Intenzív osztály

Mátrai Diána

Wagner: A nibelung gyűrűje

  Milyen az az előadás, ami még el sem kezdődik, és már tombol a tapsvihar, és ez így megy minden felvonás előtt és után – a legvégén ellenben hosszú dermedt csend?

 2008. június 19-től 22-ig négy estén át adták Wagner A nibelung gyűrűje című tetralógiáját a Művészetek Palotájának Nemzeti Hangversenytermében, úgy nevezett félig szcenírozott előadásban. Egyre kevésbé világos, miért utalnak ezzel a kategóriával valamiféle teljesség hiányára, mondhatnám: miért mentegetőznek. Persze, nem voltak hagyományos jelmezek és díszletek, viszont oratorikus előadásra jellemzően székeket raktak ki, az épp nem éneklő énekeseknek. Ettől még azonban a négy este – mint opera, mint zene, mint színház – több volt, teljesebb volt, mint amit abban a hiszemben szoktunk kapni, hogy valami, mondjuk, teljesen szcenírozott.

 A színpad előtt zenekari árok, rajta kiemelt kisszínpad, itt történnek a főbb események, középen néhány lépcső vezet egy még magasabb részhez, ami mögött hatalmas kivetítő vászon, tükör, ajtó (vagy éppen aminek használják) húzódik. A teljes előadást meghatározza, az események komolyan vételének és idézőjelbe tettségének folyamatos váltogatása. Ez már ott elkezdődött, hogy amikor bejött a karmester, Fischer Ádám, minden elsötétült, a zenekari lámpák sem égtek. Igen, mint Bayreuthban, gondolná az ember, (szegény zenekar? hogy látja a beintést a sötétben?) dobban a szív, tényleg 1700 fanatikus van jelen, aki több mint 20 órán át fogja ezt hallgatni, ünnepel; a hangulat megteremtve, mindjárt kezdődik a világteremtés is, jön a Rajna – és ekkor… kiviláglik a piros lézerpötty mint karmesteri pálca. Hát, így lát a zenekar. Hát, röhögő görcs a kezdő torokban a szív hangulatból.

 Ettől még persze csodás a kezdés, elkezd feltöltődni a Rajna. A háttérvásznon, mint ha egy medencébe töltenék a vizet, egyre emelkedik a vízszint. Nem akármilyen ez a víz, nem áttetsző zöldes kék, hanem koszos. Különösen a felszíne, ez fog a negyedik este végére tökéletesen felkavarodni. Benne női alak úszkál, nem szép, túl nagy, testisége túl közelről van mutatva, hiányzik belőle a légiesség, animáció volta ellenére túlságosan húsvér – ebből lesz három kifejezetten csúnya, beteges, öreges sellő Az istenek alkonya harmadik felvonására. Viszont a sellő-énekeseken (Wierdl Eszter, Gémes Katalin, Gál Erika – csodásak játékban, hangban egyaránt) szép zöld ruha látható, szinte nem is meglepő, a negyedik estére feketében lesznek.

 A színváltozással, a háttér kép is változik, eljutunk az épülő Walhallához, háttérben egy hatalmas daruval, kék ég, néhány felhő, az opera legvégén konkrétan megjelenik majd a szivárvány is. Igaz, ez csak mint afféle külsődleges szépség jelenik meg, hiszen már itt jelzik, hogy korántsem beszélhetünk happy endről. Nemcsak azért, mert Loge már A Rajna kincse végén megjósolja az istenek alkonyát, hanem mert a főisten, aki momentán győzni látszik – egyedül marad. Egyedül mard az örök cinikus Logéval, a többi isten a másik oldalon megy ki a színpadról, és nem történik meg Wotan részéről sem a Walhallába való ünnepélyes bevonulás.

 Az előadást folyamatosan feliratozták magyarul és eredeti német nyelven – ez eddig jó. Viszont azáltal, hogy a két szöveg egymás mellé volt téve, kicsit kitették a magyar szöveget annak, hogy szembesüljünk borzalmas voltával. Persze, ahogy Fodor Géza Tanár Úr fogalmazott a wagneri német nyelvnek metafizikai aurája van, és ezt nem lehet lefordítani. Ahogy meg Blum Tamás fogalmaz „Törekvésem […] olyan fogalmazás kialakítása volt, amelyben a szöveg értelme a lehető legvilágosabb…” Ez szép törekvés, na, de az érthetőség oltárán ennyire feláldozni a költészetet… Egyrészt valóban nem értelemzavaró dolgok voltak másképp fordítva, de egy pillantást vetve a német szövegre, egyáltalán nem értettem, hogy miért kell átfogalmazni, ezzel elvéve valami mélyebb értelmet.

