Intenzív osztály

Boronkay Soma

A Comedie Française Nemzeti Színház-beli vendégjátékát városszerte hirdették plakátok, iskolák. A színházban összegyűlt, félig francia – félig magyar közönséget mégis több meglepetés érte. Nem lehetett tudni, hogy a két elhozott előadás közül melyikkel kezdenek. Hiába is kerestünk bármiféle szórólapot vagy műsorfüzetet, sem magyarul, sem franciául nem találtunk semmit. A szünetben viszont a ruhatárnál már lehetett kapni pár műsorfüzetet, igaz, hogy az a Comedie Fran çaise 1999-es, Vígszínházbeli Moliére-előadását hirdette. Kínos, nagyon kínos. A pr-jára annyira adó Alföldi-vezette Nemzeti eléggé mellényúlt.

Az első produkció Az ünnep (La festa) címet viselte. Lakótelepi család mindennapos kis civódásai, idős házaspár zsörtölődése, kövér és degradált gyermekük életképtelensége. A szöveg nem túl izgalmas, kellemes poénokkal megtűzdelt. A színészek játékában sem volt semmi említésre méltó, jó karaktereket hoztak a színészek, emlékezetes marad az amikor kövér fiú ujjait táncoltatta. Minden a szemünk előtt történt: a piti hazugságok, a meglepetések, ha valaki elment otthonról akkor csak elült a színpad hátsó részén. A díszlet jelzésértékűen mutatta be a lakást: átlátszó plexifalakból összeállított konyha és wc, illetve a két székkel jelzett nappali. Érdekes volt megfigyelni, hogy a közönség franciául tudó része milyen jellegű poénokra vevő, illetve hogy a fordítás során melyik poén sikerült jól vagy kevésbé jól. Egyébként a feliratozás remekül volt megoldva, kényelmes volt nézni a szöveget és a színpadot egyszerre. Sajnos túl hosszú és érdektelen volt az előadás, így a közönség egy része bele is aludt. Én is. Nem tehetünk róla.

Moliére Kényeskedőkje volt a második előadás. Az eredeti, alig húzott szöveg modern közegbeli előadása sem keltette fel nagyon az érdeklődésemet. Modern, gazdag gardróbszoba, de lehet akár egy ultrasznob ruházati bolt próbafülkék előtti tere. Ezt az érzetet erősíti az egyetlen, hátul lévő fal, melynek fülkéi alkalmasak a szereplők entrée-ira és sortie-jaira. Ki-véve egy valakit: a szobalányt, aki a fal mellett ül az előadás egész ideje alatt (néha feláll) levezényli az alakok mozgását, mivel ő indítja be a „szereplőeltűntető” villódzó kuplészerkezetet. Monológját három kalapos tánc-és énekmutatvánnyal oldották meg, melybe a vendégjáték kedvéért beletűztek néhány magyar mondatot is. Minő változatosság. Jól jellemzi az elő-adás hatásvadász stílusát ez az elem is. A színészi játék direkt harsány, túlzó, minden igazodik a kupléhangulathoz. A lányok a szövegben szereplő össze „házasság” szó említést túlzó hang-súlyozással a képünkbe mondják. Érdekes, hogy minden szereplő idős, kivéve a szolgálólányt. A Lányokat alakító színésznők láthatóan túl vannak az ötvenen, körülbelül apjukkal egyidősek.

A villamoson azon több dolgon is gondolkodtam. Az egyik az, hogy vajon ezek a Comedie Fran çaise topelőadásai közé tartozik-e, amelyekkel turnéznak a világon; ebben az esetben nincs sok aggódnivalónk a magyar színjátszás színvonalát tekintve, hiszen a francia nemzeti sem annyira nívós. Lehetséges, hogy ez egy olcsón utaztatható, könnyedén felejthető előadás, amit „ugyanmármiértne” alapon elhoztak hozzánk. Ez az eset még nyugtalanítóbb. Egyáltalán valaki látta a Nemzeti vezetőségéből ezt az előadást Párizsban, mielőtt elhozták volna ide? Zavaró, idegesítő kérdések. Hiszen ha már párizsi előadások jönnek Magyarországra, akkor miért nem a magasabb színvonalúakat hoznak el? Miért nem válogathatunk a pénzünkért? Ha ló nincs jó a szamár alapon ismerjük meg a kortárs színjátszást? Akkor mi alapján fejlődjünk? Eszembe jutott az a hír is, hogy Alföldi színházi kapcsolatokat épít ki Izraellel. Miért? Miért nem egy nívós német vagy francia, Európa élvonalába tartozó színházzal? Nem kell egy egész ország, elég egy színház is, hátha abból szakmailag többet tudnánk kamatoztatni! Mire hazaértem kellőképpen felidegesítettem magam, ugyanúgy mint a legtöbb budapesti színházi élményem után. Lehet, hogy nem kellene színházba járnom?

