HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2009.06.20. 02:44 Boronkay SOma

15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim

 

2009. 06. 19.
 
Arra kellett ma rájönnöm, hogy aggódó típus vagyok. Már mikor elindultam: otthagytam a fényképezőgépet. A mobiltöltőt. A pénztárcát. Aztán hogy lekésem a gépet. Nem engedik át a tolltartómat. Becsipogok, végigtapogatnak. Elbúcsúzok mindenkitől, a repülőn egyből alszom, majd az Alpok csúcsait nézegetve elfogyasztom a szendvicskémet. Újabb rizikófaktor: Frankfurt. Némi tétovázás és kétségbeesés után megtalálom a meetingpointot, ahol találkozom a mannheimi csapattal. Leülök, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó helyen. Két felvonás elolvasása után kiderül, hogy mégis eltaláltam, már csak egy cseh fiúra várunk. A kisbuszban kiderül, hogy mindenkit a vendéglátó családjához visznek, csak engem nem. Persze ezt is rossz előjelnek vélem, de csak nem voltak akkor még otthon –mint később kiderült.
 
Viszont így előbb kaptam meg a pakkomat a színházban. Minden benne volt. Programfüzet, elején a fesztivál arcával - a véres újszülöttel; szemináriumi beosztások; várostérkép; na, meg a kedvencem: egy műanyag halacska, amivel majd a színház előtti homokozóban játszhatok. És a jegyek. Gyorsan át is tanulmányoztam, hogy mikor mire megyek. A kilenc „versenyelőadás” közül ötre van jegyem, ez tök jó. Az Ármány és szerelemre nincs, pedig azt fogjuk elemezni napokig, és már el is olvastam. Majd megpróbálok venni vagy szerezni valahogy.
 
Háromkor a színházban várok a vendéglátómra, állítólag gyöngyházfényű éticsigát ábrázoló kép van a kezében, ahogyan nekem is. Ez egy ilyen kis játék. Meghallgatjuk a köszöntést, és hazamegyünk. Nem a néni jött elém, hanem az érettségiző fia, nagyon kedves. Vagy hatszor elmondja hogy merre kell menni, többször megmutatja a térképen. Kicsit gyorsan és zártan beszél, ráadásul nem is mindig értem – szóval marad a nagy bólogatás és mosolygás. De néha kommunikálunk. Később hazajött a „Mama” is, eredeti spanyol, még durvábban beszél németül. De kedves.
 
Háromnegyed hétkor van a hivatalos megnyitó. Gondolom, hogy akkor hétkor elkezdődik. De rájöttem, hogy ez Németország, precizitás és társai. Kicsit elaludtam, így 5 perc késéssel érek oda, de már sehol semmi, szerintem nem is volt. Én csak nyolcra megyek színházba, addig felfedezem inkább a környéket, amúgy is kisütött a nap. Holnap bérlek egy Schillerbiciklit.
 
Donizetti Maria Stuarda operájának koncertszerű előadására kaptam ma jegyet. A Mannheimi Nemzeti Színház előadása. Nagyon kevés a fiatal, üres sorok is vannak. Amúgy a színház kissé szocreál beütésű, ez főleg a nézőtéren nyomasztó, a külső terek fel vannak újítva, jól is néz ki, főleg a lenti rész, mely a fesztivál tiszteletére teljes Schillertage-dizájn kapott. Az opera nem volt különösebben nagy élmény. A Maria Stuardat szerepét éneklő nő nem tudta a magas hangokat kiénekelni, ráadásul gyakran affektálva énekelt, manírja legidegesítőbb a meghajlásoknál volt. Elisabetta mezzoszoprán szerepét a magyar Szántó Andrea énekelte, aki már 2000 óta a mannheimi színház tagja. A legnagyobb élményt a kórus éneklése nyújtotta. A zenével együtt nagyon elementáris erőt képviselt, az a rész, mikor elmesélik hogy hogyan vitték a börtönbe Mariát még így (díszlet, koreográfia és rendezés nélkül) is megrázó volt.
 
Az első Schill-Out programm az Äl Jawala koncertje volt . Álmos voltam, haza akartam jönni, de annyira megtetszett, hogy végül ott maradtam táncolni. Nagyon jó élmény volt, igazi örömzenélés és örömtáncolás. Pillanatok alatt parti kerekedett a színházban, igazi fesztiválhangulat volt. Mindenki boldog volt, önfeledten táncolt. A színházban mellettem ülő idős, ősz hajú bácsi, ugyanúgy tapsolt a zenekarnak, mint az operaénekeseknek. Ráadásul öltönyben nyakkendőben végigtáncolta a koncertet – néha a feleségével, néha fiatal szőke lányokkal ropta. Jó volt látni. Jó volt ott lenni. Kulturált és vidám szórakozás volt. Akinek viszont nem tetszett a zene, az építhetett homokvárat a színház előtt.

 

2009. 06. 20.
 
Van biciklim! Fekete, kerekein a Schiller-napok reklámja, kontrás és dinamós. Nagyon retró! Ebédszünetben szereztem. Délután ki is próbáltam, átbicikliztem vele az egész várost - mondjuk ez nem egy nagy teljesítmény. Meg akartam nézni a Rajna és a Neckar összefolyását, de csak a kikötőt láttam. Vagy lehet, hogy a Rajna kisebb mint a Neckar? Aztán a belvárosban is bicikliztem, sokan bicikliznek itt amúgy, mindenhol bicikliút, de az utcán is teljes nyugalommal tekernek, de ehhez az autósok is hozzászoktak, például ma két néni felvette velem a versenyt az egyik utcán, és közel egy percbe telt míg leelőztek, miközben egy BMW türelmesen várt, hogy elhúzhasson mellettünk. Persze kicsit eltévedtem, kilyukadtam egy templomnál, aminek nagyon szépen szóltak a harangjai. Mozart is ide járt misére. Benéztem, pont mise volt, de nem maradtam sokáig.
 
Ma volt az első szemináriumi nap. Bernd Stegemann a szemináriumvezető, szeptembertől ő lesz a berlini Schaubühne am Lehniner Platz vezetődramaturgja. Valamiért én azt hittem, hogy idős. De nem: magas, bőrdzsekis férfi KaDeWe-szatyorral. Beszélgetős szemináriumot tart, sokat kell gondolkodni, ráadásul nekem ugye még meg is kell érteni, hogy miről folyik a diskurzus, ami nem mindig olyan egyszerű, szóval leterhelt ma ez a 4 óra. Tizenkét hallgató van, négy fiú, ebből kettő külföldi. Az elején elmondtuk, hogy mit várunk a szemináriumtól - mindenki mást, ez tök jó. Aztán nekiestünk a szövegnek, felolvastuk az I. felvonás 1. jelenetét, majd alapvető kérdéseket vitattunk meg, alapvető színházi fogalmakat tisztáztunk (pl. szituáció, drámai szituáció, szereplő akarata, cselekmény és cselekedet, fordulat). Megállapítottuk, hogy az expozíciós jelenet rendkívül jól megírt. Különböző hipotézisekkel játszottunk: mi lenne ha például az egész egy kocsmabeli baráti beszélgetéssel kezdődne. Hogy változna a szituáció, a viszonyrendszer. Ebéd után (ami egyébként tök finom volt) nem haladtunk tovább az elemzéssel, hanem színháztörténeti és színházelméleti dolgokkal foglalkoztunk. Leginkább a polgári színjátszásról, a realista és a naturalista színház közti különbségekről beszéltünk. Szeminárium közben bekopogott két lány, újságírók voltak, a fesztiálújságba írnak majd a szemináriumról. Ez kicsit kizökkentette Bernd-t, sőt: nagyon. Kötözködött a csajokkal, majd nagy nehezen belegyezett hogy ott maradjanak. A fényképezés még jobban irritálta, nem is engedte, hogy beszélgetés közben kattogtasson a lány. De ez inspiratíve hatott rá, utána egyből a szerepfelvételről, szerepjátszásról, Rimini Protokollról és Castorfról beszélgettünk. Meg a dramaturg (és az újságíró) legelőnyösebb tulajdonságáról, a láthatatlanságról.
 
