Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (r.: Szikora János), Pesti Színház, 2008. március 19.
Boronkay SOma
Vajon mi lehet az oka, hogy egy színház hagyományos színházi előadás keretei között mutat be egy Esterházy-drámát, mely a hagyományos kereteken kívül helyezkedik el? (A kérdés helytálló; de: egyáltalán, létezik olyan kérdés, amelyre választ kapunk?) Az előadás sajnos nem képes túllépni a saját keretein, így nem is tudja jól átadni az amúgy sem könnyű drámai (?) szöveget. Esterházy nyelvi sokrétűsége eltűnik a színpadon, lehet hogy a színészek közönség felé és közönségnek szóló játszása miatt is. Ez leginkább a Rubens-Gödel meta-matematikus, filozófiai párbeszéde alatt érzékelhető, mely jelenet már-már felolvasási szintű statikussága (rubensbocsá’ unalma) az érdektelenségig juttatja a nézőt, ráadásul még a posztmodern kizökkentések sem igazán érik el hatásukat, míg Bacchus a háttérben mosolyogva azon gondolkozik, hogy mi következik ebből a darab nézőinek álmaira vonatkozóan.
Esterházy a drámájában több idő- és térsíkkal manipulál, ezzel szemben az előadás egy (hangsúlyozottan színházi) térbe helyez mindent, egymástól függetlenül mozgó és beszélő alakok között próbál kapcsolatot, kontaktust kialakítani. Nehéz eldönteni, hogy most éppen egy kiszólást hallottunk vagy csak egy párbeszédnek látszó rész nehezen érthető sorát. Így szerintem a dráma ritmusát és zaklatottságát nagyban meghatározó vissza-visszatérő magunkra való lepillantás, illetve a független nézőpontból való szemlélés (jéé, aggódószínház, nem-euklideszi segg, ne legyél már ennyire elégedett bazmeg) veszik el. Talán emiatt is lett az előadás ritmustalan, vontatott és nehezen interpretálható. A szöveg környezetidegen színházi önreflexiói egybeolvadnak a textus többi részével, emiatt a nézők aggódnak hogy nem értik, pedig sokszor van olyan érzésem, hogy az előadás nem ezt akarja elérni (ha egyáltalán el akar valamit érni). Mindemellett pedig ott van az a rendkívül frappánsan megoldott nézőátverő jelenet, mikor az Albertet alakító színész kilép az előadásból, magánemberként szólal meg, és mindnyájan elhisszük neki hogy belesültem a szerepembe. Tehát az előadás ha akarna képes lenne túllépni a saját keretein! De sajnos nem akar, sőt meglehetősen statikus, ötlettelen.
A színpadot mindenesetre jól esik nézni: a piros bársonyosan simogató, a ruhák barokkos textilköltemények (vagy erősen hangulatteremtőek, például Bacchus esetében), mindez a nem nagy hangsúlyt kapó zenével együtt remek környezetet biztosít az előadásnak, kellőképpen elemel, mely emelkedettségből egy kevés az esztétikai érzékünkig is eljut.
Utolsó kommentek