 Másrészt helyenként kifejezetten értelemzavaró félrefordításokat láthattunk, pl. jövő idő helyett múlt időt használtak, ami pl. a nornák szépséges jóslás-múltidézés jelenetében nem mindegy. Másfelől szó szerinti fordításokat olvashatunk, amik magyarul nem illenek a szövegkörnyezetbe („Was ist?” kérdést „Mi van?” fordítással…).

 És tényleg egészen fájdalmasan nem sok törekvés van arra, hogy a szöveg költészetét visszaadja a fordító – nem biztos, hogy ez minden opera esetében fontos, de éppen Wagnernél, a komponista-librettistánál alapvetőnek tűnik. Nyilvánvalóan komoly probléma a beszélő nevek lefordítása. Nehéz olyan szép összetett szavakat találni, mint a németben, azonban mégis lényegesek, értésük fontos, már csak azért is, mert maguk a hősök reflektálnak nevükre, sőt rákérdeznek, hogy mit jelent, honnan van.

 Az operában megjelenő tárgyak itt csak a szavak szintjén tűntek fel. Gyűrű, ködsüveg egyáltalán nem volt, A Rajna kincsében a háttérben feküdt a dárda, A walkürben vele szimmetrikusan Notung, a kard, ez így volt még a Siegfriedben is, Az istenek alkonyában azonban csak a kardot láthattuk, hiszen a dárda addigra eltörött. Ezen kívül pedig más, kevésbé fontos tárgyak jelentek csak meg, pl. Siegfried, a nagy hős kezében tartott kis papírhajóval  érkezik, majd aztán lesz nagyobb is, amit a kórus adogat körbe. Vagy a kivetítőn lévő filmen egy fiatal nő a kezében kis játéklovat tart, amit majd egy férfi elvesz tőle. Ami még fontos, az Wotan A walkür-beli fekete frakkja. Minden férfin az volt, kivéve Siegfrieden, rá a végén került, de talán csak azért, hogy lekerülhessen, halálakor ugyanis egy végig fel-feltűnő piros figura leveszi róla, és a földre teríti. Továbbá Wotan a második felvonásban Brünnhildének elmeséli, a történet előzményeit, majd lesz egy heves szóváltásuk, amikor is a walkür ellen akar állni apja akaratának: a későbbi Siegfried-Hunding csatában Siegfriedet akarja védeni. Wotan mérgesen levágja egy székre, és majd csak az opera legvégén veszi fel onnan, azzal takarja be hosszú álomba küldött lányát.

 Úgy tűnik tehát a szereplők kezében nem jelenik meg az a tárgy, ami a darab mitológiáját képzi. Azok szavakban, gondolatokban vannak jelen. Egyéb tárgyak pedig inkább a vicc, eltávolítás kedvéért jelennek meg sokszor groteszkséget létre hozva, mint azért, hogy komolyan legyenek véve.

 A kivetítőn valós felvételek és animációk, árnyjátékok és tükröződések különböző fajtái láthatók, az eszköz a végsőkig ki van használva. Van, hogy illusztrál, értelmez, esetleg más szintre emeli a látottakat, pl. Az istenek alkonya Siegfried-Gibichung jelenetében, amikor is a háttérben egyforma, vörös hajú nők és szintén sematikus férfiak várakoztak, ki tudja, mire, tettek-vettek. A szereplők ez alatt megtárgyalták, hogy Siegfried elveszi Gutrunét, Gunther pedig majd elveszi Brünnhildét. Épp egy háttérben látotthoz hasonló vörös hajú nő hozta be az italt főhősünknek melynek segítségével megfelejtkezett otthon hagyott Brünnhildéjéről. A háttérben egyébként kávéautomatás fekete műanyag pohárból az egyik férfi unalmában felépít egy kis várat, teljesen fekete lesz, kivéve egy kicsi lyukat, ami nincs befedve – egy gyűrűnyi hely az. Végül ott helyben felgyújtja öngyújtójával. A piszkot pedig egy nő felporszívózza. Ahogy porszívóz a fehér padló egyre feketébb lesz, végül csak a feketeség marad. Így lett mitológiából kis mindennapi játék. Morbid játék.

 Máskor a háttér konkrét helyszínre utal, daruval épül a magasba a Walhalla, illetve gyönyörű tavaszi erdőt, rikító színű valós virágokat mutatnak Sieglinde és Siegmund Tavaszi dala alatt, ám ugyanígy virágokat láthatunk, sőt magát a földre ereszkedést Brünnhilde isteni világból való távoztakor. Tehát e felfogás szerint ő tulajdonképpen egy nagyon szép helyre érkezik.

