi most valaki az ARTE-n Chéreau Tristánját a Scalából? Tegnap nem tudtam szólni, akadozom.
Szóval így tovább.

JM 2007.12.08. 11:10:40

Ma Soma elinditott egy kerdest az azonositas korul. Tenyleg Orestes-e Orestes. Ki mondja annak, ki hiszi annak. Ez is erdekes lehet.
Mikent a fa is, latom. Harmadjara futunk a fa korul, egyre izgalmasabb. Vegul is hogy kerul a terbe?

JM 2007.12.11. 09:48:00

Vegre, Martin, kezdem latni, hol kapcsolodnak egymashoz - ebbol a messzsegbol nehezebb. Jo otlet a sugaruti design-t a furdovel osszerakni. A vege fele kibujt az indulat - ennyire nehezkes volt? Tobbiek?

JM 2007.12.13. 10:24:48

Ugy olvasom, kezdenek eltavolodni az eloadastol, annyira regen volt. tortenette mosodik ossze - de lehet, az en tavolsagom sem konnyiti az ertest. Az utolso, Szaida-bejegyzesbol csaladi dramara gyanakodom, O'Neill stilusban. Hmmm? Ki jon?

JM 2007.12.16. 08:27:51

A vegere csak kialakul a forma, mint az eloadasban, jo reggelt, osztaly. S csak eljutok az ertesi folyamat vegere (ha lenne ilyen), ha le nem lo Smith-ugynok/Orestes.
Eszternel vettem a Chrysotemis-mennyasszony megfeleltetest, a szimbolikus olvasatok vegesseget is lattuk. Armin pedig kar(ja)ba vette az elmult ket het szetterulo blogjat. Az orult-furdo-korhaz tere, a viszonyok es a veg ujra egymasbafordul. A trendi megoldas az, ha az eloadas kilep a jatekhagyomanybol? Vagy ha csak ugy tesz? Na, mindjart vege, en meg mindjart otthon. Jo utolso hetet!

martin 2007.12.16. 23:07:40

Gyerünk Srácok! Csak így tovább:) (csak hogy egy kis színt vigyünk...)
Borcsi! A keretet, vagy a "tárgyalást" írtad Te? csak vicceltem
és akinek még most sem világos: az oresztészt alakító fekete ruhás egyén a végén lelövi Elektrát és Chrysothemist:)
rossz vagyok... vagy fáradt...

JM 2007.12.17. 08:08:55

Borcsi, mennyire lehet feminista olvasatkent venni az egesz Kovalik-cuccot? Strauss adna magat, de az Opera-korus... Van meg valaki mara? Mert erdekelne, milyen a korus az egesz ea alatt - a veget Armin megirta. Vagy Martin, meg egyet?

Kristof Bori 2007.12.17. 23:11:00

Nem tudom, azért finomkodtam, mert nem értek (még!:-)) eléggé a feminizmushoz. De akkor még agyalok ezen...

Gulyás Marci 2008.01.07. 01:25:02

Jó az írásaitokat olvasni, sok mindennel egyet is értek. Nehéz csatlakozni mindehhez, mert nagyon sok a felvetett gondolat. Néhány ötlet: a zenei megoldások sok mindenről árulkodnak. Ahogy Strauss gyűri az anyagot a wagneri paradigma keretein belül, az sok olyan párhuzamot kínál amik érdekesek az értelmezés szempontjából - kár, hogy Kovalik az ÉS-beli interjújában lelövi a Sieglinde-Siegmund és Elektra-Orestes párhuzam poénját. Strauss strukturálisan építkezik Wagnerből, és Kovaliknak ebben is van egy szép, az operaszínjátszás hagyományára építő megoldása, egyfajta felelet adás az általa tisztelt Harry Kupfer felé - Kupfer Istenek alkonyának a végén van az, hogy a szmokingos kisgyerek a maciját szorongató kislányt kézen fogja, és kis lámpával világítva, utat-mutatva, kivezeti a színről őt - arról a színről, ahol békés egyetértésben bambulja a TV-t proli-bankár egyaránt. Kovalik nem megy ebbe bele - nem tartja igaznak Kupfer megoldását, és Strausst használva azt válaszolja, hogy ez sincs, a következő generációk remélhető józansága, veszély-érzete. A díszlet-használatban van még egy ilyen szépség - a műsorfüzetben szerepel egy rövid passzus Békés András Elektra rendezéséről illetve az előadás díszletéről, ami egyetlen függőleges sík, méh-kas szerű, kissebb sejtekből összeálló felület, ami a játék során meg-megtörik, reményt kínálva, de végül ugyanabba a kezdő-pozícióba merevül vissza. Kovalik ennek kvázi az inverzét csinálja meg; az ő díszlete eleve megtöri a síkot - néhányszor megoldást kínál a síkok helyreállítódására - de végül csak még nagyobb lesz a két sík közötti szakadák, az eltolódás
Majd még írok egyszer, mert szeretnék reagálni a konkrét írások egyikére-másikára is, ez most elmaradt, mert sietnem kell - bocsánat. Csak annyit még, hogy klassz és követendő, hogy mint egyetemi osztály nyitni kívántok a külvilág felé, és hogy itt, a nyilvánosság előtt vitáztok, illetve kezdeményeztek vitát. Hajrá.