HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2008.06.07. 00:46 Boronkay SOma

La mélancolie des dragons - Philippe Quesne

 

Wiener Festwochen, Schauspielhaus, 2008. június 01.

 

Boronkay Soma

 Mintha egy dokumentumfilmet néznénk, ráadásul a színpadon. Csak most nem az antarktiszi pingvinek életéről, hanem egy hóban rekedt rockerbandéról. Élik saját életüket, nem játszanak kifele, a nézők fele, nem akarnak történetet mesélni, ábrázolni, katarzist okozni, figyelmet lekötni. Nem számít a nyelv sem. Egyáltalán nem törődnek vele, hogy a nézőtérre mi hallatszik ki, a néző mennyi szöveget ért meg. Az életet nem imitálják a színpadon, hanem ott élik. És tényleg: a valós életben nem ordibálunk otthon (normál esetben), nem törődünk azzal, hogy valaki néz-e minket. Nyugodtan olvasgatunk, zenét hallgatunk vagy társalgunk. Minden szereplő teszi a saját kis hétköznapi dolgát. Öröm nézni, hogy színpadon így is lehet létezni, teljesen hétköznapian, és ebben a hétköznapiságban nincs meg az a megjátszott hétköznapiság, amit a magyar színpadokon olyan gyakran látunk. A színész végre nem akar más lenni mint ami: egy ember, képes allűrmentesen játszani.

Mindemellett végig utalnak arra, hogy mi most egy színházban vagyunk és egy előadást nézünk. Gondolok itt a rendszeres szappanbuborék-, illetve füstfújásra, a díszletelemekkel és lámpákkal való játékra, vagy a feliratozásra. Vagy akár a kutyára, mely betanítottsága ellenére rendkívül hatásvadász elemként működik időközönkénti sétafikálásával. Megjelenése garantált nevetés a nézőtéren.

A nézők között van aki becsatlakozik, van aki nem, van aki röhög, van aki fejét fogja, szenved vagy alszik, van aki elmegy. Teljesen érthető, hiszen unalmas előadás. Nagy koncentrációt igényel, hogy a színpadi ábrázolás mögé történetet, sorsokat képzeljünk. Ráadásul mikor ugyanaz az esemény sokadjára történik meg ugyanúgy, hamar elfogy a néző türelme. És ha egyszer kiesik az előadás kínálta lassú nézési stratégiából, nagyon nehéz visszakerülnie. Bennem például egy idő után indulatokat váltott ki, feldühítet. Még hányszor képesek ugyanazt megcsinálni, provokálni? De leginkább magamra voltam dühös: még hányszor vagyok képes végignézni ugyanazt, meddig hagyom magam hülyére venni, miért nem hagyom itt az egészet. Valahol élt bennem a remény, hogy a végére tartogatnak egy kis meglepetést, ami az eddigiektől eltérő értelmezési tartományba helyezi az előadást, de sejtésem beigazolódott: nem tartogattak semmit.

Számomra nagyon furcsa volt, hogy ezt a „színházi performanszot” hagyományos színházi keretek között (értve ezalatt a színpad és nézőtér megszokott tagolását) mutatták be. Végig olyan érzésem volt, hogy most egy életre kelt Gückkastenbühne-t látok, mely akár tv-képernyő, vagy állatkerti ketrec is lehetne. Zavart hogy nem volt kommunikáció a színpad és nézőtér között, mely felerősítette bennem a kukkolás élményét. Érdekes lett volna szerintem, ha a nézőknek aktívabb szerep jut, akár az előadásba való becsatlakozás, vagy közelről való szemlélés lehetősége. Akkor talán nem lett volna ennyire feszélyezett a hangulat, a nézők nem lettek volna belekényszerítve egy hagyományos nézési pozícióba, amikor egy korántsem hagyományos előadást látnak. Bármikor ki- és beléphettek volna az előadásba, hiszen az előadás egyik nagy erénye, hogy ezt megengedi. Szabadabb teret kaptak volna, és talán nem lett volna ennyire elidegenítő és távolságtartó az egész, ezzel olyan érzést okozva, mintha nem is színházba egy színházi előadást néznénk, hanem egy múzeumbeli installációt. De lehet, hogy ez is a koncepció része.

 

 

Boross Martin

„Very Light” – reakciós írás

… és azt se felejtsük el, hogy a fő motiváció, ami mozgásban tartja az előadást, az nem áll másban, minthogy megmutassák nekünk, és a jelenet adott résztvevőinek, mi minden van náluk ott, a színpadon, ezáltal leleplezve az akár komolynak is gondolható színpadi effekteket (a lerobbant kocsi füstjét és az egy mozdulattal kapcsolgatható fényeket, aminek a forrásai nagyon nyilvánvalóan nincsenek elrejtve). A háttér és a műhó is nagyon mű. Már a díszlet is magán hordozza az egész előadásra jellemző „bénázó” jelleget.

A tény, hogy az előadást egy ilyen térben láttuk, szerintem pont a Somában is felmerült kérdéseknek a táptalaja. Egy „kiállítás-színházi” térben nem kérnénk számon a narratívát, és természetesnek vennénk, hogy az adott jelenet és az előadás egésze a nagy semmi felé halad. Az előadás szerintem pont ebben a térben kínált érdekesebb „nézési stratégiákat”.

Mivel nem a kezdő és a végpont, hanem az adott állapot számít, a kérdés szerintem az, hogy mennyire konstans a játékban résztvevők lassú melankóliája, és a néző átadja-e magát az abszurd unalomban való dagonyázásnak. Nekem szerintem sikerült, ugyanis számomra pont a már ötvenedszer nézett cselekvés kezdett érdekessé válni.

1 komment

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr69507685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó-Székely Ármin 2008.06.16. 14:53:06

Csak kommentelnék, mert így két hét távlatából nem helyezem magam a fő szövegtestbe.
Kint jégeső volt, ítéletidő, világvége hangulat. Derékig vizesen és a közös katasztrófatúléléls okán közzösségbe szabadulva ültünk be a színházba.
Nekem jól esett. Szerintem normál esetben minden család ordítozik. Pedig leht, hogy csak suttognak. Itt téyleg nem volt hangerő, ellenben klasszikus zene. Megnyugtatott. Lám, így is lehet. Kérdés, hogy milyet és kinek. A miért az nem.
Volt kapcsolat a játszók (?) és a nézők között, volt reflektálás sok mindenre, a kapcsolatra is. A kutya. Szép fekete, labradornál kisebb, fényes szőrű. Az egyik legemlékezetesebb arc. Láthatóan jól érezte magát, bár a vége felé már ő is türelmetlenkedett. Csepűrágás, ideális élet egy kutya számára: mindegy, hogy rockerek, mutatványosok, vagy színészek, a lényeg, hogy közösség. A legszebb pillanat a kutya entrée: kiengedik a kocsiből, körbefutja a színpadot vagy kétszer. Majd megáll középen, és belenéz a nézők szemébe. Ezt egyik színész sem tette meg, a legemberibb pillanat, egy kutyától.