HTML

Friss bejegyzések

Friss bejegyzések

Címkék

Utolsó kommentek

  • Oszkarinyo: Mi ez a pangás itt nálatok? (2009.12.21. 12:42) Ez a blog...
  • pannacotta: www.utcart.blog.hu Gyertek kommenteljetek!Az utcart egy többszerkesztős utcaszínházzal és public ... (2009.07.08. 19:17) Ez a blog...
  • Boronkay SOma: hááát, olyan ska, funky. Nézd meg youtube-on. És igen, a színház földszinti részében, a Foyerben v... (2009.06.21. 03:22) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Esztipeszti: milyen zenét játszik az a zenekar? hol volt a jó koncert a színházban? a büfében? és milyen színű ... (2009.06.20. 23:05) 15. Nemzetközi Schillernapok - Mannheim
  • Kolozsi Borsos Gabor: Sziasztok! Egy kis tévedés történt a kikotoujsag.blogspot.com/ cím nem a Marosvásárhelyi Színművés... (2008.07.30. 16:17) Ez a blog...
  • Utolsó 20

Archívum

2007.12.07. 00:21 fancsikai

Kortárs drámafesztivál

René Pollesch: Mikor mehetek be végre egy szupermarketbe és
vehetek meg pusztán jó megjelenésemmel mindent, amire
szükségem van?

 


Kristóf Bori

Filozofikus eszmefuttatások, látszólag összefüggéstelen
párbeszédek, négy ember és egy szerep se, egy történet se. A
színészek másfél órán át a színpadon vannak, azonban a
díszlet néha eltakarja őket, ígyhát a másfél óra alatt egy
filmet is végignézünk, amelyet egy a színészeket
folyamatosan követő operatőr vesz fel és a színpad feletti
vászonra vetítenek. Nincsenek szerepek és nincs történet,
mert a szöveg szerint nincs lehetőség rá, hogy elmondjuk,
ami a tudatunkban zajlik. Történetünket nem tudjuk
reprezentálni, a nyelvben létezünk, amely korlátoz minket.
Nincs történetmesélés, és nincs létjogosultsága a valóság
illúzióját kelteni kívánó színháznak sem, mert a történetek
nem mondhatóak el, így ez a törekvés értelmetlen lenne.
Nincs közös valóság. Ami van a színpadon: előítélet és
konvenció, százszor elmesélt történetek. Az előadás pusztán
előad: felmutat, demonstrál, beszédszínház az
elidegenedésről és saját színpadi-színészi létükről.
Folyamatosan elidegenítenek minket is. A súgó is ott járkál
köztük a színpadon, és követi a szöveget a példányban. Az
előadás más szempontból is folyamatosan lebuktatja magát,
ezáltal a néző elvárásai ellen dolgozik. Eltávolít és
megfoszt a valóság illúziójától, és az átéléstől. A
színpadon hangfalak, operatőr, súgó. (Pollesch más
előadásaiban gyakran a nézők is a színpadon ülnek, illetve
mozognak.)
Metaszínházat látunk, a színészek tudatosak, folyamatosan
reflektálnak önmagukra és színpadi létükre. Színpadi
tudatosságuk, elidegenítő effektjeik a nézőt is tudatosságra
késztetik, hogy a gondolathalmazon megpróbáljon kiigazodni.
Ezt a gesztust ellenpontozzák a popzenei bejátszások,
amelyek alatt általában nem történik semmi különös: a
színészek pózolnak a kamerának, lézengenek. A megértést és
elgondolkodásra való ösztönzést ellenpontozza a szöveg
hadarása és üvöltése is. Nem filozófiai traktátust, hanem
kérdésfelvetéseket kapunk. Nincsenek tények, a szubjektumok
szétesnek. Pollesch részben Brecht színházából és a
posztmodern filozófiából építkezik, szociológiai-politikai
kérdéseket vet fel, amelyekre nem mindig választ, inkább
lehetőségeket kínál fel. A széttöredezett szubjektumok és a
relativitás színháza ez, ahol nincs abszolútum, hanem egy
mozaik a világról.

