HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2008.01.30. 12:58 fancsikai

Szabó-Székely Ármin: Remake

Remake

 

 

A remake kockázatos műfaj. Hiszen a célja egy olyan fogalom újraalkotása, ami elég jelentős ahhoz, hogy a saját rendszerén kívül is hasson, értékes alapanyaga legyen az újragondolás folyamatának. Ráadásul feltételezhetjük, hogy az alkotó ezt a jelentőséget nem szubjektívnek ítéli, azaz nem pusztán személyes okokból tartja érdekesnek, (vagyis nem egy családi videót újít fel, hogy aztán otthon levetítse) hanem úgy látja, hogy üzenetet hordoz azon közeg számára is, amiben él. Márpedig egy olyan alapanyagnak, ami minimális szinten is számot tarthat egy befogadói közösségre, megvan a maga kialakult hatásrendszere, tapadnak hozzá kijelentések, ítéletek, sőt érzelmek is. Azt pedig leszögezhetjük, hogy valaminek a remake-je mindenképpen különbözni fog az eredetitől, az hogy mennyire és milyen módon, a konkrét esettől függ. Így azok, akiknek van valami fogalmuk az alapanyagról és az új verzióról is, általában kénytelenek állást foglalni abban a kérdésben, hogy számukra melyik milyen értéket képvisel.

Egy remake alkotója ezzel pontosan tisztában van, sőt valószínűleg az eredeti fogalomhoz tapadó érdeklődésén kívül ez a megmérettetés az, ami miatt izgalmasnak találja az újraalkotás folyamatát, ami miatt nem csak a kortárs művészet, de úgy tűnik, hogy maga a „kortárs élet” is tele van remake-ekkel. Feltételezhetjük azt is, hogy ennek tudatában a remake létrehozója valamilyen normarendszer alapján kiválasztja azokat a momentumokat, amelyek szerinte alkalmasak arra, hogy kinőjön belőlük az új verzió, azokat az elemeket, amikre rátapadhat az új alkotás. Ezeknek az elemeknek alkalmasnak kell lenniük arra, hogy az új befogadói közösség felé közvetítsék a remake üzenetét, (s ez már az alapanyag egyik fontos kritériumát is jelöli, hiszen amiben nem sikerül ilyen momentumot találni, az valószínűleg nem remakeképes) ugyanakkor az eredeti kontextusban is arányos jelentősséggel kell bírniuk. Sőt olyan jelentősséggel, ami valamilyen módon összevethető azzal a hatással, amit a remake-ben kell képviselniük, különben az újraalkotás öncélú és értelmetlen, hiszen nem az a fogalom van valójában a fókuszban, aminek újragondolására hivatott.

Ez felveti a kérdést, hogy mikor tekinthetünk egy remake-et sikeresnek. Ha a remake-et pusztán művészeti kategóriának vesszük, akkor ideális esetben két alapvető céllal, és ha sikeres, két eredménnyel mindenképpen kell rendelkeznie: Az egyik az alapanyag felfrissítése, aktuálissá tétele, visszahelyezése a művészeti, és így társadalmi párbeszédbe, a másik egy önálló, új művészeti produktum létrehozása, ami minden olyan kritériummal rendelkezik, mint egy nem remake alkotás. Ez nem jelenti azt, hogy a remake-et önmagában is értelmezni lehetne. Bizonyos elemeit (például a hatásmechanizmusát) igen, de a mű teljes egészét nem, hiszen saját magát definiálja valaminek az újraalkotásaként. Azzal, hogy önálló művészeti alkotásnak tekintjük a remake-et, azt is elvárjuk tőle, hogy az alapanyag megfelelő reprezentálásán kívül, új gondolatokat, utalásokat csatoljon az eredetihez, sőt akár egy egészen új nézőpontot vagy értelmezést. De emellett annak is ugyanakkora jelentősége van, hogy az alkotó mit tekint alapanyagnak, pontosabban milyen elemeit az eredeti fogalomnak, alkotásnak, vagy ha az nincs benne a művészeti, történelmi, stb. köztudatban, akkor mért áll szándékában beemelni azt. Egyszerűbben fogalmazva, mért akar remake-elni? Ennek a két kritériumnak sokszor nem áll egyensúlyban az aránya egymással, és a remake-elhető elemek téves kiválasztása mellett sokszor ezért érezhetjük „kínosnak”[*]a viszonyt ezekhez az alkotásokhoz.

