HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2008.03.30. 22:27 Mátrai Diána

Gianni Schicchi,Palestrina...

Mátrai Diána

 

Pfitzner: Palestrina

 

A 2006-os és 2007-es Mozart-marathon után, most Hans Pfitzner Palestrináját semi-rendezte meg Kovalik Balázs. Megmaradtak a piros ingek a Don Giovanni-ból, továbbra is fennáll a kovalikos nézőtérre rendezés – itt azonban másképp: szolidabb, finomabb, mintha csak szellemek, lelkek járkálnának köztünk, és most nem az a lényeg, hogy az énekes mindenképpen testét éreztesse a hallgatósággal.

 

Többszörös zenemegidézésnek lehetünk fültanúi a zenei legendának hallgatása közben. Maga az opera kísértetiesen wagneres, puccinis, helyenként, illetve tartalmilag is több zeneszerző elevenedik meg a címszereplő lelkében. Így a régi mesterek, kik lassan-lassan felemelkednek a földszinti nézőtér különböző pontjain, ülve-állva, fény rájuk vetülve, méltósággal kisétálva a sorok közül, hátra lassan távozva – a hatás döbbenet, mondhatni hátborzongató. Egyrészt, mert mögöttünk szól, mert hozzánk közel szól, mert a meglepetés erejével hat, másrészt mert a zenei anyag szívet melengető. Eme jelenetet kellőképpen rombolja a gyerekkar papírkoronás, stréberszemüveges megjelenése – aranyosak, bájosak, idézőjelesek. Az egész előadás, mintha ilyen lenne. Vagy maga az alapanyag is ilyen? Egyik pillanatban elvarázsol, a másikban az embert a röhögő görcs kerülgeti. Meg van benne a komponált/komponálandó remekmű megelőlegzett emelkedettsége, és a – már bocsánat – de talán a primitívség határait súroló szövegfestés. Mert ha a feliratban az áll, hogy „lángok” – sejthető, hogy a zenekarban jönnek a lángmotívumok, és lőn, és így megy végig. Ezt nagyon jól tükrözi a háttérben absztrakt formában, spontánnak tűnő módon hatalmas kör alakú vasrácskereteken elhelyezett 14 képernyő, amik szintén a zenét, mintegy illusztrálják: faágak, patakok láthatók, ha a természetről van szó, parlamenti ülés, ha a zsinatról, Mária-kép, ha vallásról és gyönyörű kalligráfiával készített kottakép, ha zeneszerzésről. Az elrendezés spontánnak tűnik, mert már az elején lehet gyanakodni, de ez a végére bizonyossá válik, hogy négy képernyőből egy keresztforma tudna kirajzolódni, és a végére ki is rajzolódik a megfelelő megvilágítással.

 

Szintén mondhatjuk a darabhoz illőnek, ha jóindulatúak vagyunk, vagy színészi dilettantizmusnak, ha rosszindulatúak, a zsinatjelenet alatt a felháborodott férfiak karát. Inkább amatőr diákszínjátszókhoz hasonlítható fenyegető karmozdulataik, ráncolt homlokaik által kifejezett indulatuk. A kar a színpad fölötti emeleten helyezkedett el, körbe – és még ezen és az említetten kívül is láthattuk példáját a Bartók-terem térkihasználásának, hiszen a nézőtér mindhárom emeletén megjelent egy-egy angyal, megint csak „isteni” hatást érve el annak ellenére, hogy a fényt nem sikerült tökéletesen beállítani, az egyik angyal kilógott a megvilágított fénykörből.

 

A zenekar szépen játszott, Peskó Zoltán vezényletével, finoman, és ahol kellett harsányan, szép hegedűszólóval, hatásos világvége hangulattal. Többnyire az énekesek is jók voltak. Az opera szövegkönyve (nagyon ritkán, így inkább következetlennek hatóan modernizált szövegekkel feliratozva, egyébként nem túl szép magyar szöveggel) telis-tele utalásokkal, Dantére, a firenzei Cameratára, zeneszerzőkre és még lehetne sorolni, ami nehezíti az értést – de nem baj ez. Nagy élmény volt, jó, hogy ilyenekkel is találkozni, ilyen metazenével, mely szerint tulajdonképpen a zene meg van mentve.