 Amikor Mime bizonygatni próbálja nevelt fiának, Siegdfriednek, hogy az mindent neki köszönhet, ételt, italt, ágyat, ruhát, egy láthatatlan kéz rajzol direkt primitív húst, üveget, ágyat, ruhadarabot. Meg persze mint tábla is funkcionál az alkalmi tanárnak, hiszen a nibelung tanítani próbálja a hőst.

 Fafner, a sárkány csak rajzként jelenik meg, szintén a szemünk előtt képződik, ez is elnagyolt, sztereotipikus, hosszú sárkánykígyó. Szempillával. És mintha mosolyogna is. Notung pedig számítógépes játékként fúródik bele a torkába, a négy operának talán egyetlen pontja, ahol a gyilkosság meg van jelenítve, igaz, itt is animáció formájában, ahogy pedig a vér folyik, és elönti egy idő után szinte az egész vásznat – az vicc.

 A háttér úgy is megjelenik, hogy összezáruljon az előtérrel: a Notung összeforrasztásakor, Siegfried mintegy győzelmi dalt énekel, és a háttérben egyszer csak mi, a közönség kezdünk el tükröződni. Mondhatni, körül veszi a hőst a világ, ő lett középpont.

 Ahogy tehát tárgyak nem igazán jelennek meg, úgy a nagy tettek sem, azaz nem látjuk Notung darabjainak az összeforrasztását – igaz, látunk helyette széttépett papír puzzleszerű összerakását (a Siegfriedben majd a hős hajóját fogják széttépni!). És nem látjuk Notung kihúzását a kőrisfából, sem a dárda eltörését. Mime megölése a Siegfriedben egyrészt úgy történik, hogy egy kezére húzott mini-Mime figura hal meg. Az alak kettőzése nyilván arra utal, ahogy a törpe duplázódik szavaiban és gondolataiban, hiszen a sárkányvértől Siegfried már azt hallja, amire Mime gondol, és nem azt, amit mond. Halálakor pedig a nagyon jól játszó és éneklő, néha sajnálatra méltó, és bizony magának az igazat kikövetelő Michael Roider, mintha mi sem lenne természetesebb, semleges léptekkel kimegy a színpadról.

 Ennek az előadásnak nagy talánya, hogy bizonyos nem szeretett figurákat szerethető formában tűntet fel. Nemcsak az imént említett Mimére, hanem Fafnerre is gondolhatunk. Az énekes, Walter Fink, szintén fantasztikus figura és hang, csak akkor jön elő, amikor már leszúrták, utolsó szavait mondja el emberként, és úgy is ül az oldalsó székek egyikén, mint ember, sajnáljuk, és eszünkbe jut: azért volt igazságuk az óriásoknak: egy szerződés értelmében felépítették Walhallát, Wotan el akarta csalni az ígért díjat. Most meg, hogy megkapta, meg akarja őrizni. Az óriások A Rajna kincsében mint bunraku bábok jelennek meg. A kivetítő mögött emelnek fel bábosok két hatalmas fejet, és mozgatják őket, illetve több ember behoz egy hatalmas kezet, amivel majd Freiát kituszkolják. A két kitömött énekes (tulajdonképpen miért kellett őket kitömni?) pedig a színpad szélén áll egymás mellett. Ők keveset mozognak, sőt néhány pillanatra mintha el-elszunyókálnának, unják az isteni vitát, korrupciót. Ez a felállás hasonló ahhoz, ahogy majd Az istenek alkonyában Gunther képében Siegfried elmegy Brünnhildét megszerezni a Gibichungnak. Ekkor Siegfried áll a kisszínpad szélén, mozdulatlanul, ő hangját kölcsönözte, a mozgó, Brünnhildét megszerezni akaró, őt folyamatosan követő Gunthernek.

 Szintén kiemelkedően lett kidolgozva és végigvezetve Gunther (Oskar Hillebrandt) drámája. Neki mintha már az elejétől kezdve gyanús lenne a dolog, sőt, a vadászatjelenetben Siegfried megöleli Hagent, Gunther viszont kitér az ölelés elöl, hátat fordít.

 Hogy lesz mitológiából magándráma? A tetralógia utolsó jelenetében nincs bevezényelve az egész kórus, nem fekszik ott Siegfried holtteste, két oldalt bent van Gunther és Gutrune, középen pedig, a kisszínpadon a gyászoló Brünnhilde – összetörve, de méltósággal, istenien. Így lesz igazi gyásszá jelenete.

 Az illusztrálás másik formája táncosok által történik. Egyrészt visszatérő, mintegy vizuális vezérmotívumként jelenik meg egy piros frakkos, piros nadrágos őszes, ám fiatalos mozgású figura. Időnként csak megáll a színpad szélén, és szemlélődik, néha leül a földre, és groteszk mozdulataival kommentálja az eseményeket. De olyan is van, hogy kísér valakit, pl. Az istenek alkonyában Brünnhildét. Illetve néha a kivetítő mögött vonul végig a színpadon, ilyenkor kicsit ködös, kicsit torz. Gyakran jelenik meg akkor, amikor tűzről vagy Logéról van szó, vagy legalábbis a zenekar megszólaltatja a tűz motívumát, azonban nem gondolom, hogy leegyszerűsíthető egyszerűen Loge táncos alakjának, egy shakespeare-i bohócra is emlékeztető alak.

 És persze állandóan jelen vannak különböző táncosok, így Alberich mellett békaként csúszómászó figurák, vagy Hunding kísérői, a kutyák. A kutyafej a könyökükön van, azzal végeznek különleges mozgást, illetve van, hogy csak mint őrködő, félelmetes lények, aláhúzzák Hunding jelenlétét, mintegy ők is dermesztik a levegőt. Nem mintha ez Hunding (szintén Walter Fink) részéről önmagában nem lenne elegendő – itt gondolhatunk magára a megjelenésére, meg se szólal, nincs szava (ez Wagner), meredten, kérdően tekint Sieglindére (ez a szuggesztivitás viszont Walter Fink), majd a megfélemlített asszony válaszol a tehát fel nem tett kérdésre, magyarázatot ad az idegen Siegmund jelenlétére. És az is Fink, hogy amíg Siegfried magáról mesél, ő hátat fordít, nem bírja elviselni ellenfelét.

 Kétszer jelenik meg két táncos a háttérben, fiatal pár, szép, szerelmes táncot járnak ott, Sieglinde és Siegmund szerelmi kettősük alatt, illetve majd a Siegfried végén Siegfried és Brünnhilde kettőse alatt. A walkürök lovaglásában is a tánckar lovagol, kicsit fel is merül az emberben, van-e egyáltalán erre szükség – ha csak nem az, hogy a slágerré vált Walkürök lovaglását kicsit eltávolítsa, esetleg szándékosan nevetségessé tegye.

 Az előadás telis-tele pici mozdulatokkal, gesztusokkal, amik mély értést és érzést tanúsítanak, értelmeznek. Siegmund beléptekor mélyen egymásra néz az ikerpár – még ha nem is tudják egymásról, hogy kicsodák, úgy tűnik, valamit éreznek, ezt a végén ki is mondják, hogy érzik, látták már egymást. Fricka és Wotan összetűzésekor A walkür második felvonásában Fricka (Németh Judit, nem verbalizálható, mennyire jó volt), széken ül, méltósággal, Wotan áll, idegesen járkál, próbál ellenállni, az egyébként jogosan felháborodott asszonyának. Amikor azonban beadja neki derekát, akkor ül le, összetörten, Juha Uusitalo. Ő nagyon nehezen viseli a könyörgéseket, így pl. a walkürökét, akik Brünnhilde érdekében szólnak, elfordul, próbálja a fülét befogni, igazi erőpróba ez neki, majd ugyanez megismétlődik a Brünnhildével való jelenetben is.

 Az istenek alkonya Waltraute-Brünnhilde jelenete szintén gyönyörű. A kétségbeesetten érkező walkürt szintén Cornelia Kallisch játssza, (mint Erdát, a föld anyát, aki csak a háttérvászon mögött jelenik meg), igazi, mély érzéssel adja elő Wotan elkeserítő állapotát, bízva Brünnhilde segítségében. Brünnhilde azonban testvérére rá se nézve (!) hallgatja őt meg, és küldi el.

 A Siegfried első felvonásában egy zenekari kovács ül a színpadon, ő kovácsol Mime helyett, mármint a ritmust ott játssza az üllőn, ám amikor Siegfried is kovácsol, akkor együtt teszik azt. Ez az első felvonás – bár ez is ötletekkel teli, kidolgozott, és a Mime-figura és hang nagyon jó, valahogy nem áll össze annyira, mint a többi. A Vándor (Alan Titus) – Mime  kérdés-felelet jelenet kissé súlytalan, illetve valamiért nem olyan átütő a hangjuk, egyéniségük, és ez igaz ekkor Siegfriedre és a Kovácsdalra is. Számomra ez a felvonás volt a Ring mélypontja.

 A Siegfried második felvonása elején bevonul két fúvós hangszeres férfi, és egy frakkos, hosszú, befont hajú, lány Gál Gabi (nagyon szép hangja van, de a magasságok nem jönnek ki). A lány végigmegy a színen, amikor Siegfried az anyjáról teszi fel költői kérdéseit. A vetítő mögött egy azonos frizurájú nő vonul végig, a madárkával párhuzamosan a másik irányból; igaz, ekkor még nem lehet tudni hivatalosan, hogy ő lesz „az erdei madárka hangja,” ahogy írni szokták. A nő szemmel láthatóan gyereket vár. A mozgássor gyönyörű. A kérdés, hogy akkor a madárka hangjában ezek szerint Sieglinde szólítja meg fiát?

 Siegfried kürtfaragása úgy történik, hogy beül középre az egyik fúvós hangszeres (angol kürt?) és mindent ő játszik, tehát Siegfried (Christian Franz) még csak nem is imitálja a játékot. Ellenben idegesíti, hogy hamis (a madárka meg durcásan hátat fordít), végül Siegfried egyszerűen kitessékeli a hamis játékost a színpadról. Jöhet a másik delikvens, ő már szépen játszik, így a kismadár felveszi a hőssel a kontaktust.

 A második felvonásban a háttérben összehúzódik egy vetített vörös függöny. A mögött van Fafner, a sárkány. A függöny még visszatér, bár más felállásban. Az utolsó este, Az istenek alkonyában a piros figura behúzza – a ceremóniamester jelzi az istenek alkonyát, a világ végét, az előadássorozat végét.

 A kismadár Siegfriedet elvezeti a megfelelő helyre, ez a vetítővásznon a csillagokat, eget jelenti. A harmadik felvonás azonban úgy kezdődik, hogy látjuk a Földet forogni – ám fejjel lefelé. Tehát: vagy egy olyan világot látunk, ami ki van fordulva önmagából, elátkozott, fordított, vagy éppenséggel arról van szó, hogy Siegfried szemszögéből minden fordítva van. A kismadár épp csak áthalad a színen, jelzi a Vándornak Siegfried közeledtét, aki el is bocsátja őt. Innentől a vándor Wotan fölényesen viselkedik: egy egy személyben nagypapa-após próbára teszi az unoka-vőt. Siegfried ahogy megközelíti Brünnhilde szikláját, a háttérben egy absztrakt fehér foltot láthatunk. Ahogy egyre közelebb jut a lányhoz, úgy lesz egyre jobban kivehető az alvó női figura is – tehát a háttér itt is az ő szemszögéből mutat, mint majd Az istenek alkonyában Gutrunéval való találkozáskor is. Stilizált, szép, női figura. Amikor majd Brünnhilde felébred, és megjelenik a maga valójában, fekete ruhában fog érkezni. Nagyon drámai a kettősük, viharos, átélt, Siegfriedben komoly kétségek rejtőznek, fejét fogva, magába roskadtan ül le a székre, ám most is megkapjuk majd a meseit: igazi nagy szerelmi kettősben, a giccset súroló ölelkezésben, hátul táncpárral oldódik fel a felvonás.

 Az istenek alkonyában tehát Siegfried a Gibichungokhoz való érkezésekor azonnal odavan Gutrunéért, ezt jelzi a kinagyított női arc a háttérben, nyilván a vendég szemszögéből látjuk. Ez elég szomorú, ha belegondolunk, hogy eredetileg csak az italtól kéne elfelednie Brünnhildét.

 Megteremtődött és összeomlott egy világ. De milyen világ? Szövegbeli vezérmotívum szinte, hogy állandóan az kérdezik egymástól a különböző szereplők, hogy „Alszol?” (Wotan és Fricka előttünk ébrednek, Sieglinde is megkérdezi Siegmundot és Alberich is Hagent, Brünnhildétől Waltraute is kérdezi, hogy ébren van-e.) Álomvilág akkor? Vagy éppen álom és ébrenlét között vagyunk?

 Az előadásban tehát a finom mozdulatoktól, gesztusoktól, az elnagyolt vagy szándékosan felnagyított, olykor giccses-groteszk képekig és mozgásokig sok minden megtalálható. Mélyen értelmezett és átgondolt ötletekkel és fantasztikus énekesi gárdával játszották végig a négy estét. Hát, ilyen előadás okoz fojtott némaságot, ahol 1700 ember egyszerre nem mer levegőt venni, nemhogy tapsolni a záró hangok után.

2008. június 24.