HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2008.01.12. 17:45 fancsikai

F. Dürenmatt: Az öreg hölgy látogatása- József Attila Színház

rendező: Zsótér Sándor


VÉCSEI ANNA

Olyan szikár és kegyetlen ez a nő. Látszik, hogy megsértették. Csontjainak hegyessége, a feszessé keményedett inak, irreálisnak tetsző vékonysága, mozdulatai, testének minden apró részlete a szenvedésről, és az uralkodásról beszél. Egyfelől az önmagán való uralkodásról, a saját vágyainak és esendőségének legyőzéséről (ahogyan a táncosnak is le kell küzdenie önmagát, és saját megpróbáltatásaiból kell felépítenie valami nagyobbat), de a másokon való uralkodásról is. Azonban ez a megkeseredett, kegyetlen fúria, akinek szoborszerű vonásai és fegyelmezettsége mögött elementáris indulatok lángolnak, csak a terméke valaminek. Valami rossznak. Nem ilyen volt, ilyenné vált. Ahogyan a szinte múmiaszerű arcból szépséges szempár világít elő, úgy van meg benne saját korábbi énje, elnyomva és elfeledve. Ez a tekintet többé már nem lágyulhat el. A nőiségében és szerelmében megsértett nő, akit a tanító Médeiához hasonlít, nem tud elállni a bosszútól. Ő ugyanis nem vesztesnek született, és habár megcsalták és megnyomorították, végül győznie kell. Vissza kell szereznie önmagát, mégpedig éppen azokkal szemben kell diadalt aratnia, akik közreműködtek sorsának rosszra fordulásában. A bosszú tehát bekövetkezik, a régi szerelmesnek meg kell halnia, de a testét arany koporsóban viszi magával gyöngéd hóhéra. A kisváros hatalmas pénzösszeget kap a haláláért, de még annak bekövetkezte előtt költekezni kezdenek. Fokozatos elkurvulásuk jól megfigyelhető a jelmezek változásában. Eleinte mindannyian, lerongyolódott anyagi helyzetükhöz illő alsóneműben várják megmentőjüknek, Klárinak a megérkezését, amit aztán rikító színű harisnyákra, melltartókra, és selyemfiúkhoz illő ingekre és nyakkendőkre cserélnek. A színtelen környezet rikítóvá válik, a hangulat megváltozik, a pénz színt hoz, reményeket, és a végén már fel sem tűnik, hogy ez a remény a felfüggesztett és egymás felé fordított stilizált (színes!) akasztófák tövében hajt ki.

Boronkay SOma

 
Az öreg hölgy látogatása, ám Claire Zachanassian mégsem jön el. Hiányát azonban több halott nő pótolja. Az egyetlen élő (Wäscher) Clari - vörös loknis, ártatlan kislány - kombinéban némán lépked a nép vállán. Ez a lány él a lakosok emlékezetében, Ill fejében, sőt az öreg hölgy fejében is, ugyanis ekkor még élt és érzett. Aztán a cserben hagyott szőke lány, testi és lelki sérülésekkel, szintén némán, de mozgásképtelenül, bűnjelként felmutatva a lakosoknak, illetve ösztönző képként Claire-nek.

Az egyetlen megszólaló Claire az öreg hölgy (Ladányi Andrea), ám énekelni ő sem képes, polgártársaival ellentétben. Az öreg hölgy halála dupla halál. Egyrészről emberként nem funkcionál, viselkedése és mozgása sem emberi, inkább robotszerű (ezt az érzetet jól erősíti Ladányi testtartása, mimikája és mindenen áthatoló tekintete). Ez a hölgy túllépett már a testiség szintjén, így képes az igazság szintjére eljutni, élete már csak erről szól, Ill tetemével együtt végső nyughelyére fekszik majd Caprin. Másrészről az öreg hölgy lelkileg halott, egészen a vörös loknik elvesztése óta. Meghalt, mikor elhagyta Güllent, ám halála hosszúra nyújtott szenvedés, mely csak az örök szerelemhez és a tett helyszínéhez való visszatérés során teljesül be. Claire-ből az évtizedek óta tartó haláltusa kiirtott minden érzést, csak egy maradt meg: újra megtalálni és el nem engedni a szerelmét, mely rögeszméjévé vált. Mikor megérkezik tudja hogy célját eléri, ezért képes mindent halálos nyugalommal végigülni, tehetetlenné téve ezzel a lakosságot, akik csak szavazni képesek, Illel szimbolikus szívinfarktus végez.