Ma a barcelonai Don Carlos előadásra kaptam jegyet, melynek tegnap volt itt, Mannheimben a bemutatója. Calixto Bieito, katalán rendező vitte színre. Ő a legnépszerűbb spanyol színházi ember per pillanat Németországban, számos operát rendezett, melyek legtöbbször botrányt váltottak ki a nézőkből. A 100 perces Don Carlost álló vastapssal jutalmazta a közönség (csak ketten mentek el), sőt az utána való közönségtalálkozón is megtelt a terem érdeklődőkkel. Az egész előadás egy hatalmas üvegházban zajlik. II. Fülöp gondos kertész, Don Carlos pedig egy imbecil, emberi kapcsolatokra képes ember, akit ha kell egy vasketrecbe zárnak. Az előadás elsősorban érzékileg hatott a nézőkre. Az érzelmi váltásokat jól követték a fények váltásai, nagy volt a kontraszt a hideg, vakító reflektorok és a meleg, túlcsorduló narancssárga árnyalatok között. Az érzelmekre legerősebben a szinte végig jelenlévő zene hatott, mely hihetetlen hangulatteremtő hatással bírt. Nagyon szép példája ennek Posa márki megjelenése, melyet egy, az előzőnél sokkal kellemesebb zene jelzett. Vagy mikor Posa Carlos képességiről, lehetőségeiről beszél, a fiú pedig ábrándozik, Posa rappel, a tánckart pedig a Királynő és Eboli hercegnő adják. Legtöbbször operarészleteket énekeltek, elsősorban a királynő egyik komornája. A szövegnek nem sok köze volt az eredeti szöveghez. A mondatok Schiller mondatai voltak, de az alkotók szabadon mixelték őket, a monológok sem eredeti formájukban hangzottak el. A nők korhű ruhában játszottak míg a férfiak mai ruhában (igaz hogy a végén a királynő kosztümben feszít), de ez nem gátolta a megértést. A modernizálás, korunkra való utalás (vagy kikacsintás, ahogyan Bieito fogalmazta meg a közönségtalálkozón) erősen érezhető volt az előadás egészén. A legvégén a királynő Don Carlos testére erősíti a bombákat, ám azokat a fiú nem tudja működésbe hozni. Még erre sem képes. Majd betolják a királyi családot egy vastraverzen, és az éppen áldoztató pap stólájával megfojtja a fiút, miközben szól az örömzene. Az egész ábrázolt világ szexuálisan túlfűtött. Legmegdöbbentőbb Don Carlos és a királynő első találkozása. A nő ledobja felsőjét, a fiú lehúzza nadrágját. Először Carlos tapogatja a nő melleit, majd a Királynő puszilgatja mostohafia nemi szervét. Felteszem akkor a kérdést: hol van itt a szerelem? Vagy már azon túl vagyunk? Vagy le vagyok maradva és ez a kérdés itt irreleváns? Mindenesetre ezt a mai napig nem tudtam eldönteni. Már meg sem lepődöm mikor Carlos Posa ágyékán ülve beszélget barátjával, vagy amikor Eboli és a Királynő csókolózik. Számomra nem áll össze az előadás, annyira széttartó. Nincs megszokott értelemben vett történet, számtalan dolog van, ami öncélúan csak az összhatást szolgálja. Zavaró, hogy néha ennyire látható a rendezés. Olyan, mintha az egész előadás a rendezőért lenne, hogy bravo! csodás jeleneteket, képeket tud színpadra vinni. Csak ehhez kellene egy dráma is. Talán.
 
Estére elfáradtam, belehallgattam a mai koncertbe, de annyira nem tetszett, hogy lemondjak miatta az ágyamról. Biciklire pattantam, bekapcsoltam a dinamót, majd surrogva hazafele vettem az irányt. Aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy ma szombat van, megnézem hogyan rúgnak ki a hámból a németek. De hát valószínűleg rossz fele kanyarodtam, mert a belvárosban nem volt semmi. Így hazatekertem. Bár a hátsó lámpát nem tudtam kikapcsolni. Nem tudom mi lesz így.

 

2009. 06. 21.
 
Igazából ma nagyon jól éreztem már magam. Azt leszámítva, hogy majdnem elütöttek, mert még nem vagyok hozzászokva, hogy a zöld jelzés egyből pirossá vált. Ráadásul hideg van és eső. De annál jobb érzés nincs, mint a hársfáktól illatozó kihalt utcán hazatekerni.
 
A szemináriumon eleinte az igazság sokrétűségéről, szavahihetőségről, hitelességről vitatkoztunk. És végre megfejtettük, hogy mi az első jelenet funkciója, Schiller mit exponál benne. Úgynevezett „Vorgangsatz”-ot kellett megfogalmazni. Ebben a legfontosabbak az igék, az egész jelenet történését magában hordozza, kiinduló- és végponttal, fordulatokkal együtt. Ilyen általunk megfogalmazott mondatok segítségével jöttünk rá, hogy az első jelenet nem dramatikus; sőt hogy maga a veszekedés sosem dramatikus. Különböző példákat vettünk arra, hogy a veszekedés miért nem az, és hogy mégis miért van olyan sok darabban. Próbáltunk olyan drámai szituációt kitalálni, ami túllép a veszekedésen, de ez nem ment olyan könnyen. Nagy nehezen továbbléptünk a Ferdinánd-Lujza jelenetekre, hasonló problémákat boncoltunk, mint az első jelentben, a megválaszolandó kérdések is ugyanazok voltak. Közben Schiller dramaturgiai gyengeségeire is fény derült, például hogy a rendkívül jól megírt Millerné karaktere egyszerűen eltűnik a későbbiekben.
 