Balassa Eszter

René Pollesch rendezése különösebb történet nélkül variált
három fő motívumot: helyzetgyakorlatot, játékot egy
videókamerával és különböző dalok közben bemutatott
némajátékot. Az ötlet kifejezetten érdekes volt, de a
kivitelezés sokszor sok helyen félrecsúszott. Az előadást a
hetvenes évek hippi-korszakának jelmezeibe és díszleteibe
burkolták – épp csak az nem derült ki számomra, hogy miért.
De ettől függetlenül a helyzetgyakorlat szituációja egyszerű
volt és szellemesen megoldott: a bűnügyi rendőrség három
tagja értesíti Dr. Steiner házvezetőnőjét a szomorú hírről,
hogy a doktort lelőtték. Az előadás nyitányában a rendőröket
megjelenítő színészek kísérleteztek azzal, hányféleképpen
lehet közölni a hírt. A zárásban pedig mind a négyen
bemutattak fejenként három-négy megoldást a házvezetőnő
reakciójára. A kamera használatával lehetővé vált, hogy a
színészek sokszor egyszerre legyenek láthatók és
láthatatlanok: a kivetítőn akkor is láthattuk őket, ha egy
négyfalú díszlet-szobában csak a homályos körvonalaik
látszódtak át a plexi hullámpalán. De megesett, hogy a
kivetítéssel olyankor is irányították, egyes részletekre
fókuszálták a befogadók nézését, amikor saját magunk is
kiválaszthattuk volna, hogy kire figyeljünk a színen lévők
közül. Csakhogy a kamerával együtt mikrofonok is
előkerültek, amiket érthetetlenül sokszor használtak –
gyakran már bántó hangerővel. A zenei aláfestéssel előadott
jeleneteknél az alapötlet ugyan jó volt, de nem annyira,
hogy akkor is működjön, ha az adott jelenet önmagában nem
elég fantáziadús. Talán, mert ilyenkor épp a nyelvet nem
használták.

Boronkay Soma

Mi marad a német színháznak Brecht és a szélsőségekig eljutó
színjátszás után? Marad egyáltalán valami? Talán a túlzásba
vitt elidegenítés, ahogyan ezt René Pollesch szemszögéből
láthattuk. Sőt ebben az esetben a brechti távolságtartás
olyan jól sikerült, hogy rövid idő után rájövünk: nincs mit
elidegeníteni, mert egész egyszerűen nincsen szöveg és
előadás. Csak laza kupacok. A nézőtéri fények égnek, szinte
végig popzene szól, hol bútorzeneként, hol szövegként,
hiszen klipek szakítják meg az előadást. A színpadi
történések jelentős része nem a szemünk előtt zajlik, hanem
kivetítőn, bejárjuk az egész színházat, integethetünk
magunknak, mindez nagyszerűen kitágítja a teret; miközben a
nézői látóteret szűkíti, egy kamera szubjektív objektívjén
keresztül szemlélünk.
Az előadás kerete egy stílusgyakorlat: Hogyan közlünk
valakivel egy rossz hírt, illetve Hogyan fogadunk egy rossz
hírt. Az első ilyen gyakorlatsor után a vetítővásznon lefut
a főcím, mintha moziba lennénk, megismerjük a színészeket
(civil nevükön) és a szövegkönyvből a hasznos információkat.
A záró gyakorlatsor alatt színész és néző eggyé olvad,
együtt nevetünk vagy szenvedünk az unalomig ismételt sorokon.
A köztes részben a szereplők között fölösleges bármiféle
kapcsolatot keresni, pár ember, akik most véletlenül ebbe a
térbe zsúfolódtak be. Összefüggő történések sincsenek, csak
gondolathömpölyegek. A kimondott problémák aktuálisak, bár
nem túl érdekfeszítőek és a végtelenségig hangsúlyozottak:
mai fiatalok kilátástalan, elidegenített, érzelmek nélküli
világa, egy olyan nyelvben való létezés, amelyet nem
birtokolnak. Az álfilozofikus gondolatok még jobban
elidegenítenek (és felidegesítenek), abszolút színpadiatlan
történések és monológok jelenítődnek meg a színpadon,
melyeket a színészek csak meglepetésszerű ordítozással és
nyáladzással képesek érdekessé tenni. Mindez végül suttogós
világmegváltós gondolati giccsbe megy át, de szerencsére
érezzük, hogy ezt is csak önironizálva teszik, ahogyan az
egész előadást, mely ezáltal a brechti hagyomány időjelezése
a köbön.

