Intenzív osztály

Hogy Marc Minkowski, az együttes karmestere a Grenoble-beli próbák során is ugrándozva, az első hegedűs kottaállványán dobolva az ütemet, és egyéb látványosságokkal spékelve vezeti-e zenekarát, indifferens, nekünk cirkuszt csinál – jó értelemben. Mialatt a nagy ecsetvonásaival felvitt Minkowski-gépezet (bocsánat a képzavarért), amely egy percre sem áll le, akár egy virtuóz velencei csónakos, végigutaztat minket egy kiránduláson Saint-Saëns-n, Fauré-n át Canteloube-ig, vissza Kodályon át Carmenig, hogy talán ez a show nekünk jár ki, vagy nekik, és azt dörgöli az orrunk alá, hogy ők megtehetik. Igazi sztárok. Az első sorokban ülők leginkább Minkowski nagyívű ugrabugrálását, ami a dalok között sem áll le (szabályosan elhessegeti magától a mit sem sejtő tolmácslányt, ki ott téblábol mellette zavartan, előtte a fesztivál-közönség, ráadásul már az első percben rákiabált a Zeneakadémia közönsége, hogy gyönge hangjából alig hallani valamit, aztán a Minkowski-féle mulattató atrocitások, vajon mi tartotta vissza, hogy elsírja magát?…), ilyenkor kézzel-lábbal magyarázza a soron következő tételek történetét, és megállíthatatlanul szórakoztat minket, - mindez csak azért bocsátható meg, mert láthatóan a végletekig hisz abban, amit csinál. Alig várja, hogy megmutassa a közönségének („Kezdjük! Kezdjük!” – kiáltja az elején, vaskos karjával kis híján sakkbábuként pöccintve fel a tolmácslányt.) A játékban partnere Anne Sofie von Otter, aki nem kevesebb, mint nyolc alkalommal tér vissza finálé-tapsa után kisebb tapsorgiák begyűjtéséért, hogy a végén aztán magyarul - erősen historikus-drámai stílben - Kodály-népdalokat adjon elő. Természetesen minden hangja frenetikus, és (bármilyen primitíven is hangzik) áthatóan profi. Ettől függetlenül a karmester és von Otter showműsorában volt valami hakniillat, a mozdulatok sietőssége és rutinossága korábbi és eljövendő hasonló mozdulatokat sejtet máskor, más helyen, sokszor. Mindez persze semmit nem von le az este értékéből, épphogy a Zenekakadémia falainak ódon unalmát tölti meg élettel, és nagyítólencse alá helyezi a két sztár mögött meghúzódó elsőrangú zenekart, és Floran Cousin csodálatos fuvolajátékát. És még egy apróság. Az este elején megtudjuk, hogy a hárfa, ami majd fontos szerephez jut az elkövetkező két órában, magát Debussyt is "látta" egykoron. Miután a zenerszerző neve elhangzott, a közönségből egy rövid "Úúúúú" tör ki, és épp olyan gyorsan szakad félbe, ahogy elindult a semmiből. Szalay Álmos