Mátrai Diána
Szavak nélkül is működik?
Ha a színház modellálja az életet, meg persze amúgy is színház az egész világ, akkor a Rigai Új Színház előadásának első felében azt érezte az ember, hogy mennyire jól meglehetünk szavak, verbalitás nélkül.
Tizennégy színész játssza végig az estét egyetlen szó kimondása nélkül. Ami van, az a hatvanas éveket megidéző tér, jelmez és zene. Tulajdonképpen a darabot építő bevezetés bontással kezdődött: a korszakot exponáló, színpadot letakaró falat (ráfotózva a hatvanas éveknek megfelelő város, autó, épületek, stb.) szép komótosan szétszedték. És így vezettek el bennünket a házba. Széles lakásbelső, elválasztó falak nélküli helyiségek egymás mellettiségével: konyha, nappali, fürdőszoba… mindegyikbe nyílt egy-egy ajtó.
Megfigyelhető valamiféle életút történet, tehát van lineáris előrehaladás, hiszen a csókolózni tanulástól eljutunk a gyerekszületésig. Illetve a körkörösség is megjelenik, ahogy a záró kép megidézi a kezdetit. Két viháncoló, kicsit idétlen fiatal lány benyit, és végigmegy a lakáson. A világon. Ahol mindenből zene szól. A nekünk már öreg rádióból, a rég nem látott bakelitlemez-játszóból; és persze a könyvből, befőttes üvegből, a tejből. Ez tart össze, ez tart életben. Ők fognak megjelenni a végén is.
Sokszor olyan érzést keltett a darab, mintha amolyan stílusgyakorlat-sorozat lenne. Négy férfi egymás után belép, nagyjából azonos öltözetben, azonos frizurával, ám egy kicsit mind másképp, a maguk szürke öltönyében, mind egy-egy különálló világ, külön mozdulat, külön egyéniség. Kifejezetten szép pillanat volt egy tollpihével való játék. Az egyik lány véletlenül felfedezi, hogy repül, száll, könnyű – és a többiek, akik ekkor éppen csak magukra figyeltek, beszállnak a játékba. A pihe az egész lakás hosszán végigmegy, mindenki fent tartja a levegőben, fújják, együtt játszanak, együtt vannak. (Láttunk már ilyet, csak lufival a Mándy-regényből készült A locsolókocsiban – Kézdy-Kovács Zsolt rendezésében, 1973-ban.) Rengeteg pici életkép, hol külön, hol összekapcsolódva (és nagyon szépen összekapcsolódva) a másik szoba eseményeivel, pl. egyik helyen a cselekvés, másik helyen a hang, rendkívül szívhez szóló, keserédes mosolyra fakaszt.
Mégis az előadás nagyon hosszú volt, (több mint három óra), és a néző a kellemes belehelyezkedésből bizony kibillen egy idő után, és valamit elkezd hiányolni. A szavakat? Ezek szerint mégis szükségünk van rájuk? Ki tudja? Mindenesetre az érdekes ötlet és annak színvonalas és nagyon is élvezhető megjelenítése emlékezetes marad.
Utolsó kommentek