 

 

Puccini: Gianni Schicchi

 

Némajátékkal indul a Silviu Purcărete által rendezett kolozsvári Gianni Schicchi előadása, ötletes, poénos, hangulatos. Öltözteik a hullát, labdáznak a gyerekek, feszültséget próbálnak növeszteni, ha mással nem is, a labdapattogás végtelennek tűnő monoton zajával. Gyűlnek a rokonok, hosszú asztal, babakocsi, terhes kismama, aki felfekszik szülni a hulla ágyára. A jelenet talán túl hosszú, ehhez képest nincs benne elég ötlet.

 

És akkor indul a zene – dermesztő hangszereléssel, amit Stollár Xénia követett el. Elektronikus, erőltetett, hangzás nélküli. Vagy a Thália Színház akusztikája vagy az én fülem vagy még az is lehet, hogy az éppen játszó zenészek hibájából, de időnként az énekesek nem túl finom hangja nyomta el a zenekart, időnként pedig a bömbölő zenekar a nagyrészt képzetlennek tűnő énekeseket. Az előadás tartalmazott egy-két jó ötletet, egyfelől, amit a darab magában hordoz, másfelől pl. Gianni Schicchi Pokolba tűnését, de talán nem eleget. A nézőtér közepén üresen hagyott járás pusztán azért, hogy néhány szereplő ki-bejöhessen azon keresztül értelmetlennek látszott, tehát nem tűnt úgy, mintha bármi többletet adott volna hozzá a darabhoz.

 

Lehet, hogy az a legnagyobb gond, hogy túl sokat vártam…

 

 

Les Musiciens du Louvre

 

Marc Minkowski megcsinálja magának a show-t. Bár van tolmácsa, szinte leinti, hogy ne fordítson, minek az, majd ő elmondja angolul, a lényeget pedig… hangutánzókkal, gesztusokkal. Felkonferálja magukat, a műveket, a közönség nevet, a hangulat kész. És ilyen az egész előadás: az atmoszféra csodás. Energetikus vezénylés, néha bohóckodás, ejtett vonók mutatása, kinyúlás és dobolás a koncertmester kottapultján (tényleg így vezényel, vagy csak a közönségnek szórakozik? Ó, szegény nézők, aki nem oldalt ülnek, ahonnan ezt nem látni!).

 

Fauré, Saint-Saëns és a Canteloube-darabok fantasztikus előadását hallhattuk. Végig finoman megjelenítve, a kiemelkedő hangszerek, a gyönyörű hegedű- és fuvolaszóló (Florian Cousin) szépen, de nem harsányan szólnak. És a ráadásdarabok.

 

Már egy pár hónapja tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen hadi lábon állok a ráadásokkal. Mind a darabválasztás, mind az előadás, mind annak célja irritáló, inkább hatásromboló a maga hatásvadászatával. Itt is: Anne Sofie von Otter – az összes darabot kicsit eljátszva, kicsit dramatizálva, de hihetetlen finomsággal adja elő, néha nem teljesen egyértelmű, hogy baj van-e a hangjával, vagy direkt hal, halványul el, „üveghangosítja”, mindenesetre csodás. És akkor jön a ráadás: Kodály-dalok. Valami félreértés, népdalok koncertáriaként dramatizálva? De! A zenekar ráadása: Carmen. Na, nem, ezt nem hiszem el. Hogy jön ez ide? De ebbe már Minkowski – az eszement tempójával, virtuóz játszatásával, a zenekar profizmusa által, finom dinamikájával olyan varázst visz, hogy… nem is baj ez a ráadás.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kritikák btf


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr77403848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.