HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2008.05.31. 22:06 (a)

James Thiérrée: Au Revoir Parapluie

Wiener Festwochen, Halle E im MuseumsQuartier, 2008. május 31.


 

 

 

Szalay Álmos

 

Nagyon jól nagyon más, mint amit a mi szemünk várna. Ez a kusza gondolat volt az első érzés, mikor megláttam a kivilágított nézőtér, s a módjával bevilágított színpad thriller-kék kifeszített selyemleplét, rajta a hibátlanul felfestett fa-skiccet, és a kellőképpen film-noir kék-zöld-szürke fényfestést. Az a nagyon nem ide illő gondolat pöttyent a fejembe, hogy ez nálunk biztosan nem valósulhatna meg. Legalábbis így, ebben a formában nem. Hogy egyetlen festékcsöpp se csöppenjen le, hogy a vászon korábbi, más előadások alkalmával szerzett sérülések nyomai ne látszódjanak… itt minden a helyén van. A professzionális akrobaták és táncosok (és énekesek) hiper-látványos és hiper-veszélyes (olykor éppen ilyen meglepő gyorsasággal váltva hiper-giccses) látványbombái - ha nem is mindig az óramű pontosságával, - és sok és még több improvizációval jól megszórt csinnadrattái abból a célból puffognak az orrunk előtt, hogy egy hullámvasúton érezzük magunkat. És ez sikerül is. A képek, amiket elénk tolnak a nagy tablókban, olykor az elérzékenyülés szélső határáig tolja a nézőtér idegeit, de ennél sokkal többször fordul elő, hogy mindenki egy emberként és megállíthatatlanul röhög, és olykor nem mellesleg komolyan izgul, hogy nehogy baleset történjen odafönt. Minden csodálatossága és hiteles, izgalmas lenyűgözése mellett az érzésem, hogy ezek a végtelenül profi és rutinos táncosok, akrobaták, és James Thiérrée, aki együtt rendezője, látványtervezője és főszereplője az általa létrehozott előadásnak, öt fős csapatával a színpadi hatásvadászat oly biztos és igen jó ízlésű rutinját érték el, hogy kimondottan bátran szórakoznak velünk, akár egy nemzetközi ikon az utolsó koncertjén. És talán még ők sem engedhetik meg azt az édes szemtelenséget, amit a „napernyő-csapat”, hogy az őrületbe (joggal) kergült állva tapsoló fesztiválközönséggel néhány hosszú pillanatra elhitetik, hogy az egész csak vicc volt, nincs is vége az előadásnak. Pedig már régen vége. Talán már akkor vége volt, amikor még nem tudtuk, hogy tapsolni kell. Kérdésként maradt bennem, hogy vajon mennyire volt tudatosan, mindig precízen kitalálva melyik mutatvány és jelenet kövesse egymást. Sokszor a színpadon is egy csupán rutinban, improvizációban, a régebben megtanult elemek alkalmazásában biztos csapat három dimenziós kanavászát véltem látni. Ez természetesen semmit nem von le sem az élményből, s újabb és újabb kérdéseket vonnak maguk után. Mi hol vagyunk ebben a világban, ahol az emberek tömött kötelekké átlényegült marionett-zsinegeken lógnak és küzdenek egymással az élettérért, és a mellettük lógó és a szereplőkhöz vészesen közel lengő nagyipari fémkampók jelentik a veszélyt. Hozzám különösen a pantomim (commedia dell'arte) jelenetek álltak közel, ahol a két főszereplő férfiszínész hosszú, akár negyedórás intenzív betét-szólókkal kápráztatta el a nézősereget. Szalay Álmos

 

Balassa Eszter

Úgy ültem le a színpadtól mintegy tíz méterre lévő székemre, hogy szinte semmit sem tudtam arról, mit is fogok látni. Egy francia társulat előadását, amiben a tánc és a cirkusz elemei keverednek. Valami látványosat és szórakoztatót. És valóban látványos volt és szórakoztató, még ha messze nem is tökéletes. Vicces, akrobatikus és viccesen akrobatikus részek váltakoztak pontosan és szépen koreografált táncbetétekkel – épp csak a humorosnak szánt részek néha kissé hosszabbra nyúltak a kelleténél. Az aránytalanság volt a legnagyobb hiba ott, ahol szinte minden a pontosságon múlt.

Valódi, könnyen megfogalmazható története nem volt az öttagú csapat előadásának, csupán annyi tűnt biztosnak, hogy hárman egy családot alakítanak: egy házaspárt és gyermeküket. Abból a távolságból, ahol ültem ezt már csak azért is könnyű volt elfogadni, mert az alacsony termetű ázsiai művésznőt, Kaori Itot kezdetben valóban gyereknek láttam. Később sem a káprázatos hajlékonysága, hanem mozdulatainak kiforrott, természetes magabiztossága győzött meg arról, hogy egy felnőttet látok a hatalmas köteleken mászni, saját – gyakran önálló életre kelő – testrészeivel viaskodni, vagy épp az apját alakító férfi hátán csimpaszkodni. A legnagyobb talányt pedig ő, a főhős jelentette számomra. James Thiérrée nevét sohasem hallottam korábban, de felnyírtan is göndör barna haja, mozgása és az előadása színrelépésének első perceitől eszembe juttatta egyik nagy kedvencemet. És nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy olyan, mintha a fiatal Charlie Chaplint látnám. Mintha az örök Csavargó csetlett-botlott volna a színpadon – keménykalapja és sétapálcája ugyan hiányzott, de Thiérrée mozdulataiban megvolt ugyanaz a látszólagos esetlenség, ami Chaplin lényéből sugárzott, és az a kecsesség, ami még hatalmas és keménynek tűnő eséseiket is finommá lágyította. Utoljára Chaplinnél láttam azt a fajta következetes következetlenséget, ahogyan Thiérrée viszonyult a tárgyakhoz, vagy inkább azok hozzá. Szinte bármelyik rövidfilmjétől kezdve a Modern időkig megannyi geg humorának egyik forrása – ahogy André Bazin is megállapította: ha Charlie egy tárgyat funkcionálisan akart igénybe venni, akkor az biztosan kifogott rajta, ugyanakkor könnyedén használta azt bármi másra célja elérése érdekében. Akkor is, ha ez a cél pusztán a közönség szórakoztatása. Thiérrée csak (kicsit túlságosan is) hosszas küzdelem árán tudja felölteni kopott zakóját. Megpróbál beleülni egy ócska hintaszékbe, ami kiveti magából, de tökéletesen megbízható eszköze lesz az akrobatikus mutatványainak. Egy hatalmas lepel kétségbeejtően maga alá temeti, elrejti előle társait, később azonban néhány rúd segítségével cirkuszi sátorként nyújt nekik biztonságos menedéket az esőként záporozó tollaslabdák ellen.

És emellett nem hagyható figyelmen kívül Thiérrée szinte határtalan (ezért sokak számára talán visszatetsző) exhibicionizmusa – ami Chaplinre ugyancsak jellemző volt. Az Au revoir parapluie kiötlője és rendezője nem elégedett meg azzal, hogy szerepeljen az előadásban: bár társai sosem váltak egyszerű statisztákká, önmagának mégis egy árnyalatnyival több magánszámot engedett meg.

Persze mindezekre talán számítottam is volna, ha előre tudom, hogy Charlie Chaplin unokájának előadására ülök be – így viszont egy nem mindennapos felismerés élményével is gazdagabb lettem.

Szólj hozzá!

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr60496984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.