Ám a hamburgi Deutsches Schauspielhaus előadásában ezt megoldották. A fiatal cseh rendező, Dušan David Parizek előadása egy végtelenül szeretetteljes, meghitt családot ábrázol, melynek Ferdinánd is a része, az elejétől fogva. Pont ezért nehéz megérteni Lujza lelki ingadozásait. Millerné mindig megjelenik férjével. Igaz és hű társai egymásnak. Az ideális együttélés, amire csak az idősek képesek. A tér egy hatalmas üres, háromoldalú, elforgatott doboz. A padló és a falak borítása is ugyanolyan, nem lehet tudni, hol vannak az ajtók - szellemesen operál ezzel végig a rendező. Minden ebben a térben játszódik, nagyon jó ritmust adva ezzel a váltásoknak. A szerelem csodákra képes. A legnagyobb csoda az, hogy a zenét csak a szerelmesek képesek irányítani. Ha akarják, megszólal, ha akarják elhalkul. A kortárs német előadásokban megszokott módon a zene itt is szentimentális, angol szövegű, felerősíti a főszereplő lelkiállapotát. A szereplők közti viszonyokat rendkívül pontosan ábrázolták, igaz hogy Kalb és a Miniszter első közös jelenetében némi homoszexuális felhangot lehetett felfedezni, aminek később viszont semmi nyoma nem volt. Ám Kalb sokkal jelentősebb szerepet kapott mint ahogyan azt Schiller megírta, a levélelejtése például egy igazi bohóctréfa, hosszú némajáték. Lady Milford kurvaságát egy az egyben lehet látni, beléptekor nedves combjait törölgeti, és csak egy lenge hálóköntös van rajta. Lujza és Ferdinánd szerelme sem mentes a testiségtől (akár vad testiségtől), csak Lujza neveltetése és a folyamatos a család és a férfi közötti lelki ingadozása gátolja meg ennek beteljesülését. A családi összetartás sokkal erősebb, mint a szerelem, itt találta meg Parizek a mához való kapcsolódási pontot. Az erős, szereteten alapuló családban. Nincs szó vallásról, etikáról és morálról. Csak apáról, anyáról és lányukról, akiért mindent megtesznek. Ezt legerősebben Lujza halála jelzi. A lány hirtelen öngyilkos lesz, mikor apja ezt mondja: „Ha az őrnagyod csókjai égetőbbek, mint apád könnyei – halj meg.” Rendkívül erős és váratlan lépés. Az apa ezt követő viselkedése még jobban felerősíti: képtelen beszélni, csak hebeg-habog. Ferdinánd boldogan érkezik, nem veszi észre a halottat. Mikor eljut a tudatáig, hogy mi történt, a zene segítségével visszaemlékszik a boldog időkre. Hosszú ideig áll némán, fogja a láthatatlan Lujza kezét és sír. Vele együtt a fél nézőtér. Megdöbbentő, érzelmileg nehezen feldolgozható élmény. De elrontják! Lelövi magát. Hihetetlen. Botrány. Egy ennyire szép véget miért kell lezárni? Miért kell teljesen tönkretenni? A színész sem tud túlemelkedni az előző lelkiállapotán, hogy normálisan eljátssza az öngyilkosságot. Idegesítő, kár érte. A megérdemelt tapsot megkapja azért.
 
Délután az eső elől bemenekülve megnéztem a Mannheimi Munkanélküli Hivatalban játszódó Ulf Amide fiatal berlini képzőművész által rendezett performance-ot, az egyik off-programot. A hivatal „lakói”, a munkanéküliek adták elő a hivatal életét. Összefüggő történet nem volt, csak megmutatás és imitálás. Meg interjúk, félig elkészített drámavázlatok a falon. Minden szereplő kék símaszkot viselt, csak a szemük volt látható, meg persze az, hogy tényleg valós munkanélküliek és bevándorlók. A legtöbb esetben hangokkal hozták létre a hivatal légkört. Az egyik teremben csak hangszerek segítségével nyomtatók, fénymásolók, papírsurrogás hangjait adták. Máshol árnyékok pecsételtek félelmetes erővel. A titkárnők mechanikus munkájának bizonyos fázisait is láthattuk. Az alagsorban az előadás workshopjáról készült filmet vetítették feltört széfek között. Az emeleti irodákból interjúzás és az irodai élet egyéb hangjai szűrődtek ki. Mindez ironikusan, de ugyanakkor a kafkai hivatal hátborzongató élményével együtt. Főleg belegondolva, hogy a munkanélküliek a saját mindennapjaikat adták elő, csak nem a saját szerepüket játszva. A maszk sokat segített nekik, például nem röhögték el magukat olyan látványosan, ha az egyik-másik hajléktalan haverjuk bejött és megnézte őket. A németekre jellemző, hogy egy mellettem álló sznob és távolságtartóan szemlélődő idős hölgy megkérte az előadás egyik szereplőjét, hogy ugyanmár ne legyen olyan bunkó és ne fotózzon közben. Hát igen, a sznobizmusnak is megvannak a maga hátulütői.
 
A mai nap egyik nagy felfedezése a színház lenti terében elhelyezett hinta, melyen nagyon jól lehet beszélgetni és relaxálni. Vagy akár táncolni is (bár ki van írva, hogy mindenki saját felelősségére használhatja). Az esti koncerteket a svéd Pär Hagström & Circus Transmopol nevű formáció kezdte. Különböző jelmezekbe öltözött és kifestett zenészek játszottak szomorú hangvételű zenét, melyet a közönség ülve, nem túl kitörő lelkesedéssel fogadott, mígnem egy idős házaspár és a Mannheimben vendégszereplő berlini bábszínház kissé illuminált tagjai be nem robbantak a tánctérre, sok embert táncra csábítva ezzel, így kerekedett a végére egy elég jó parti. Megvártam, míg eláll az eső, letöröltem az amúgy nagyon kemény nyeregrőla vizet, és kicsit dideregve, de felpattantam, félúton a dinamó is eszembe jutott, lassan haza is gurultam.

 

2009. 06. 22.
 
Nem tudok betelni a biciklivel. Már ezért megérte idáig jönni. Lehet, hogy csak azért tetszik ennyire, mert nagyon régen nem bicikliztem már. De tényleg, mindig ez koronázza meg a napomat. Ma éjjel elmentem megnézni a város éjszakai fényeit. Nagyon kevesen voltak az utcán. És étcsokoládészag volt mindenütt. Ráadásul itt az utcában keveredik a hársfaillattal. Harapni lehet a levegőt. Bár egyre hidegebb van, ma már a kabátom is állandóan rajtam volt. Amúgy legjobban a biciklivel lehet ismerkedni. Ma hárman is leszólítottak, hogy honnan és miért van ilyen kerékpárom. Van aki azt hitte, hogy színész vagyok. Mindenki irigyli. Már Schillerfesztiválos pólóm is van, igaz hogy L-es, de hát ez jutott nekem. Nem tudom mi alapján gondolták nekem az L-eset. De jót röhögtem rajta.
 
Vége van a Stegeman-szemináriumnak. Tudtam, hogy ma hamarabb végzünk, mert valahova korábbban el kell mennie, de azért azt nem hittem volna, hogy csak délelőtt leszünk. De így történt. A tegnapi előadást elemeztük, szinte jelenetről jelenetre, természetesen azért volt benne némi elmélet (drámai és színházi szituációk keresése), és egyéb előadásokat is megemlített, sőt volt pletyózás is: a bécsi Burgtheater bross-botrányát mesélte el. Amúgy nem meglepő módon van Stegemannban egy adag lenézés a vidékkel szemben (értve ezalatt Mannheimet). Konkrétan az, hogy itt minden tetszik, a közönséget bármivel le lehet nyűgözni. Elég lenézően beszélt erről. Mondjuk az már nekem is feltűnt, hogy amit eddig láttam, az kivétel nélkül hatalmas tapsot kapott, kevés volt a kritikus hang (pedig indok lehetett volna rá). Biztos a fesztiválhangulat miatt van ez így.
 
A szabaddá vált esős délutánomat az ágyamban töltöttem. Eleinte olvastam, majd elszundítottam. Aztán újra olvastam. A vendéglátó családban a fú ma érettségizett le, meg is mutatta a bizonyítványát, 2.4-es lett az átlaga. Amúgy ő itthon spanyolul beszél anyukájával. Mondjuk én a fiút még megértem, de a mama okoz nagyobb gondokat. Szerencsére déli és sokat gesztikulál, ez megkönnyíti a helyzetet, de a minap volt egy párperces bohózatba illő jelenetünk, amikor folyamatosan félreértettük egymást.
 