Vegyük például az egyik leggyakoribb remake-elési folyamatot, a régi filmek újraforgatását. Az alapanyag művészeti produktum, vagyis befogadói értelmezés és érzelemrendszer tapad hozzá. Alkalmasnak találták arra, hogy remake-et készítsenek belőle, olyan üzenete van, ami ma is aktuális vagy régen nagy siker volt, stb., tehát arra számítanak, hogy az új produktum valamilyen szempontból méltó párja lesz a réginek. Fontos, hogy ahhoz a közönséghez is szóljon, aki ismeri az eredetit, ahhoz is, aki nem. Felmerül bennük a kérdés, hogy mi a fontosabb, az hogy az eredeti mű szellemét megidézzék, és ez által felhívják fontosságára a figyelmet, vagy pedig az, hogy az új befogadó réteg igényeire koncentrálva átszabják. Például egy film noir alkotást fekete-fehérben vagy színesben forgassanak újra? Ha színes, akkor elveszti az egyik alapelemét, ha fekete-fehér, akkor egyik elemében már nem teljesen kortárs, hanem nosztalgikus. Ha a fentiekben tárgyalt két kritériumot nem tudják megfelelően képviselni, akkor a remake kapcsán vagy azt fogjuk érezni, hogy érdektelen, fölösleges újragyártás, vagy pont a másik végletet, hogy csak mondvacsinált utódja az eredetinek, az előd farvizén akar evickélni. Ideális esetben pedig azt érezzük, hogy két legyet ütöttünk egy csapásra: fogalmat alkothatunk (vagy éppen újraalkothatunk) az eredetiről, illetve befogadói élményben részesülünk a remake által.

Így elmondhatjuk, hogy a remake műfajtól (ami jelenleg a vizuális művészetekhez köthető leginkább) konkrétabb célokat várunk, mint más kifejezési formáktól, ugyanis kikerülhetetlenül kommunikációt indukál, a múlt és a jelen között, az alkotás és a befogadó között, sőt a befogadó és az újra-befogadó között is, aki sok esetben azonos személy.

Nemes Csaba  Remake című kiállítása több szempontból is feszegeti ezeket a határokat. Többszörös remake-nek tekinthetjük. Tíz animációs filmet látunk, amelyek egy része 2006-os utcai eseményeket kíván visszaadni, másik része ehhez kapcsolódó problémákra reflektál. Mivel a művek animációs technikával készültek, és sokszor arra hajaznak, mintha filmfelvételek animált változatai lennének, alap befogadói élményünk az, hogy valaminek a másolatát látjuk. Ez rögtön egy kétes remake szituáció, ha akarjuk, megmagyarázhatjuk, hogy mit ad ez a kifejezési forma a megértéshez, (eltávolít, stilizál, stb.[†]) de valójában inkább egy művészi döntés, mint koncepció, hiszen a rajzolt formától csak az Elindul a tank című etűdben kaptam értelmezési többletet, ahol a jelenet (persze kétes) esztétikáját a festményszerűség erősítette, de a Szabadság térben és az elképzelt Beszélgetős műsorban inkább a befogadást gátló, mint segítő elem volt. Ugyanis ez a két videó volt az, ami nem alkalmazkodik ahhoz a gesztushoz, amit az animáltság jelent, vagyis a kevés verbális információ, de sok képi közvetítéséhez.