Mikor Ladányi először szivarra gyújtott felmerült bennem a kérdés, hogy terrorista-e Claire (erre utalhat Koby és Roby „Anya” megszólítása, Oszama bin Laden esküvői meghívása, tőzsdeügyletei is). Az öreg hölgy terroristaként érkezik a városba; övé a hatalom, mindenki a keze alá dolgozik, ő fegyverhez nem nyúl. Illt nem akarja büntetni, igazából a várost terrorizálja, pénzzel kecsegtetve őket, miközben tudja hogy jövőjük lehetetlen, mert azt is ő birtokolja. Örömét leli a város szenvedésében és elaljasulásában. Mindezt az érzetet erősíti Ladányi gyönyörűen kegyetlen és érzelemmentes játéka, a céltudatos, nőiességét vesztett, holttestre és halálra vágyó nem is annyira öreg, nem is annyira hölgy.

Balassa Eszter

Alfred Ill köztiszteletben álló polgára Güllennek: feleségével és két felnőtt gyermekével vezeti a városka boltját, s bár elég rosszul áll anyagilag, ezt senki nem veti a szemére – hogyan is tehetnék, hiszen az egész város a csőd szélén áll. Ő azonban még akkor is őrzi méltóságát, amikor az elöljáróktól az egyszerű emberekig mindenki más már szó szerint ingét-gatyáját elvesztette. Nem is tesznek szemrehányást a többiek, hanem inkább saját sorsukat is rábízzák. Hiába ifjú a polgármester, nemsokára visszavonul, s a többséggel együtt ő is Illt fogja javasolni utódjának. De még ez előtt esedékes Claire Zachanassiant érkezése. Az öreg hölgyé, aki Illel egykor „igencsak közeli” barátságban volt, mostanra pedig dúsgazdag asszony lett. Kitől is remélhetnék, hogy ráveszi a nőt az adakozásra, ha nem a régi szerelmétől, akivel saját állítása szerint barátságban váltak el?

Méhes László Illjét elsősorban a félelem határozza meg, de ez nem is csoda abban a kiszolgáltatott helyzetben, amibe kerül. Claire-rel ugyanis egyáltalán nem olyan idilli körülmények között vettek búcsút egymástól, ahogy az a gülleni köztudatban él. És hiába a szép emlékek nosztalgikus felidézése, Illel ellentétben az egykor megalázott nő nem hajlandó úgy hátat fordítani a férfi múltbéli árulásának, ahogyan ő tette. Inkább vérdíjat tűz ki a fejére és a múlt kísértő démonaként Ill közelében marad. A gülleniek pedig visszautasítják ugyan az ajánlatot, mégis megváltozik a viselkedésük. Akiknek már nem volt egy rongyuk sem, hivalkodó ruhákban, s a mindenki által kultivált új sárga cipőben térnek be Ill boltjába, hogy nála is mindenből többet és jobbat vegyenek, mint eddig - persze hitelre. Amikor pedig kétségbeesve fordulna a hivatalos szervekhez, Ill félelmét a rendőr épp olyan alaptalannak tartja, mint a polgármester, aki épp új számítógépén tervezgeti a leendő városházát. Ezek után Ill már nem is csodálkozik, hogy „a Klári” elszabadult feketepárducára vadászók nem csak fegyverrel járnak-kelnek, de géppisztolyukat – véletlenül – minduntalan rászegezik. Egy darabig tűri az aggasztó változásokat, de amikor már a templomba is új harang kerül, nem bírja tovább, menekülni akar. Az állomáson azonban ott van az egész város, riadalma miatt értetlenkedve meg-megfogják Illt - jogosnak tűnik hát a félelme, hogy nem engednék felszállni a vonatra.

Bármi is történt volna, az egyetlen menekülési lehetőségét elszalasztva Ill szembe néz sorsával: ő elveszett. Ezek után már szinte apatikusan fogadja, hogy felesége szekrényében új szőrmebundát talál, lánya tenisz- és irodalomórákra jár, fia pedig megtanult vezetni és autót is vett. A kocsiról a megcsalatása helyett inkább az jut eszébe, hogy először (és utoljára) végre elmehetne együtt a család kirándulni. Amikor pedig az erdőből egyedül akar hazasétálni, újra találkozik Claire-rel, és úgy tűnik, valóban elfogadta sorsát: nem próbálja meg a nőt lebeszélni tervéről. A beletörődés azonban nem jelent elismerést. Nem ellenkezik a kivégzése ellen, de az öngyilkosságra nem hajlandó – a városnak kollektíven kell megölnie őt, hogy halálát a kitűzött vérdíj és ne az igazság felvállalása okozza. Ill a tárgyalás során mindvégig próbálja legyőzni halálfélelmét, de minden porcikája reszket, míg fia egy utolsó ölelésében megfeszül a teste, és holtan csuklik a földre – akár szívroham is lehetne.

Boross Martin

  Szombat délelőtt vegyes társaság gyűlt össze a József Attila Színházban, az Öreg hölgy látogatása című előadás főpróbájára. Nagyobb részt a színház bérletes, főleg nyugdíjasokból álló törzsközönsége, kisebb részt a Zsótér munkákat kedvelő-követő színházba járók egy csoportja képviseltette magát. A nézőtéris hölgy szakadatlan próbált rendet tenni köztünk, „jegy nélküliek” közt, a szokatlan zsúfoltságra való tekintettel nem volt könnyű dolga, végül, mikor a nézőtéri fények megállíthatatlanul kialudtak, kénytelen volt feladni a rendszabályozást, bár azt hiszem a későbbiek azt igazolták, nem mi voltunk a rendetlenebbek.

  Tökéletesen megkomponált, elsősorban zenei szervezésű koreográfiával várják a valaha szebb időket megélt Güllen lakói Claire Zachanassiant. A szervezkedés május elsejei felvonulásra, de engem (talán annak közelebbi volta miatt) inkább anyáknapi műsorra emlékeztetett. Ezt az érzést erősítette a gyermeki színekben és formákban pompázó origami-jellegű díszlet is (mely része az előadást végigkísérő nyelvi-tartalmi ellentmondások motívikusan visszatérő sorának – pl. a kövér, idős hölgy nem kövér és idős, a kakukk nem kakukk, a bajszos nem bajszos). Ám ellentétben a feszengő, zavart kiállással, ezek a gyerekek, ha nem is rutinosan, de precízen, körültekintően járnak el minden egyes részlettel kapcsolatban, talán mert tudják, komoly tétje van a találkozásnak. Ez teszi igazán kegyetlenné köszöntőjüket.

  Két kérdéskört feszeget az előadás: hogyan válik lassan mindenki a gépezet részévé, és végül hogyan mossák tisztára magukat, hogyan gyártanak hozzá ideológiát. Ill megítélésének stációi nem voltak túlzottan kidolgozva a szavakon túl, és mivel azt nem természetes és világi törvényeink szabják, ez teljesen rendben volt így. Mi sem jelzi erőteljesebben a bűnös ellen táplált düh kreáltságát, hogy a város legnagyobb tisztelettel körülvett polgárát nem valódi indulat, csupán szavak teszik megátalkodott gonosztevővé, akit a társadalom nem tűr meg sorai közt. (Ez felveti a kérdést, vajon mennyire tisztelték korábban, illetve vajon tudtak-e a hamis tanúzásra való felbujtásról korábban.) Ezzel párhuzamosan a Ladányi Andrea által testet öltő Clairenek nem pusztán felemelkedés-története zajlik le, hanem a félelmet keltő és tekintélyt parancsoló démonból megváltó messiás válik. Persze sem Claire, sem Ill nem változik. Mint ahogy a város lakói sem. Ha azt hisszük megváltoztak, akkor mi is bűnösök vagyunk.