Khaled-Abdo Szaida

LA FESTA

Nagy fehér tér, két üvegkalitka - egy konyha és egy fürdőszoba - két szék, két színész. Idős házaspár felnőtt fiúval. Házassági évforduló. Félszavak, tőmondatok, berögzült mozdulatok, berögzült kifogások, megszokott veszekedések. Beszéd, de nem beszélgetés, együttélés egymás mellett, de mégsem együtt. Apa féltékeny a fiúra, fiú az apára. Anya próbálja egyben tartani a családot, de tetszik is neki, hogy ő áll középen.

Anya, apa a színpadon. Erős színészek, elbírják a nagy teret, a nagy csöndeket. Hosszú várakozás után megjelenik a sokat emlegetett harmadik, a gyermek, óriási termetével befoglalva a családi teret. A nagydarab, kövér színész választása izgalmas ízt, értelmezést ad a darabnak. Az elkényeztetett, elnyomott és elnyomó, mohó és szűkölködő fiú az apró, idősödő, rosszlátású, dolgozó, folyton bajba keveredő, felesége szeszélyeibe belefáradt apa, és a még élni vágyó, hiú, mindenkit kiszolgáló, mindenkit kiszolgáltató anya mellett.

Egy idő után mégis kiürül játékuk, mint ahogy az előadás is megakad egy szinten: egy darabig lebegtet bizonyos mélységeket, de a karakterek elkopnak, klisészerűvé válnak. Izgalmasak az abszurd, mégis fájdalmasan valóságos, gépies, monoton életképek, a felfestett (ám ki nem dolgozott) konfliktusok, az együttélés nyomasztó, elviselhetetlensége, és az egymás nélkül való létezés képtelensége. A rendezés a komikumra épített, kicsit elsúlytalanítva ezzel az előadást.

Vécsei Anna

Vendégjáték a Nemzeti Színházban: Comédie Française: Kényeskedők

A Kényeskedőket joggal tartják Molière legsikerültebb egyfelvonásosának. Több vígjátékra való poén van benne: a szöveg valóságos kincsesbánya. A Comédie Française társulatát rendező Dan Jemmett azonban láthatóan nem sietett kiaknázni azt. A szöveg maradt az eredeti, és élettelenül bukott elő a tőle teljesen elütő játékstílusban tobzódni látszó színészek szájából. Pedig az alapgondolat nem is volt rossz (az előadás ritmusa pedig kifejezetten jó volt). Legyen modern és legyen kabaré, így műfaj és korkeveredés okán még valami új értelmezés is születhetne. De nem születik, mert habár a kabaré jelleg – az, hogy függöny mögül, pop zenére, pózba merevedve jelennek meg a színészek- önmagában jó kezdetnek tűnt, utána nem történt semmi, csak nyegle pózok (kifacsarodott babák), közönségre mutogató színészek, és egy csupán a közönségnek, a primer hatáskeltés felé igyekvő bohóckodás. Az inas, aki a szobalány és a kisinas szerepösszevonásából született, egymagában eljátszotta Mascarille, a két gyaloghintós és a saját szerepeit is- három kalap segítségével. Mindeközben még arra is maradt idő és energia, hogy magyarul megnyugtassa a közönséget, már nem tart soká. Majd egy ’köszönöm’-öt lendítve felénk, meghajlással távozott az attrakció után. Nem titkolják, hogy ez most vicc…, irónia…, paródia…, a vicc, az irónia továbbironizálása, a paródia parodizálása..? Legyen,… habár Molière ilyetén elkönnyítése -bármilyen paradoxul hangzik is ez-, mégiscsak meglepő. Vagy legalábbis nem várt. Vagy, lehet, hogy csak én nem vártam. Tőlük.