Bill T. Jones? Hú, ő nagyon jó volt régen! A tánc-előadás előtt, annak részeként, azt bevezetendő, a leeresztett vetítővásznon egy videó-bejátszást nézünk, hallgatunk végig. Megtudjuk belőle, hogy egy felkérés miatt dolgoztak a polgárháború témájában, a koreográfus beszél arról, hogy ez milyen dilemmákat ébresztett fel benne, bennük, a történelem, annak személyes történetté emelése, és a tánc terén egyaránt. Oké, ez tök jó. De mindek is kell ez ide? Nem fog ez számomra kiderülni?
Még nyugtalanítóbb, hogy a vetítésbe bekerült próbarészletek, sőt a vászon mögött látható díszlet sem utal semmi újításra. Nagy fehér táncszőnyeg, mögötte fehér vászon, valószínüleg a vetített hátterekhez, és négy mozdítható oszlop. Egy zongora, egy nagybőgő, egy énekesnő, a Mozart Requiem. Rendkívül színes társulat, rendkívüli táncosok, valami fura patetikus közegben. Egyszerű (álló)képek, egyszerű (érzelmes) asszociációk, tompa, suttogó vagy épp kinyilatkoztatott, tiszteletteljes, költői, semmitmondó szövegek. Nincs személyes hang, nincs valódi megnyílás, meghasadás.
Nagyon szép testek, különleges tartások, és mozgáskultúrák, de a jelmezek, a tér, a koreográfia egy klasszikus hagyományt követnek, az az érzésem, hogy ilyet már sokszor láttam. A szövegek, amiket a színpad előterében, a két oldalon elhelyezett emelvényeken, szószékeken olvasnak fel mikrofonba, ahol néha az énekesnő is énekel, repetitív, tragizáló szólamok, nem vetnek fel új álláspontokat vagy új nézőpontokat, nem érdekesek, nem ragadnak el, nem visznek magukkal.
Kínosan érzem magam az egész előadás alatt, és még kínosabban a taps alatt, mikor a világhírű koreográfus szívére tett kézzel áll egyedül a színpadon és tapsoltatja magát. Ő tényleg kiadta a lelkét, ő most tényleg elmondta amit történelméről el akart mesélni?
Fiatalok vagyunk, szemtelenek, tele várakozással és elutasítással, keveset láttunk, keveset tudunk, de az erő, az egyéniség, a teljesítmény előtt tátott szájjal adjuk meg magunkat. A napot háromkor a Nemzeti Színház Kaszás termében kezdtük. Pina Bausch színes-kavargó-lendületes-álomszerű-őszinte-humoros-fájdalmas előadásának egy apró vásznon való vetítése után ez a monstrum-előadás inkább csalódás maradt.
Khaled-Abdo Szaida
Utolsó kommentek