  A falugyűlésnél eszembe jutott, vajon hogyan szavazhattak annak idején az illetékesek Bátaapátiban az atomtemető ügyében. A hasonlóság abban rejlik, hogyan válik a felsőbb ügy a retorika alapjává, miközben teli tömjük a zsebünket. De más, nyilvánvalóbb párhuzamokat is találhatunk. Akár történelmi (tömeges, szervezett népírtás), akár aktuális (környezetpusztítás) vonatkozást, ahol a felelősség oly sok felé oszlik, hogy szinte már senkié. S mint minden abszurdumot, ezt is olyan gyorsan meg lehet szokni, hogy az eleinte cselekedni vágyó tanárt maga az áldozat beszéli le.

  A színészek nem kimondottan „beleélős”, sőt kifejezetten eltartott, zenével kollektivizáló és általánosító játéka újszerű volt több szomszédomnak is. „Nekünk ez már túl modern, de úgy vagyunk vele, ha már eljöttünk, megnézzük.” – mondta a mellettem ülő hölgy.

 

Szalay Álmos

Zsótér Sándor, József Attila Színház, Az öreg hölgy látogatása, musical, Ladányi Andreával a főszerepben. Majdnem biztos voltam benne, hogy ez egy félrehallott információ, de legalábbis valamelyik momentuma nem stimmel. A tegnapi nyilvános főpróbán végignézve a lelkes, ám gyanútlan összetartáson, amivel a nyugdíjas bérlet közönsége; tisztes korú nénik és bácsik irdatlan tömegben beözönlöttek a színházba, kis sajnálat ébredt bennem irántuk, hogy most valami EGÉSZEN mást fognak kapni, mint eddig bármikor. A színházi dolgozók sem tűnnek túl lelkesnek Zsótér bemutatóján, és az izgalmakat csak fokozza, hogy a rendező és csapata használati utasítást, felszólítást mellékelt az előadáshoz, éppen úgy, ahogy Szegeden hajszálpontos szinopszist passzintott a Lear királyhoz.
    A cím félrevezető. Szó sincs itt az öreg hölgy látogatásáról. Nem az öreg hölgy jött el a városhoz, hanem a város az öreg hölgyhöz. Ahogy ez a messiásoknál már lenni szokott. A messiás eljövetele, - amire ez a város mindig is szomjazott.
    Addig a pillanatig, amíg Ladányi Andrea kőből faragott királykisasszonya megérkezik, a város nem is város, a népek nem is népek, inkább valami egykor volt város egykor volt népeinek fura stencil-másolata, lehúzott példánya, sok régi ember emléke halotti maszkban. Minden, örök időkre várakozásra ítélve. Semmi sem biztos, még a falak sem. Ez a fura mesealak-csapat akkor kel életre, mikor Claire megérkezik közéjük. És lám, ez a "fura" díszlet ezekkel a "fura" emberekkel és a "fura" énekükkel egyetlen szempillantás alatt kerek egésszé állnak össze. Ebbe a világba egyedül Claire Zachanassian illik bele. És most eljött, hogy a többieket is magához hasonlóvá tegye, hogy végre mindenki egyesüljön a Nagy Asszimilálódásban. A messiás eljött, hogy életet leheljen a emlék-fénymásolatokba, a halotti maszkokba. Eljött, hogy megrontsa őket ugyanúgy, ahogy vele tették annak idején. Ambrus Mária díszletei első látásra a városképet stilizálja ami színesebb és mozgékonyabb lesz Claire érkezése után, sőt, egy ritmusban lüktetőek, számomra mégis a város polgárait láttatja. Akik egy pillanatig sem titkolják, hogy mi lesz ennek a mesének a vége. És elég csak egyszer belenézni Claire szemébe, nem is kérdés, hogy Ill-re a halál vár.
    Ahelyett, hogy Zsótér Dürrenmatt darabját egyszerűen átkonvertálta volna a jelenkorra, és rábízza magát a zenére és az izgalmas főszereplő-választásra, nagyon érvényes olvasatot kínál. Zsótér hatalmas hibát követett volna el, ha nem kapar és kényszerít le mindent fölösleget, sallangot a színészekről, mindent, amitől "lubickolás" és a "nézőnek-cukrot" veszélye beszivároghatott volna.
    Csupasz és szikár lett mindent, mint Ladányi Andrea izmai. Talán a túlinterpretálás bűnébe esek, de van egy érzésem: talán minden - a színészvezetéstől a díszleteken át az utolsó szögig minden - Ladányi testére van koreografálva. Ő a kéz a marionettek fölött. Az közös nevező, a kulcs az előadás minden momentumához. Ez a gonosz test az egyetlen, ami mindenre végszót ad. A gyilkosságon már meg sem lepődünk.

 

Szabó-Székely Ármin

Úgy tűnik, hogy az öreg hölgy valóban nem létezik. Legalábbis nem úgy, ahogy látjuk és nem is úgy, ahogy a szöveg megteremti. Ladányi Andrea nem az öreg hölgy, nem is próbál úgy tenni, mint ahogy Ingrid Bergman sem volt 60 évesnek maszkírozva Bernhard Wicki filmjében. Egy képet kapunk az öreg hölgyről, egy víziót, amit a saját fantáziánk alapján kell kiegészítenünk, a színészek, a szöveg, a díszlet, a zene, vagyis a rendezés keltette asszociációk által. Ladányi megjelenésének első tíz percében máris egy olyan mondatot közöl, ami nem hogy idegen, de kifejezetten abszurd: ő is elhízott. Felszabadult nevetés a nézőtéren, az első. Ezzel el lett döntve az előadás egyik alapvető elemének a helyzete, nevezetesen Ladányi fizikumáé. Elsősorban illusztrál, aláfest, és nem kifejez. Ezért nem zavaró a természetellenes mozgás, a hihetetlen kimértség, a hideg szenvtelenség, a páncélszerű, láthatóan kényelmetlen kosztüm, és ezért jó ötlet, hogy keringőn kívül semmit nem táncol. Bár gondolom rajtam kívül sokan mások is vártak arra (az előadás első negyed órája előtt), hogy ezt a tudását is megcsillogtatja majd.

Tehát ez a megdöbbentő és lenyűgöző test, jelen estben nem arra hivatott, hogy éljenek vele. Társíthatunk szimbolikus tartalmakat hozzá: embergép, aszkéta, törékenység ugyanakkor keménység, elhasználtság; de valójában sokkal inkább az irrealitása, bizonyos helyzetekben a komikuma lett kihasználva. Mert komikus az, ahogy Claire visszaemlékszik, arra hogy vörös loknis fruska volt, aki a pajtában szerelmeskedett Illlel, vagy az, ahogy Ill vadmacskámnak, hableányomnak szólítja. Komikus ugyanakkor felfoghatatlanul tragikus is, hiszen a jelent a koponyára lapított haj és a csípőprotézisre ügyetlenül rácsúsztatott kéz képviseli. Ez maradt a loknikból, az a szerelmeskedésből. De ugyanilyen ambivalens, komikus-tragikus minden, ami az öreg hölgyhöz tartozik. A herélt, ünneplőruhás „udvarhölgyek”, az ősember ruhás néma verőemberek, a férjek, akik valójában feleségek, és ha gondolkodni kell ostobák, ha nem szabad, akkor meg Nobel-díjasok. Ennek az irreális, feje tetejére állt világnak, ami körülveszi Clairet, az aláfestése a fizikai megjelenése (Ladányi) és az is, amit a szövegen keresztül fogadunk be róla. Hogy nem azért kellemesen hűvös a keze, mint egykor, fiatal korában, hanem azért, mert elefántcsont; a bal lába meg műláb, egyedüliként élt túl egy afganisztáni repülőgép szerencsétlenséget. Az egyik legfontosabb mondata hangzik el itt: Én elpusztíthatatlan vagyok. Nem nyerhetsz, Ill. Csak azt felejti el hozzá tenni, hogy azért, mert már réges-rég elpusztították. Elsőként éppen az, aki mellette ül a padon. Mert ezen a testen már nem működik semmi, semmi nem emberi, semmi nem él. Pedig ez határozza meg Claire identitását, ezt ölelte Ill, ez szerezte a milliárdokat, ez a test uralkodik a kilenc férjen. Mi viszont már nem látunk ebből semmit, tehát mondhatjuk, hogy az öreg hölgy tényleg nem létezik.