Bár az animációk között sok a személyes, tájékoztató, vagy csak áttételesen kapcsolódó alkotás, mégis az egész együtt nagyon erősen kötődik egy aktuálpolitikai, társadalmi eseményhez, amit nyílván miden befogadó átélt valamilyen szinten. Így a rövidfilmek többsége valójában nem vizuális remake-nek tekinthető, (de tudatosan „tesznek úgy”, mintha azok lennének) nem egy másik alkotás reprezentálásának, hanem egy esemény, egy fogalom, egy országos szintű élmény bemutatásának. De ilyen szempontból sem tekinthetjük egyértelmű remake-nek. Hiszen minden művészeti alkotás egy élményt dolgoz fel, és vannak közöttük olyanok, amik politikai események hatásaival foglalkoznak. Maga az alkotás, mint folyamat, remake folyamat, hiszen egy meglévő fogalomnak ad új formát, többletjelentéssel gazdagítva azt, de ettől még nem hívhatunk mindent remake-nek. De Nemes Csaba ennél azért tovább megy, hiszen nem csak a kiállítás címében, de az egész kivitelezésében hangsúlyozza az alkotás ilyen funkcióját. Az októberi események kapcsán nem lehet kikerülni a médiát, mint kulturális és közéleti alakító erőt. Az egész eseményt egy médiabotrány robbantotta ki (Öszödi beszéd), a tévészékházat ostromolták meg, a különböző adók különböző reakció idővel, de mind élőben közvetíttek ezt is, majd a tüntetéseket is. De ami még fontosabb, hogy magát a médiafigyelem tárgyát, azaz a tüntetőket is befolyásolta ez az erő, az egész eseménysort teljesen más kontextusba helyezte, a televízión keresztül egy olyan kiszámíthatatlan nyomatékot adott az eseményeknek, ami médiaetikai kérdéseket vet fel. Nemes Csaba nagyon erősen reflektál ezekre a dolgokra, a Beszélgetős műsorral, a közvetítésekkel, de magával azzal is, hogy nagyképernyős plazmatévéken vetíti a filmeket (a Kiscelli Múzeumban), mintha csak a nappalinkból néznék a híradót. Vagyis felhívja a figyelmet a média rekreáló, remake-elő szerepére, ami egy nagyon aktuális és eléggé körüljáratlan jogi, etikai és művészeti kérdés, és újrateremti a mi befogadói szituációnkat, azt, ahogy akkor befogadtuk az eseményeket, és ahogy most befogadjuk a kiállítást. (Aki átélte annak természetesen más jellegű ez a szembeállítás, mint annak, aki akkor is közvetve fogadta be.)

De van ennél sokkal konkrétabb üzenete a Remake címválasztásnak, nevezetesen, hogy tekinthetők-e a 2006-os események az 1956-os forradalom remake-jének. Ugyanis a résztvevői, vagyis ha el akarunk szakadni a politikai töltettől, akkor az alkotói, egyértelműen annak tekintik. Nemes Csaba szerint ez egy „kínos” remake, ezt szóban[‡]és a kiállításával is kifejezi. Művészeti példánál maradva, az alkotók öncélú témamegjelölése már sérti az ő szépérzékét. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a feldolgozandó alapanyag (vagyis ’56) rendkívül szélsőséges és intenzív megítéléssel rendelkezik, és ezért ugyanilyen intenzív megítélésre számíthat bármilyen remake kísérlet. De a kiállítás magát a remake-elés gesztusát is elhibázottnak sugallja politikai formában, és egyetlen alternatívaként saját magára mutat, azaz a művészetre.

A fenti remake kérdéseknél*azonban fontosabb az a megközelítés, hogy a remake folyamatot Nemes Csaba kiemeli a művészetből, pontosabban párhuzamba állítja a művészeti remake-et az életbeli remake-ekkel, és ugyanolyan kritériumok alapján kezeli. Ezzel egy sokkal általánosabb réteget is érint, azt hogy az emberi cselekedeteket és életeket csak bizonyos rendszer függvényében lehet értelmezni, az előzmények, ismétlések és következmények ismeretében. A remake jelenség mindenhol jelen van, folyamatosan kötődünk a múlthoz, miközben megpróbálunk újat létrehozni. A tíz animációs filmmel is ezt mutatja meg, ugyanannak az eseménycsoportnak, az összetett és sokrétű, többszörösen remake-elt verzióját.

A Szabadság térben egy ismert médiaszemélyiség animált megfelelője tart ismertetőt a helyszín nevezetességeiről. A tüntetések után vagyunk már, és minden bemutatott objektum kötődik valahogy hozzájuk, megint a forradalom-remake-re utalva, hiszen történelmi események helyszínéről szoktak hasonló ismertetőfilmeket forgatni. Különösen fontos szimbólum az obeliszk, ami maga is egy átdolgozó folyamat része, a helyén egy Trianon emlékmű állt, ez az egyetlen megmaradt szovjet emlékmű, és egy orosz-magyar egyezmény védi. Vagyis egy többszörös remake, ennek megfelelően, többszörösen támadva. Fontos még a Magyar Nemzeti Bank és a forint árfolyamának zuhanása az események következtében, mert egy egészen más, gazdasági perspektívát is behoz. Az Amerikai Nagykövetség épülete is itt áll, és ezzel kiegészül a második világháborús mementó, az USA és Oroszország reakciójával foglalkozott a legtöbbet a média.