A mannheimi Nationaltheater Az orléans-i szűz előadását az osztrák Georg Schmiedleitner rendezte, aki egyébként rendszeresen rendez Mannheimben. Az előadás hatalmas üres térben játszódik (a díszletet Florian Parbs tervezte, ő a következő szemináriumom vezetője), kevés kelléket használnak. Az rendező ötlete, hogy az egészet epikus színházi elemekkel adják elő. Jön egy férfi, leül egy bárszékre, elmondja a szerzőt, címet, és elmeséli a prológust. Nem játszanak el semmit. Ritkán néznek egymásra, folyamatosan kommentálnak, néha bemondják a schilleri instrukciókat, vagy egy nagyobb ugrás esetében összefoglalják, hogy közben mi történt. Tele van elidegenítő elemekkel. Végig égnek a nézőtéri fények. Eleinte szerepek sincsenek, felváltva mondják a szövegeket. Később aztán persze mindenkinek megvan a saját karaktere. Az egyetlen nő a Johannát alakító Dascha Trautwein. A király szeretőjét úgy ahogy van kihúzták. A királynőt és a francia királyt ugyanaz a színész játssza. A királyt uralkodásra képtelennek és alkalmatlannak ábrázolják, inkább lenne udvari bolond, mintsem király. Felerősödik Johanna nőisége, ám a rendezés ezt mégse nagyon használja. Johanna végig egy türkiz kombinéban van, néha pulóvert vesz rá. Próbálják hatalmas erejű szentnek ábrázolni, de ez pont az elidegenítéssel ellentétes cél – így sem ez, sem az nem sikerül. Az ünneplés-jelenet rendkívül látványos. Hosszú percekig, míg többek közt Johanna monologizál aranyeső hullik. (Mikor esni kezdenek a kis papírcsíkok a nézőtér felszisszen az esztétikai gyönyörtől – lehet hogy tényleg van valami a vidéki előítéletesség mögött???). Ráadásul a végén ő maga húzza egy platón a férfiakból álló zenekart, megragadó látvány, csak kár hogy egy az egyben Kurázsi mamát látjuk. A szerepek közti ugrálás gyors, de nem követhetetlen, mert minimális jelzésekkel segítik az értést (pl. a király papírkoronája, az érsek gyűrűje, az angolok zakó nélkülisége). Az előadás közben azért szállingóztak el nézők, a közönségtalálkozó sem volt valami népszerű (az eddigiekhez viszonyítva).

 

2009. 06. 23.
 
Kiderült, hogy egyből reggeli után, 11-től van a Pollesch-próba. Én meg azt hittem, hogy majd később lesz, ezért (mivel reggel elaludtam kicsit) elég szedett-vedetten mentem reggelizni, gondolva hogy utána majd úgyis még hazajövök rendbe szedni magam. De hát így alakult. Nyugodt reggeli kávézás, beszélgetés. Megérkezik René Pollesch, üdvözöl mindenkit, észrevesz minket is, megkérdezi, hogy mik vagyunk, hogyan kerültünk ide, de kedves. Jókedv uralkodik. Gyorsan átrendezik a büfét, mindenki bútorokat cipel. Eleinte azt hittem, hogy már a próbára rendezik be úgy ahogyan a díszlet kinéz, de nem, csak a reggeli beszélgetésre. A pakolás végére megérkezik Carl Hegemann, a Volksbühne vezető dramaturgja, a holnap bemutatásra kerülő új Pollesch-darab (Der Mensch ist nur da ganz Mensch, wo er singt) társszerzője. A nemrég a színészeknek is átküldött Hegemann-esszéről - aminek Schiller és a művészet a témája - kezdenek beszélgetni. Mi is kapunk példányt. Kiderül, hogy voltak már próbák, sőt hogy a holnapi premieren csak felolvassák a szöveget. Talán épp ezért nagyon nyugodt, békés a légkör, nem kapkodnak, Pollesch vagy egy óráig szorongatja a cigijét, míg végre rágyújt, de azt is csak kint, mert mint Németországban mindenütt, a színházaknál is, csak szabad levegőn lehet dohányozni. Ez igazából most tudatosult bennem, de tényleg: végre nem büdösek a ruháim, nem szárad ki a szemem. Emlékszem, a frankfurti repülőtéren voltak direkt külön dohányzófülkék. Azoknál megalázóbb dolog kevés van: kis üvegkalitka, amiből irtózatos bűz árad.
 
Hegemann nagyon sokat beszél. Filozófiáról, politikáról, gazdaságról. Az előző próbákon a nietzsche-i felosztás alapján 3 kategóriába osztották a jót (apollóni, dionüszoszi és egy vegyes), ezt teszi még érthetőbbé a színészek számára. Két színésznő, egy operaénekesnő, egy színész és egy zongorista van jelen. Pollesch elmondja: Schillerben leginkább az érdekli, hogy a színpadot morális ítélőszéknek képzelte el. Ezzel nagyon sok mindent elmond a koráról, főleg azzal, hogy a darabjai szexuálisan fűtöttek. Tehát az immoralitást viszi a moralitás szentélyére. Innen már könnyen átléptek a szexualitásról szóló diskurzusba, ami elég sokáig tartott, később is visszatértek rá. Központi téma az orr és az ánusz térnyerése, illetve a homoszexualitás színpadi dominanciája volt. Emlegettek egy számomra új szót, a „poliszexualitást” amit nem sikerült azóta sem megfejtenem.
 
A próbateremben végre foglalkoztak már magával a szöveggel is (ami Polleschtől megszokott módon filozófiai jellegű, teljes mértékben nélkülöz mindenféle drámai szituációt, korunk kérdésiet boncolgatja), felolvasták, néha Pollesch más hangsúlyt kért, vagy a kórusos részeket másként olvastatta fel. Persze itt is sokszor megszakították a próbát, és beszélgettek. Megint előjött a szexualitás, melynek csúcspontjaként a színészek hirtelen Schwanz- („farok”) és ánusz-kórust akottak, és a zongorista segítségével előadták klasszikus hangzatokon alapuló remekművüket, mely mindenki tetszését elnyerte. A végén megbeszélték a jelmezeket, meg a következő próbát. Pollesch velünk is beszélt, közvetlen és jófej volt.
 
Délután itthon olvastam, meg pihentem. Mikor visszamentem a színházhoz, az ajtón kilépve meleg csapott meg, meg is lepődtem. Az egyik német lány mindezt úgy kommentálta, hogy ja, végre jóidő van, itt a nyár. Véleményem szerint ez egy kissé felelőtlen kijelentés 22 fokban és felhős időben, de hát ő tudja. Főleg hazafele a biciklin kételkedtem a nyárban. Amúgy ma a koppenhágai Betty Nansen Teatret Stuart Mária előadása vendégszerepelt Mannheimben, de majd erről holnap írok a hamburgi előadással összevetve. Hogy legyen valami változatosság. Na jó, beismerem: lusta vagyok most leírni. Este kiderült, hogy az egyik lány szintén norvégul tanul, de ő Berlinben. Mannheim után egyből utazik tovább Osloba. Jó neki.

 

2009. 06. 24.
 
Nagyon féltem a második szemináriumtól, ami ma reggel kezdődött. Persze késve érkeztem a reggelire, mert ma ráadásul hajat is mostam, így lemaradtam a szeminárvezetők bemutatásáról. Szóval nem akarok három napon keresztül díszletterveket készíteni Az Orléans-i szűzhöz vagy a Stuart Máriához. Kicsit megnyugodtam, mikor a terembe lépve láttam, hogy Florian Parbs vetíteni fog. Délelőtt biztos nem lesz ezek szerint makettelés. Csak tizen vagyunk, pont beültem két dramaturglány közé. Bemutatkozik ő, majd mi is. Elmondja, hogy mit tervez erre a három napra: először bemutatja hogy ő milyen díszleteket csinál, aztán a Forced Entertainment egyik előadásának megtekintése után beszélgetünk színpad és nézőtér viszonyáról (a negyedik fal leomlásáról). Végül feltette a kérdést, hogy van-e kedvünk valami gyakorlatiasat is csinálni. Én diplomatikusan nem válaszoltam – mégsem kezdhetek el tiltakozni – de a többiek hevesen bólogattak, így az is lesz, meg is mutatta a hozzávaló felszereléseket, amiket nyugodtan használhatunk majd.
 
Parbs hamburgi születésű, festészetet, majd művészet- és színháztörténetet is tanult, többek közt Bécsben. Eleinte részletgazdag, realisztikus díszleteket tervezett, majd fokozatosan tolódott a szabadabb térkezelés felé. Mostanában már elsősorban üres színpadban gondolkodik, ilyen volt például a mannheimi Orléans-i szűz is. Számomra e két végleg közti átmenetben alkotott díszletei voltak a legizgalmasabbak, például Racine Phaedra-ja, ami egy fejtetőre állított múzeumi teremben játszódott, vagy Az eltört korsó Kleisttól, ahol az egész színpad mozgott. Nagyon érdekes volt az egyik Greenaway-előadáshoz készített díszlete, mely sok vetítési felületet kívánt meg, ráadásul egy ideig a színpad vízzel volt elárasztva. Egyébként gyakran használ vizet a színpadon, vagy színház a színházban effektet. Egy díszlet megalkotásakor a fényekből indul ki: milyen színeket és megvilágításokat akar használni. Gyakran használ asszociációs képeket, elsősorban talált fényképeket, főleg a kosztümök kitalálásakor. Szuggessziókat és intuíciókat akar kiváltani a látványvilággal a nézőkből. Rendszeresen dolgozik együtt Georg Schmiedleitner osztrák rendezővel, legutoljára is vele dolgozott, Hannoverben a Fideliot mutatták be. Végül is jól éreztem magam a szemináriumon, a félelmem is elmúlt. Ja, és kedvencem az, hogy a dramaturgokat „színházi rendőrségnek” nevezi.
 
Végre kisütött a nap, jó meleg van, délután kint olvastam a füvön, egy üveg el is vágta a kezemet. Aztán egy anyuka megkért, hogy vigyázzak a cuccaira, míg ő a kisfiával homokozik, mondtam hogy persze. Olvastam tovább, aztán egyszer csak észrevettem, hogy már az SWR-Fórum nevű szakmai beszélgetésen kellene lennem, de az anyuka meg eltűnt. A cuccokat nem hagyhattam ott, szóval olvastam tovább a Stuart Máriát, nem nagyon izgattam magam a dolog miatt. Aztán mikor megláttam, szóltam hogy elmegyek. A beszélgetés irtózatosan unalmas volt, eddig még egyen sem voltam, ezen a mai is csak 4 percig körülbelül.
 
Ma este is megnéztem egy Stuart Máriát. A híres hamburgi Thalia Theater vendégjátéka volt, Stephan Kimmig rendezte, 2008-ban a berlini Theatertreffenre is beválogatták, tehát egy eléggé elismert produkció. Tegnap egy dán előadást, a egyik leghíresebb dán rendezőnő, Katrine Wiedemann rendezte (előadásai rendszeresen láthatók a bécsi Festwochenen), az egyik leghíresebb dán színház, a Betty Nansen Teatret és a 15. Nemzetközi Schillernapok közös produkciójaként. Mindkét előadás körülbelül két óra hosszú volt, ám rendkívüli módon különböztek. Kimmig hűvös, rideg, távolságtartó előadást hozott létre. Ezt az érzetet a játékstíluson túl erősíti a steril díszlet. Hatalmas tér közepén egy mind a négy oldalról ugyanolyan, funkcionális berendezési tárgyakkal ellátott fehér falú elavult épület, közepén zárt udvar, nyírfacsonkokkal (díszlet: Katja Haß). Erős fehér fényt használ szinte végig. Wiedemann ezzel szemben kis, intim, erősen emelkedő színpadot használ, vászon falakkal, melyre vetíteni lehet, így oldották meg nagyon ötletesen a gyors helyszínváltásokat. Minden helyszínnek megvan a maga falmintája, így könnyű követni hogy épp hol vagyunk. A színpad közepén egy futószalag, melyet csak néha használtak ki jól, pedig többet is ki lehetett volna hozni belőle szerintem. De a mozgás érzékelésére nagyon jól használták, a háttérben vetítették pl. a folyosón való vonulást, míg a futószalagon tényleg lépkedtek. - érdekes térhatást érve el ezzel. A díszletet Wiedemann állandó díszlettervezője, Maja Ravn készítette. Egyébként Wiedemann a színházi és az újcirkuszi elemeket egyesítő előadásiról lett híres, na de a Stuart Mária egy más típusú előadása, itt ilyeneket nem láttunk sajnos. Wiedemann régies, meleg hatású fényeket használt, mintha egy régi képeskönyvet lapozgatnánk. Ezt az érzetet erősítette a korhű jelmez is: Erzsébet vörös parókát viselt, idősebb, vékonyabb és alacsonyabb volt Máriánál. Mária egy szál fehér kombinéban játszott végig - feltűnően szép, dús nő játszotta. Kimmig öltönyös Stuart Máriát rendezett. A jelmezek is semlegesek voltak, Erzsébet vézna, alacsony nő, vörös árnyalatú hajjal, feltűnően sok gyűrűvel, nadrágkosztümben. Mária magas, telt, hosszúhajú nő, szoknyában, ékszerek nélkül, rendkívül erős hanggal.
 
A hamburgi előadásban Mária egy villamosszékre emlékeztető székhez kötözve ült végig, kivéve az erdőbeli sétáját, illetve mikor a végén kivégzésre vitték (halálát nem láttuk). Végtagjai és felsőteste is le volt kötözve. Így beszédekor nem maradt más, mint az ordítás. Rendkívül sokat ordítottak az előadás folyamán, a férfiak is, talán a legkevesebbet Erzsébet, de Mária ordítása elemi erővel hatott mindig. Leicestert mindkét előadás hasonlóképpen ábrázolta (csak hát a hamburgiak kristálytisztábban): jellemtelen, csúszómászó, nem szereti igazából Máriát, pozícióért kedveskedik Erzsébetnek, sőt Wiedemannál szexuálisan is közeledik feléje (ami több szempontból sem jó megoldás – és a koncepcióba sem fért bele). Kimmignél Mortimer igazi hősszerelmes, az egyetlen potenciális férfi a környéken (Leicester kopasz, pocakos, alacsony, törekedő ötvenes), szerelmes Máriába, tesz is valamit a nő kiszabadításáért, ennek a karakternek lett egy szép drámai íve; igaz, hogy végül hirtelen öngyilkos lesz. Sokkal erősebb lett a Mortimer-figura Kimmig értelmezésében, ahol amúgy mindenki rendkívül magányos. Mária börtönben, a férfiak csak politikai céljaikért küzdenek. Erzsébet végtelenül elhagyatott, törékeny, bizonytalan nő. Az erőszakosan politizáló férfiak mellett nem nagyon szólal meg, gyűlöli Máriát, tele van szorongásokkal. Gyakran áll arccal a sarok felé, vagy csak áll a falnak támaszkodva egyedül a szobájában. Aszkétikus jelenség, rengeteg belső elfojtással. A sok elfojtott érzelmet akkor látjuk kitörni, mikor Máriáról van szó, vagy például mikor megtudja hogy vetélytársa meghalt. Mozdulatlan örömben tör ki. Rémisztő. A dán előadásban például semmilyen érzelemkifejezést nem láttunk a színpadon. A színészek végig ugyanúgy játszottak, nem láthattunk különböző állapotokat. Érdekes, főleg ez pont egy olyan előadás kapcsán fordul elő, ami eléggé szenzitív, az emberek közti érzelmeket próbálja megmutatni. Viszont nagyon szépen ábrázolja a végén teljesen magára maradt Erzsébetet.
 
Egyik előadás sem hagyott mély nyomot bennem. Wiedemann inkább enteriőrt, hangulatot teremtett, mintsem egy jó előadást. Tele volt indokolatlan és értelmetlen rendezői döntéssel (pl. Mária és Erzsébet csókja, melyet egyikük sem reagál le; vagy Mária nevetségesen kivitelezett halála), nem megoldott színpadi problémákkal. Kimmig rendezésében ilyenek nem voltak, a színészi játék is sokkalta jobb volt, mégis a steril tökéletesség miatt vált talán nehezen befogadhatóvá és könnyen feledhetővé.

 

2009. 06. 25.
 
Parbs-szal megnéztük a Forced Entertainment Bloody Mess című 2003-as performane-át, illetve megkaptuk fénymásolva a szöveget, szóval tudtuk mellé azt is olvasni. Ebéd után pedig erről beszélgettünk, ezt elemezgettük. Igazából azért néztük meg, hogy a performance alapján beszélgessünk a negyedik fal leomlásáról, nézők és színészek kommunikációjáról. Ám ez a produkció nem nagyon erről szólt, inkább a nézői figyelem vezetéséről, illetve megtöréséről, a megszokott színházi toposzok szétszedéséről. Így mi is inkább ezekről beszélgettünk, személyes performance-élmények és különleges néző-színész viszonyok alapján (pl. Schmiedleitner Haramiák-rendezése, Nietzsch misztériumszínháza, Pollesch vagy Castorf előadásai). Elhatároztuk, hogy holnap egész nap makettet fogunk csinálni. Szerencsére nem kifejezett jelenethez, vagy drámához, hanem egy szituációt kell képileg megalkotni, lehet hogy Parbs majd hoz különböző szituáció-javaslatokat. Ez érdekel engem is, bár félek tőle, de hisz itt senki nem csinált még ilyet, szóval nem tudom mitől parázok. De ennek a feladatnak még a dramaturgiához is van legalább köze.
 
Este folytattam a performance-nézést, a dán Erik Pold által kigondolt The Reality Game című angol nyelvű performance-ot, melynek helyszíne az egyik legnagyobb és legsznobabb mannheimi bevásárlóközpont, az Engelhorn volt. Egymás melletti székekre kellett leülni, a térdünk súrolta a függönyt. Pold mesélni kezdett angolul: egyik őse anyagi támogatásának köszönhetjük, hogy Schiller ennyit tudott írni. De mit érzünk ma ebből? Ebbe fog bevezetni. Az esztétikai megtisztulásba. A függöny szétnyílik, előttünk Mannheim egyik tere. A kirakatban ülünk. Klasszikus zene mellett nézzük a külső világot, az emberek reakcióit. Majd megjelenik Margarete, és a járókelőket kezdi kérdezgetni, hogy hogyan érzik magukat itt, mit gondolnak a szabadságról, forradalomról. Érdekes, hogy a németek nem mernek angolul beszélni. Szinte mindenki meglepődik a kérdésen, de van aki partner ebben. Van két színész, az egyik egy menedzsernő, a másik egy lovagi páncélt viselő forradalmár. Mindkettőnek problémája van, kapnak rá 15 percet, hogy megoldják, tanácsokat kérjenek a járókelőktől. Végül előadnak egy-egy jelenetet, a nő Stuart Mária egyik monológját mondja, a férfi a Tell Vilmos egyik jelenetét játssza el önkéntes járókelőkkel. A nő monológja megdöbbentő hatású. Lehet, hogy csak azét, mert látod, hogy az utca közepén kikel magából, ordít, látszik rajta hogy segítségre van szüksége, mindenki őt figyeli. Majd a végén az Örömódára összemennek a függönyök, és .mi pedig erkölcsileg nevelődtünk, hallgathattunk Schiller idézeteket, melyeket ugyan nem lehetett érteni, de Pold próbálkozása a nlmet nyelvvel aranyos.
 
A végén a bevásárlóközpontból kilépve kapunk pezsgőt, lehet beszélgetni Én a pezsgőmmel elindultam körülnézni a sétálóutcán, és egyszer a sarkon egy American Apparel bolttal találkoztam. Nagyon ledöbbentem, álmomban sem gondoltam volna, hogy itt van, ráadásul elég nagy. Bementem, de uralkodtam magamon, nem vettem semmit. De majd muszáj lesz Talán szombaton. Nagyon jó ruhákat láttam. Csak drágák.
 
Este elmentem megnézni a Pollesch-előadást. A büfében ültünk, először filmrészletet vetítettek egy terápiás drámacsoport életéről, drámajátékairól. Utána Hegemann elmagyarázta a háromféle jó felosztását. Mindezeket operaáriák szakították félbe. Utána Pollesch az asztalánál ülőkkel játszott. Elmondta a szabályokat, de félbeszakították, a színészek felolvasták a Pollesch és Hegemann által írt filozofáló szöveg egy részét, majd Pollesch mintha misem történt volna, folytatta a játékszabályok elmagyarázását, majd kezdődött a játék. Ekkor már két operatőr vette őket kézikamerával, a nézők persze mindezt a kivetőn láthatták. A játék lényege, hogy szerepeket, szituációkat és cselekvési lehetőségeket ad a játszóknak. De nem kezdődött el, csak felolvasták ami a kártyájukra volt írva, jött az újabb felolvasás, újabb éneklés (a farok-dal is volt). Aztán Pollesch bejelentette, hogy vége. Az egyetlen aki ebben a párhuzamosan futó narratívahalmazban szerepet játszott az operaénekesnő, Friederike Hamsen. Az utolsó dalra át is öltözött.
 
Eléggé elfáradtam, meg még egy beadandót is kell írnom az Ármány és szerelemből szóval hazajöttem és neteztem.

 

2009. 06. 26.
 
Mióta meleg van és süt a Nap, mindig felkelek reggel 6-7 körül, mert süti az arcomat. Ez elég kellemes. Csak hát az ablakomnál pont van egy madárkalitka, ahova verebek költöztek be, azok is felébrednek a napsugarakra, megéheznek és kibírhatatlanul visonganak. Ilyenkor mindig felidegesítem magam, hogy nem tudok audni oka csipogástól, majd aztán pedig amiatt nem tudok elaludni, mert ideges vagyok. De mondjuk azért meg szoktam oldani.
 
Kiderült, hogy a mai napi makettkészítéstől nemcsak én parázok, hanem szinte mindenki. Az egyetlen lány, akinek már van ilyesmiben gyakorlata hazament. Parbs felolvasott tizenkét témajavaslatot, amikre szabadon lehet bármit alkotni, nem muszáj a klasszikus színházi határokat betartani. Kaptunk rá körülbelül három órát. Én ültem, gondolkoztam, de semmi izgalmas és hasznosítható nem jutott eszembe. Nézegettem a maketthez használható kis emberfigurákat, de azok se segítettek. Lapozgattam különböző pletykalapokat, amiket Parbs hozott be, hogy azokat is nyugodtan használhatjuk. Legalább informálva lettem a sztárok életéről is. De találtam itt egy vicces képet, azt mindenképpen használni akartam, eköré építettem a „koncepciómat”. Alsónadrágban menetelő medvekucsmás katonák. A téma a királynő halála. Mire idáig eljutottam eltelt egy csomó idő. Nem akartam egy szokásos színházi teret köréépíteni, főleg mivel ismerem határaimat. Nem vagyok kézügyes. Azért kész lettem vele, szerintem viccesre sikeredett. A királynőt felakasztva belógattam, voltak videófelületek, hatalmas Silvio Berlusconi-fej, forradalmat ábrázoló kép. A célnak megfelelt.
 