De akkor mi igen? Elgondolkodtató, hogy a Clairet körülvevő kíséretben egy komolyan vehető figurát találunk: az egykori bírót. Hiába működik most lakájként, ami külső szemlélő számára degradáló is lehetne, valójában olyan magas összeget keres, ami nagyobb társadalmi megbecsülést biztosít neki, mint korábbi állása. (?) Neki a megjelenése is kifejezetten elegáns, a hangja se vicces, az se, amit mond, nem hiányzik semmilyen szerve, ő egy egész ember.

Claire is máshogy bánik vele. Vele táncol. Azt értjük, hogy a két hamis tanún bosszút állt, és nem akarja elengedni őket a kezei közül, de a bírót mért vásárolta meg? Mért kell neki az igazságnak ez a hamis szimbóluma, amelyik egyszer már ítélt, tévesen. Az öreg hölgy nem hiheti, hogy megváltoztathatja a múltat, pontosabban megvásárolhatja. Ő Illlel akar lenni, és el is éri a célját, de ugyanolyan visszafordíthatatlan állapotba hozza a férfit, mint amibe az hozta őt, a halálba. Ha a múltját nem is, az igazságát megvásárolhatja, és ő ezt akarja, a saját igazságát. (Amire az egyébként eléggé nehezen érthető dalbetétek fel is hívják a figyelmünket.) Ezért vásárolja meg a bírót, a várost és ezzel Ill életét. Az egyetlen olyan dologra vágyik, amit nem érhet el a pénzével, ezért mindent megvesz, ami közelebb viszi az elérhetetlenhez. Ha ő maga nem is, de ez az elementáris és nagyon esendő, emberi törekvés mindenképpen létezik.

9 komment

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr29294764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

JM 2008.01.12. 21:12:29

Igen, Ladányi (persze várhatóan) nem a Ruttkays-Psotás hagyományt játssza, s engem is, mint mindenkit, lehet, ez a test, ez a gonosz-kegyetlen inas gép tartott fogva. Mennyire más a falábról szóló szöveg Mrs McCartney története után, na de ez félrevisz.
Anna, izgalmas, ahogy történetté formálja-történetté tartja a Ladányi-keltette érzéseket. A stilizációfelfejtésen még gondolkodom - akasztófa, színek.
Soma, szép, ahogy az időszéttörtést Claire stációival rakja össze - a térszéttörést mivé formálná akkor? A terrorista sziporka jó így este.
S ne feledkezzünk meg mai kivételes helzetünkről. Hány évtizedet kell várni (még nekem is), hogy nyugdíjas bérleten ülhessünk? S a cukorkáspapírt morzsolgató néni szerintem beépített volt, hogy tudjuk: ilyen gonoszok vagyunk valamennyien.

Boronkay SOma 2008.01.12. 21:34:08

Jajj, eszembe jutott valami. Csinálhatnánk ide egy olyan fórumot, ahol nem előadásokról, hanem nézőkről írnánk. Szerintem kezdésnek elég jó lenne ez az előadás (különben is minden előadás alatt egy külön előadás megy a nézőtéren). . És mindenki lekommentelhetné a saját élményeit Lehet, hogy holnap a vonaton megírom:)

JM 2008.01.12. 22:32:34

S ezzel létrejött a legközösségibb színházi befogadás: a nézői csapat elemzése! Soma, holnap a fülketársakat is írja le, tök baró!

JM 2008.01.13. 06:59:47

Eszter reggelre behozta azért az előadás többi elemét, melyről kicsit sem írtunk, annyira ladányis minden. Mégis csak itt van Méhes LÁszló, az egész város, az erdő. Ugye?
S miről nem is beszéltünk kicsit sem?
Tallér Zsófi zenéje. Dürrenmatt mint Brecht. Ambrus MAri tere (milyen csodásan van itt a közös sagaból a brechtes krétakör-tér, a Schönberg-opera színvilága stb) , s a világítás. Ami lecsúszott, meg késett, de azért láttuk, mennyire (át)értelmez. Martin, Soma, Ármin?

JM 2008.01.13. 18:05:25

Akkor most van origami díszletünk, fura stilizált díszletünk, stencilmásolatunk, kőkirálykisasszonyunk és messiásunk, az anyák napját el ne felejtsük.
Az jó mondat, hogy a város járul Claire elé, s innen a messiás-megfeleltetés, tehát a lerakott és felszedett sínek is erre visznek el minket?
Martin, Bátaapáti és még ezer ilyen felsorolva rendes bejegyzés lenne, komolyan. Kinek mi a Güllene. Vagy Klárija.
Csak pontosítok: a túlinterpretálás nem lehet érzés dolga. Érezni bármit és bármennyit.

Álmos 2008.01.14. 18:23:39

Azóta már annyi minden eszembe jutott az előadásról, elindulva a vasútisínek-gondolaton, és végül egészen belegabalyodtam saját interpretációs pókhálómba. Tök jó lenne, ha egyszer beszélnék közösen a látottakról. Töprengtem a zenén. Mindamellett, hogy nagyon jó, és mindenhez "jól áll" a "brechtiségtől", a díszleteken át, az játékmód lesoványításáig, nem jöttem rá, miért lesz több az előadás attól, hogy zenés. Szerintem mind a képi világ, és a mögötte lüktető gondolati ív simán elvitte volna hátán önmagát, és úgyis kiváló lett volna. Nem vált hátrányára és nem volt erőltetett, de az meg nem lehet érvényes válasz, hogy azért van benne zene, mert ez egy ilyen elődás és kész. Szóval biztosan akad arra okés felelet; miért van benne zene, és ha nem lenne, mennyiben lenne más Zsótér Öreg hölgye, több, kevesebb, vagy nem változna semmi lényege?

Háda János · http://www.hadajani.gportal.hu 2008.02.20. 11:53:24

Nagyon tetszenek a kritikák, gondolatok.
Én az egyik vak heréltet játszom az előadásban, és az a kérdésem, hogy feltehetek-e ezek közül néhányat a honlapomra esetleg? Persze a forrás megjelölésével.
Akár a mail-emre is várom válaszotokat

Háda János · http://www.hadajani.gportal.hu 2008.02.20. 11:53:24

Nagyon tetszenek a kritikák, gondolatok.
Én az egyik vak heréltet játszom az előadásban, és az a kérdésem, hogy feltehetek-e ezek közül néhányat a honlapomra esetleg? Persze a forrás megjelölésével.
Akár a mail-emre is várom válaszotokat

Esztipeszti 2008.02.20. 21:10:47

Örülünk, hogy tetszik a blog. Ugyan nekem itt nincs most írásom, de a többiek nevében azt mondom, hogy nyugodtan tedd fel. Ha valakinek mégis van ellenvetése, az majd ír az emailedre. És köszönjük az érdeklődést.
süti beállítások módosítása