Szalay Álmos

Hiper-közhely. Értem én. Vagy legalábbis érteném én. René
Pollesch, a „Mikor mehetek be végre egy szupermarketbe és
vehetek meg pusztán jó megjelenésemmel mindent, amire
szükségem van” című performance video-installáció
médiakarikatúrájának szerző-rendezője egészen világosan
fogalmazta meg, hogy is kell nézni a műveit: „A színházban
mindig arra a kérdésre igyekszem válaszolni: hogyan
beszéljünk azokról a szubjektivizációs folyamatokról,
amelyek napjainkban összekapcsolódnak a magunk
én-elképzelésének piaci fogalmával. A színészek esetében ez
persze kétértelmű dolog. Soha nem a munkájukat látjuk, csak
azt, amit ábrázolnak.”  Ennek fényében egy csöppet
világosabb lesz, mi is akar lenni ez a címe-már-nyert előadás.
Egyébként nem sokat kertel, hamar a lényegre tér, mert
minden olyan problémát, ami a direktort feszegeti, szó
szerint, pop arti pimaszsággal kimondatja (kiüvöltteti,
kiköpeti, stb.) a színészeivel. Minden csak az, ami. Kivéve,
amikor nem. És valahol itt sántít ez az előadás.
Hiába a precíziózus kidolgozottság látszata, a milliméterről
milliméterre kigondoltság maszkjai, néhány jelent azt
sugallja: „NA! Ezt most együtt találtuk ki, nem jó ötlet?!”
vagy ami még rosszabb, és ebből érzékelek többet: „Kicsit
unatkoztunk, ide nem tudtunk kitalálni mást. Igen, ez bizony
blöff.” A vége felé mintha ugyanazokat a köröket futnánk,
ugyanazokról a dolgokról beszélnénk, és ugyanúgy semmi okos
nem jutna eszünkbe; se nekünk, se a négy, valóban
apait-anyait beleadó négy fiatal színésznek.
Kérdés: működik-e egy színházi menü, ha a következőket
lötyköljük össze: 1) mondd ki, amit gondolsz, ne színházat
csinálj, hanem csak mondd ki 2) készíts ötletes díszletet,
keverd bele a video-művészetet 3) legalább két színészed
legyen folyamatosan nagyon paprikás hangulatban. Hogy ez
mire elég, azt vasárnap este megkóstolhattuk az Új
Színházban. A vége felé kihűlt a köret, a húst meg már az
elején kiettük belőle.
De akadtak jó pillanatok. Érdekes (bár hiper-közhelyes)
dolgokat mondtak, volt zene, video-csendélet, humor,
bravúros színészi őrjöngés színpadon innen és túl. Mindez
mégsem volt elég arra, hogy valami legyen. Valami maradt.