Délután a megmutatáson Prabs meg volt vele elégedve (mondjuk mindegyikkel), a fellógatott királynő különösen tetszett neki. a szeminárium végén elmondta, hogy nagyon jól érezte magát velünk, nem számított arra, hogy ilyen jó dolgok születnek majd a végén, mindenkitől személyesen elköszönt. Őszintén szólva én sem számítottam arra, hogy ilyen jó lesz a Parbs-szeminárium. Féltem tőle. Igaz, hogy nem mindig tudta, hogy éppen mit csinálunk aznap, de hát istenem. Nem iskola ez végülis. Nagyon jó képet kaptunk a német díszletekről, tervezésről, sok háttér-információt, meg bármikor fordulhatunk majd hozzá. Szóval megérte.
 
Kiderült, hogy holnap reggeli után lesz hivatalos beszámoló, véleménynyilvánítás, elköszönés a szemináriumi program szervezőitől. Akkor majd ki kell állítanunk a díszletterveinket. Ezen jót röhögtem. Az enyémet nehéz lesz, mert igazából egy installáció, és csak a szentlélek tartja össze. Amúgy a többiek mind színházi milliőben gondolkoztak. Kivéve egy fiút, aki egy tök jó performance-tervet készített. Parbs teljesen odáig volt az ötlettől. De lehet, hogy nem csak attól. Az ebédszünetben az egyik szervező, Johanna odajött, megkért hogy holnap délben majd legyek ott amikor a Mannheim Morgen nevű újság interjút készít a szeminaristákkal, képviseljem a külföldi delegációt (ami amúgy 10 fős: 4 nem nem német anyanyelvű, 3 osztrák, 1 svájci, meg 2 Londonban tanuló német). Tök jó. Csak mit vegyek fel…
 
Gondoltam, hogy ma tök rendes leszek, és beülök az utolsó, egyébként azt hiszem kötelező SWR-Forumra. A mai téma: a sportolás, és a sport nevelő hatása. Egyáltalán nem volt izgalmas, nagyon kevés néző is volt. Olvastam, jegyzetelgettem a laptopomon.
 
Ma meghalt Michael Jackson, mindenhonnan ezt lehet hallani. Engem nem rendített meg a hír, nem rajongtam érte, a munkásságát sem nagyon ismertem. Viszont Mannheimben mindenhol Jacko-számokat lehetett hallani:, boltokban, házak udvarán, színházban, az esti buliban. A Pension Schiller nevű off-program előtt is ezt játszotta az élményfürdőben a dj. A Drama Köln előadása a Collini-center nevű sokemeletes ház élményfürdőjében játszódik. A nézők az üres medencében ülnek, a színészek pedig a bugyborékolós részben játszanak. Minden este volt egy Pension Schiller-előadás, mindig más-más kortárs német író Schillerrel kapcsolatos egyfelvonásosát adták elő. A mait David Gieselmann írta, a legutolsó verziót tegnap este küldte át, így a színészek szöveggel a kezükben játszottak. A téma az Ármány és szerelem, de leginkább a folyamatos színész-civil átlépés volt, az önreflexió. Korhű jelmezben, parókában játszottak, nem is túl jól. De itt talán nem az a lényeg, hanem a könnyed esti szórakozás Schiller felett. Vagy épp a nevével. Nagyon hülyén hangzik ha percekig ismételgetik, hogy Schiller. Dalolva is.
 
Még ez előtt az egyik szemináriumi csoport, akik Florian Loycke berlini bábszínész szemináriumára jártak, előadták amit ezalatt a három nap alatt csináltak. Igaz, hogy délelőtt erről http://blog.hu/admin/blogs/23411még nem tudtak. De élvezetes, szórakoztató prezentáció volt, jobb mint a Drama Köln előadása. Loycke a berlini Das Helmi nevű viszonylag új társulat alapító művésze. Érdekességük, hogy szivacsokból készített bábokkal játszanak. A Schillerfesztiválon a Haramiák alapján elkészült előadásukkal szerepeltek (Am Arsch, die Räuber!), de én ezt nem láttam, állítólag nem kell bánkódnom emiatt. Most három rövid jelenetet láthattunk: férfi és nő teremtése, Mátrix-remake, Jelinek Liebhaberinnen c. művének egyik részletét.
 
Este egy twixet, reagge-t játzsó zenekarlépett fel. A zene elég egyhangú volt, de a rajongóik jól szórakoztattak engem. Mintha az 50-es évek Amerikájába csöppentem volna; teljes mértékben: a ruha, a smink, a hajviselet, a táncstílus. És végigtáncolták az egész koncertet, pedig nem voltak fiatalok. Aztán a zenekar utáni dj is hasonló zenét játszott, pedig már a fülemen folyt ki. Haza is mentem.

 

2009. 06. 27.
 
A szeminárium-záró beszélgetés barátságos volt, kitöltöttünk egy megelégedettségi-kérdőívet, elmondhattuk a véleményünket, megelégedésünket, végül nagy tapssal megköszöntünk mindent. Kiderült, hogy kétévente van Schillerfesztivál. Aztán jött a fotós, csoportkép az újságba, kötelező integetéssel. Aztán az újságíró, ott már csak hatan maradtunk, három fiú, három lány. Körkérdések, végén bemutatkozás. Sablonos, unalmas. Minden off-programról van másnap egy értékelés, ez számunkra csak most derült ki, mert ma be is mehettünk rá. Dramaturgok, színházelmélettel foglalkozó emberek (pl. Patrick Primavesi) nyilvánítanak véleményt, bár nincsenek sokan . Ma Erik Pold performanc-a volt terítéken. Pold vetített, meg magyarázott, semmi értelme nem volt. De legalább kaptam inni.
 
Le kellett adni a biciklit, mert délután már kiárusítás van, közel 200 euróért meg lehet venni őket. Túl drága. Megnézték, minden rendben van vele - még szép: vigyáztam rá. Aztán fájdalmas búcsút vettem tőle, de legalább a letétet visszakaptam.
 
Háromkor egy FlashMob-akció volt a Schillerplatzon. Ennek az a lényege, hogy egy nyilvános helyen minél több ember egyszerre tesz valami váratlan dolgot. A tömeg az most hiányzott: mindössze nyolcan voltunk, és ez is csak pár perces toborzás után jött össze. Ráadásul csöpögött is. Az esemény, ami köré szerveződött az akció persze mi más lehetett volna, mint Michael Jackson halála. A terv: mindenki hirtelen meghal, majd adott jelre Jackos sikítással felugrik és hazamegy. Mannheim egyik főterén hajtottuk végre, néhányan észre is vették, odajöttek utána kérdezősködni.
 
Aztán az egyik berlini lánnyal elmentünk shoppingolni, csomó mindent felpróbáltunk az American Apparelben, de végül is csak én vettem egy csuklóvédőt. Pedig voltak nagyon vicces dolgok. Aztán a H&M-ben viszont ő vásárolt. Mondjuk ott egy kicsit elveszítettük egymást, de némi aggódás után újból találkoztunk a próbafülkéknél. Végig csöpögött, de iszonyatosan fülledt volt az idő, be is nyomtunk egy jégkrémet. A vásárlást még folytattam este is, a Thalia Theater standjánál vettem egy dvd-szettet, 5 előadás felvétele van benne. Kaptam hozzá szép zacskót (a Salemi boszorkányok egyik előadásképe van rajta) meg ceruzát, évadtervet. Az évadtervet bemutató füzet nagyon impozáns, öröm lapozgatni, főleg látni benne Mundruczó és Tilo Werner nevét Perceval és Wilson neve mellett.
 
Ma a Thalia Theater Haramiák előadását néztem meg, mely a 2009-es Theatertreffen egyik meghívott előadása volt. Jegy nélkül is elég jó helyet találtam magamnak. Még kezdés előtt bejön egy férfi, bejelenti, hogy ő a dramaturg (Benjamin von Blomberg). Már ez szimpatikus. Kiderül, hogy az egyik főszereplő bokasérüléssel küszködik, de áttetette a műtétjét, hogy tudjon ma este játszani - igaz mankóval és kerekesszékben. Egy másik szereplő pedig el sem tudott jönni, az ő szerepét maga a rendező vette át, igaz hogy olvasva. Az előadás tele volt elidegenítő effektekkel. Eleinte egyáltalán voltak szerepek, ugyanaz a négy fiú játszotta az apát, Ferdinándot, akik Károlyt és a haramiákat is. Gyakran beszéltek egyszerre, bemondták az instrukciókat. Később lett egy apa, Amália, Ferdinánd és Károly. Hermannt két idős színész játszotta, így sokkal inkább a bizalmas, mintsem az ármánykodó szerepkörét betöltve. Az apa tényleg idős. Megtört, totyogó vénember, akit Ferdinánd a sírgödörbe lök. Az idős színészek korhű ruhában játszanak, jeleneteik alatt szentimentális zene szól végig. A fiatalok az öltönyösök, korhű ruhákkal csak viccelnek, számukra ez a társadalomba való betagozódás, a polgárrá válás jele. Amália ruhája korhű és modern jegyeket is magán hordoz. Az előadás minimális díszletelemet használ. Egy hatalmas fémfelület a hátsó fal, mely eleinte a rivaldánál van, majd fokozatosan (jelenetenként) távolodik, mígnem a második „haramiák-jelenetnél”, mikor a fiúk rockzenét játszanak, kinyílik és hatalmas gégenekkel világítják meg a színpadot, koncerthangulatot teremtve ezzel. A többi díszletelem elsősorban hangulatkeltő hatású, például az apa szobáját jelző fotel és lámpa. Az előadás sok vetítést is használ, erre a fémfelület kiválóan alkalmas. A vetítés illusztrál (családi fotók, a kisváros makettje), eltávolít (a mini makett és a kivetített hatalmas kép látványa), sőt még a halálokat is így oldják meg: a Die Räuber (Haramiák) feliratot vér folyja át. Feliratokat is gyakran használnak: a címet sokáig láthatjuk, illetve így közlik a szünetet, véget.
 
Már az első jelenetben nagyon jól megteremtette Stemann a négy haramia életstílusát, gondolkodásmódját és világát. Az üvöltözés, rohangálás, seggencsúszás jól illik a rockbandának elképzelt csoporthoz. A rockbanda több szempontból is nyerő ötlet: aktualizál, de mégsem nagyon durván; automatikusan kifejez egy világlátást, életérzést; mindezek felett rendkívül hatásos; sőt a dalokhoz is jól használható. A drámabeli versbetéteket dalok formájában dolgozták fel, de ezeken felül voltak még vendégzenék is (például Muse). A zenét is elidegenítő elemként használták, funkciója és hangulata megegyezik a brechti elképzeléssel. Mondjuk az ötödik felvonás pedig pont ezeket az effekteket nélkülözi. Mindenkinek megvan a saját szerepe, melyet átéléssel, mindenféle kilépés nélkül játszik. Sírnak, ordítanak, ölelnek, felakasztják Ferencet. Kifejezetten az érzelmekre hatnak. Leginkább Ferenc és az apa jelenete. Vagy a legvége, mikor Amália kétségbeesve keresi Károlyt, de nem találja, miközben megsimítja az összes férfi arcát (akik korábban mondták többek közt Károly szövegét).
 
Ma este volt a záróbuli, elég jónak volt beharangozva, mert jön Rocko Schamoni, német popsztár. Az alkalomra fel is vettem otthon színház után a partiruhámat, de hát sajna a nagy parti elmaradt. Volt egy-két jó szám, de hát nem az igazi. Az utána való technoparti sem volt jó - inkább csak izzadni, mint táncolni lehetett. Lassan mindenki hazament. Elköszöntünk egymástól németesen (átölelve és hátveregetve), kívántunk toi-toi-toi-t, meg hogy keep in touch, s bicikli híján hazavánszorogtunk.

 

2009. 06. 28.
 
Végre addig aludtam ameddig akartam. Aztán összerámoltam, neteztem, majd miután megnéztem hogy milyen idő van otthon, kiválasztottam hogy mit fogok felvenni. Budapesten hidegebb van mint Mannheimben. Mondjuk itt fülledt az idő. Összepakoltam. Tök rend lett a szobában. A táskámba alig fértek be a cuccok, a laptoptáskámat is telepakoltam, pedig már kezd szétszakadni. De hát muszáj. Ráadásul a törölköző kimaradt. Újból pakolás. Valahogy sikerült. Kész csoda. Négy körül jön a házhoz a kocsi, kicsit aggódom, hogy minden okés lesz-e és hogy hogy fogok hazaérni. A fiú segít levinni a cuccokat, várok egy kicsit, jön Johan, megint ő visz vissza minket. De most a Lexusban. Bőrüléses, sötétített ablakos. Nagyon menő. Begördültünk vele a reptérhez, eszembe jutott a Taft-reklám, de amint hátamra kaptam a táskámat egyből elfelejtettem. Elköszönök, a grúz gyerektől is. Még van három órám az indulásig. Iszonyat sokan vannak, nagy a rohanás. Megtalálom a terminált, megint kellett vonatoznom. A check-in még nincs nyitva. Végre eszem valamit, ma először. Vérnarancs-kaktusz ízű Grúzia íze italt iszom hozzá. Bizarr. Rászánom magam, leülök egy szájmaszkot viselő japán pár mellé. Egy picit félek, de biztos csak elővigyázatosak. Amint leültem elmennek. Gynús. Előveszem a laptopomat, elkezdem írni a blogomat, sikerül is egy bekezdést, erre persze hogy kinyit a check-in. Már csak azért sem pattanok fel és rohanok. Meg sor is van. Minden stimmel, 20 kilós csomagomtól sikeresen megszabadulok. Sikeresen bejutok. Mikor meghallom szinte az első magyar mondatot ami fülembe jut („Bementem ebbe a belső soppinggecibe bazdmeg”), rájövök: nem káromkodtam 10 napig. De még gondolatban sem. Milyen jó érzés. Jó, persze mikor erről beszélgettünk a németekkel. Muszáj volt valahogy prezentálni. De majd biztos szocializálódom. A repülőúton néha bealudtam, de szép volt, megint ablak mellett ültem, láttam a naplementét, meg Budapest fényeit éjjel. És rájöttem hogy szebb felülről mint belülről.

2 komment

Címkék: hírek


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr891196432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Esztipeszti 2009.06.20. 23:05:52

milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében?
és milyen színű a halacska?

Boronkay SOma 2009.06.21. 03:22:12

hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben volt, ahol büfé is van. A halacsak itt pihen mellettem az asztalon. Piros. Holnap lehet, hogy elviszem a homokozóba:)