A Combino-song már sokkal távolabbról kötődik az eseményekhez. Maga a combino lassan a politikai tehetségtelenség fogalmává válik, a méregdrága, használhatatlan és külföldi szinonimájává. Fricska az előző rendszer nyugati termékfetisizálásával szemben. Az Árpádsávos ellenőr, nem tiszta szimbólum, egy állami szervezetet azonosít egy tüntető figurájával, aki nyílván nem vesz jegyet. Mindenesetre jellemez egyfajta társadalmon kívüliséget és félelmet, ami skinheadekhez és az ellenőrökhöz is tapad, csak annyira eltérő módon, hogy ez komikussá teszi az egész jelentést. A rövidfilmek többségénél, és ennél is nagyon fontos a zene, ami megint egy felismerhető „hungarikum” Németh Juci hangja és zenei világa. Ez már kicsit tovább bővíti a képet: a combino a Körúton megy, a 4-6-oshoz tipikusan tapad annak a fiatal rétegnek az élete, akik ilyen zenét hallgatnak, (ami mellesleg mindenkinek beszól) és ebbe a körülhatárolható közegbe lép be a tüntető, és a bérleteket akarja ellenőrizni, vagyis egyfajta agressziót fejt ki velük szemben.[§]

Az Ártatlanul jöttünk a Földre a leglíraibb darab az összes közül. Képi megjelenésében is álomszerű, hideg színeket használ, homályosak a körvonalak, a különböző képek átfolynak egymásba, illetve a kísérő zene és szöveg is földöntúli. A főhőse egy rendőrnő, aki „állást nem foglal, nem teszi le voksát”. A tüntetések egyik legkézzelfoghatóbb hozadéka lett, hogy a rendőrségben, mint szervezetben megrendült a bizalom. Ez egy komoly morális probléma, hiszen a rendőrség a közösséget kell, hogy képviselje, és amint ez a helyzete megkérdőjeleződik, egy felülről ránk erőltetett, és emiatt ellenséges szervezetté válik. Az animáció szinte nem is emberként, hanem misztikus bölcs lényként mutatja be őket, valahol az istenség és a földönkívüli között („a rendőrök a Holdról jöttek”). Ez annyira egyértelműen ironikus, főleg az októberi események tükrében, hogy pont az ellenkezőjére hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy az emberek hajlamosak a hatalommal, fegyverrel rendelkező, az állam szolgálatában álló embereket idealizálni, engedelmeskedni neki, szeretnek megbízni bennük, másrészt pedig arra, hogy a rendőrök is emberek, a legkülönbözőbbek, (nem véletlen, hogy pont egy nő jeleníti meg őket) különböző világnézettel, de a munkájukban ezt teljesen félre kell tenniük, és emberidegen lényként viselkedniük.

A Túrórudi egy már városi legendává vált mozzanatát dolgozza át az eseményeknek, a MTV székház ostroma közben a csokiautomata kifosztását. Ebben a filmszkeccsben a legegyértelműbb a játék a mediális fogalmakkal, ugyanis bizonyos részek úgy tűnnek, mintha egy biztonsági kamera felvételének remake-je lenne. Ez rögtön ad egy külső, kívülálló nézőpontot, ami váltakozik a belső, tűntetők közötti képekkel. Szükség is van erre az eltávolításra, ugyanis a videó azt az abszolút komikus (vagy éppen tragikus) helyzetet remake-eli, amikor a tüntetők megéheznek. Vagyis ismét előjön a tüntető is csak ember motívum, (mint az előzőben a rendőrök kapcsán) ugyanakkor megjelenik egy sokkal fenyegetőbb képzettársítás, a cselekmények erőszakos, romboló és törvénybeütköző jellege. Ennek, a túrórudi evés kapcsán való megmutatása az egyik legenyhébb, legjelzésszerűbb formája, azonban a helyzet abszurdságának hangsúlyozása erős kritikai megítélést, sőt a befogadóval való összekacsintást feltételez. Ennek emblémája lehetne, mint ahogy a kiállításé lett is, a magukat a mobiljukban fotózó tüntető pár. Ez a képkocka kifejezi a mediális vonatkozását az eseményeknek, a remake folyamat mibenlétét, ugyanakkor rendkívül emberi is, hiszen leválaszthatatlanul tükrözi azt a felfokozott, büszkeséggel vegyes érzelmi állapotot, amit a tüntetés résztvevői érezhettek. (Azonban ezt az érzést valamennyire degradálja is, pont azáltal, hogy egy ilyen triviális momentummal mutatja meg.) Az sem véletlen, hogy a tüntetők megint egy hungarikumot fogyasztanak, az aláfestő zene is magyar nóta hatású, ellenben a külföldi árura rátaposnak. Elég nehéz elképzelni, hogy ez a valóságban is így zajlott volna, hogy a fosztogatók hasonló megkülönböztetést tettek.

Ilyen legendára utal az Elindul a tank is, ami a valóságban, a maga karikaturisztikus voltával tényleg az események jelképe lett, (ez elég egyértelműen kifejezi a tüntetések hivatalos médiabeli és kulturális megítélését) nem utolsó sorban azért, mert az erről készült felvételt közvetítette napokig a CNN. Ennek a videónak abszolút indokolt az animáltsága, festményszerűen ábrázolja a tank elszabadulást és az ember tömeget, egy felső nézőpontból.*A nézőpont folyamatosan mozog vertikálisan és horizontálisan is, de nagyon szaggatottan, mintha újra és újra átfestenék a képet. A tank elől futó pontokból lassan emberfigurák lesznek, de az egésznek gyerekrajz jellege marad. A világoskék-fekete-fehér összeállításból kirí az Árpádsávos zászlók pirosa, ami tovább erősíti azt a hatást, hogy az esemény ebből a nézőpontból nézve inkább egy érdekes vizuális jelenség, mint forradalmi tett.

Az Easy Rider szerintem a kollázs legjobban sikerült darabja. Egyedüli konkrét utalásként az Árpádsávos zászló jelenik meg, (ami maga is egy történelmi remake) de közvetve ez is a történés emberi, érzelmi hátterére utal. Egy animált motoros száguldást látunk, a motoron két ember (szerelmespár?) ül, akik a filmszkeccs végén Árpádsávos zászlókkal a magasba emelkednek. A jelenet kulcsa a háttérzene, a Born To Be Wilde remake-je. Egy nő énekli a számot, ami ebben a környezetben ismét jelentés értékű, megint csak arra hívja fel a figyelmet, hogy az események azt az összetett és sokrétű rendszert érintik, amit társadalomnak nevezünk. De fontosabb a szám szövege, ami ismét azt az érzést próbálja visszaadni, amit a szemben állás, a száguldás, azaz a tüntetés jelent. Így a jelenet inkább értelmezhető annak, ahogy a tüntetők látják magukat, mint az esemény remake-jének. Persze a videó címe és maga a motor maga is egy nosztalgikus remake, egy olyan fogalomköré, aminek látszólag semmi köze az eseményekhez, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra az érdekes szociokultúrális előítéletre és összefüggésre, hogy az a tipikus tüntető figura, aki a fejünkben él, bőrdzsekit hord, motorozik, és rockzenét hallgat.

Ezen a személyesebb vonalon megy tovább a Helyzetjelentés, ami konkrét remake-je a tudósítás műfajának. Csakhogy a közvetítés mozzanatát teljesen más szituációba helyezi: egy olyan nő közvetít a telefonján keresztül, aki egy elbarikádozott területen lakik, és fél hazamenni. Ez már eleve felhívja a figyelmet, arra a tényre, hogy az átlagos politikai megmozdulásokkal szemben, ezt nem lehetett kikerülni, az emberek privát szféráját érintette, sokszor agresszív módon. Ezt erősíti tovább az abszurd stílus, ahogy a nő beszél a telefonba, ugyanis az megegyezik a televíziós tudósítók jellegzetes hanghordozásával és kifejezéseivel. Fontos szerepet kapnak ebben a videóban a háttérzajok, (ami megint a közvetítő műfaj jellegzetessége) hiszen a konkrét eseményeket nem látjuk, de a kiabálást, a szlogeneket és az összecsapás hangjait halljuk. Záróelemként visszatér a rendőrség szerepe, amikor a kocsijuk mellett álldogáló rendőrök kinevetik a nőt, akinek az érdekeit kéne képviselniük.

A Nem tom! még messzebbről kapcsolódik az eseményekhez, a tüntetés tényleg csak hátteret jelent, így megint a személyes vonatkozások kerülnek előtérbe. Egy tüntető segít elfutni egy lánynak a lovas rendőrök elől, és ezzel rögtön egy, valójában nem létező, érdekközösségbe kerülnek, hiszen a lány (megint egy tipizált karakter, művészettörténész, aki az IKEA-ban dolgozik) kívülálló, nem vett részt a tüntetésben (amit a fiú is úgy említ, hogy „megostromoltunk valami székházat”). De ezeknek az eseményeknek közösség teremtő, összetartó ereje van, ami az abszolút idejükön túl is hat. És ez sokszor vonzó, romantikus fényt kölcsönöz nekik, mint ahogy a fiú és a lány is együtt sétál el a fénybe, abszolút irreálisan, már a holnapi randevút tervezgetve.         

A Barikád konkrétabb és élesebb üzenetet hordoz. Az ’56-os emlékezés egyik elemét, a „Budapest, a szabadság fővárosa” betűszobrokat barikádként használó, rendőrökkel küzdő tüntetőket mutatja meg. A betűket, feldöntik, összekeverik, megtörik a jelentést. Felvetheti azt a kérdést, hogy mit jelent a szabadság, de a többi videóhoz képest szerintem nem elég finom jelképrendszerrel dolgozik, túl konkrétan hívja fel a figyelmet az egész remake folyamat negatív vetületére, vagyis hogy az eredeti alapanyag (’56) szellemét is sértheti egy újraalkotás.

A Beszélgetős műsor az első videó párja olyan szempontból, hogy egy elképzelt tévéadást remake-el, egy elképzelt tévécsatornán, de konkrét karakterjegyekkel. Három felismerhető közéleti és művészeti szereplő, intellektuális vitát folytat az eseményekről, miközben a nézők sms-eket küldenek be nekik. Ez a videó aránytalanul hosszú a többihez képest, és bár a megértés is egy remake folyamat, az egész jellege nem kapcsolódik a kiállításhoz, túlságosan verbális, informatív, az animált formát számomra semmivel nem indokolja. Nem tudom, hogy alkotói szándék volt-e azon kritika közvetítése, amit én fogalmaztam meg belőle, miszerint intellektuális távolságtartással megközelíteni, ezt az alapvetően érzelmi és érzéki eseményt, (például a magyar foci sikertelenségét megnevezni egyik kiváltó okként) és a valódi okokról nem beszélni, alapvető remake hiba. Ha szándék volt, akkor nem elég konkrét, ha nem, akkor fölösleges értelmezői körítés, a kollázs egyébként nagyon is összefogott és plasztikus elemei mellett.

A kiállítás legnagyobb érdeme az, hogy felhívja arra az egyszerű tényre a figyelmet, hogy a remake folyamat alapvető igénye egy befogadói közösségnek, ugyanis hozzátartozik a kollektív élmények, adott esetben trauma feldolgozásához. Rávilágít arra, hogy a fel nem dolgozott, de meghatározó események előbb-utóbb újraalkotják magukat, és a művészet feladata az, hogy a társadalmi remake (vagyis a feldolgozatlanságból és aktuális problémákból összeadódó hirtelen feszültségkitörés) helyett, alternatívát nyújtson a megértési, befogadási folyamatokban. A legszebb gesztus az, hogy Nemes Csaba azzal, hogy a 2006-os eseményeket ilyen feldolgozandó traumának minősíti, és elkészíti a művészeti remake-jét, kísérletet tesz az 1956-ot övező művészeti és társadalmi taburendszer megtörésére és megértésére. Ez a kísérlet nem erőltetett, hanem törvényszerű, hiszen azt a szándékot, hogy egy jelentőségében ’56-tal nem összevethető, de aktuális politikai eseményt értelmezzen, nem kérdőjelezhetjük meg. És ezt sikerült olyan módon végrehajtania, hogy a művészet eszközeivel nyissa meg a kommunikációt az okozati lánc felé a történelemben, amit folyamatosan feldolgoznunk, azaz remake-elnünk kell.



[*] Nemes Csaba jellemzi így az érzést a www.exindex.hu -n, a Beöthy Balázsnak adott interjúban.

[†] "És akkor elkezdtek Túró Rudit enni" Nemes Csaba interjúja a Magyar Narancsban.

[‡] Szintén a Magyar Narancsban.

* A Népszabadság online a Tank vándorúton: Nemes Csaba Remake-sorozata a Knoll Galériában című cikkében, azt is egyfajta remakeként értelmezi, hogy formai hibára hivatkozva nem engedték ki a Velencei Biennáléra az amúgy győztes pályázatot.

[§] Mert a jegyek ellenőrzése ilyen gesztusként rögzül az emberek többségében.

* A www.exindex.hu –n adott interjúban Nemes Csaba elmeséli, hogy a filmet egy Deák téri erkélyről rögzített felvétel ihlette.

1 komment

Címkék: dolgozatok


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr65317753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

annus 2008.02.20. 23:20:34

A szerző meglátásaival tökéletesen egyetértek, helyesen értékeli ezt a fontos, napjaink belpolitikai problémáira reflektáló kiállítást, egyszóval rendkívül figyelemreméltó esszét olvashatunk.