Fancsikai Péter

„Miért meséljem az életemet történetként, amikor
teóriaképes?” Ezt a teóriát pedig, a mainstream médiából, a
fogyasztói kultúra legjellemzőbb fogyasztási cikkeiből
merített esztétikájával, helyben készülő, (home made)
videoklippekkel, valóságshow-val ismerteti velünk René
Pollesch. Filozófiai traktátus ez, prezentáció, de a színház
minimáldefiníciójának értelmében nem előadás, és nem
színház, illetve nem-színház, amiben bizonyos küszöböket
átlépve a résztvevők „automatikusan heteroszexuálissá”
válhatnak. „Csak a nyelvben létezünk” – hangzik el a
kölcsönzött filozófiai gondolat. Szerepek nincsenek,
résztvevők / résztadók vannak (egy operatőrön és egy
használaton kívüli, néma súgón kívül négyen) akik a szinte
egybefüggő szövegfolyamot többnyire elég hangosan
továbbítják. A fordíthatatlanság problematikája is
felvetődik (akár a színpadon nem ritkán megidézett
dekonstrukcionista gondolkodók kapcsán) - komoly nyelvi
bravúrokkal küzd a fülünkbe kántáló tolmács is.
A nyitójelenetben (mely jelenet egyben az utolsó is, ahol
még használhatjuk ezt a megjelölést) hárman próbálják
negyedik társukkal közölni Dr. Steiner halálhírét (akit
lelőttek, pedig milyen jó úszó volt!) talán egy német
krimisorozat fajsúlyos pillanatát adaptálva. Miután a
többség sikeresen átment „automatikusan heteroszexuális”-ba,
egy kis kartonviskóba húzódnak, ahonnan csak a kivetítő
tudósít, a főcímet pedig különböző tárgyakra felírva
láthatjuk, az egyébként valóságshow-k design-jára
emlékeztető házbelsőből. A kreditek a színészek nevét, és a
súgópéldányból a címet tárják elénk: Mikor mehetek be végre
egy szupermarketbe és vehetek meg pusztán jó megjelenésemmel
mindent, amire szükségem van.
Folyamatos reflexió a színházra, az előadás
lehetetlenségére, az „autentikus”, és az elidegenített élet
/ játék ellentmondásaira. A filozófia viszont nem zárja ki a
személyességet. Az egyik színész hosszan foglalkozik a
problémával; miért is mondja magát színésznek, amikor főként
pizzafutárkodásból él? Kétórányi gondolati zúzást zárnak le
a résztvevők, Dr. Stein újbóli megidézésével, egy jamboree
keretein belül, ahol felváltva mindannyian megmutathatják
„igazi” színészi képességeiket, a tragikusan elhalálozott
férfi halálhírének lereagálásával, szigorúan a kamerának. Az
se baj, ha elröhögik.

Mátrai Diána

Négy német színész ragozza a semmit, metaszínházat művelve.
Súgó a színpadon, kameraman folyamatosan jelen, kivetítőn
látjuk, amit felvesz. A közel kétórás előadás időtartamának
jelentős része alatt a színészek (de tényleg színészek?
teszik fel ők is a kérdést – de ez nem mentség) a tejüveggel
elzárt bódéban mozognak, beszélnek, klippelnek,
szeretkeznek. Kivetítőn látjuk, mi is történik bent, de
minek a kivetítő, kérdem én. Bőven elég lenne, ha az
látszana, ami az üveg mögött átlátszik, nem sok, de nem baj,
úgy is jobb lenne.
Sokszor nincs szöveg. Milyen szöveg? Minek a szöveg? Ugy sem
fejez ki semmit, be vagyunk zárva a szövegbe, jaj, mondják
ők, sőt egy gyászjelentést sem tudnak kellőképpen
prezentálni, úgy, legalábbis, ahogy csinálják, mindenki meg
tudná tenni, állítják. Az előadás (akkor végül is ez
előadás?) a végére visszatér ez a nyitómotívum – talán az
egyetlen értékelhető rész, bár annyira ez sem jó, a
gyászjelentés szövege eltűnik, már csak a reakciók
stílusgyakorlatát láthatjuk. Kijönnek a nézőtérre, kiszólnak
a közönségnek, leesik a paróka, mikrofonba beszélnek:
elvégre Brecht földjéről érkeztünk, idegenítsünk el.

Szólj hozzá!

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://intenzivosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr16255122

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása