Intenzív osztály

Nemes Csaba: Remake

„Imagination, life is your creation”[1]

Remake általában sikerfilmekből készül, vagy olyanokból, amelyeknél látszólag minden adott a sikerhez, csak éppen az alkotás bizonyos okok miatt nem válthatta be az ígéreteket, így a feldolgozó, újraforgató alkotó vagy cég – főként, ha a nem ritka, hollywoodi remake-ek modelljét vesszük – egy tökéletesített gépezettel learathatja a babérokat. Ha a filmtörténetnél maradunk, elmondhatjuk, hogy a remake hagyománya gyakorlatilag egyidős magával a filmművészettel, ugyanis már a legelső filmeknek is elkészült az ún. shot for shot (egy az egyben) remake-je[2]. A remake-kel kapcsolatban hajlamosak vagyunk persze szkeptikusan állást foglalni, a két mű ismeretében az összehasonlítás lehetősége kézenfekvő, és az esetek többségében az eredeti mű kerül ki győztesen.

A definíció szerint nem minősül remake-nek egy könyv megfilmesítése (ez ugyebár adaptáció) kivéve persze, ha az adott műből már készült korábban filmváltozat. Ugyanígy nem számít remake-nek egy történelmi esemény vászonra vitele (leszámítva, ha a fenti helyzet nem áll fönn ismét). Amennyiben a film dokumentum-szerű tényszerűségre, hűségre törekszik (ami játékfilm esetében már eleve problematikus fogalom) akkor inkább rekonstrukcióról beszélhetünk, ami jelen esetben nem a helyrehozatalt, hanem az események utólagos újra megrendezését jelenti.

Ez utóbbi az, amit projektleírása szerint Nemes Csaba szeretett volna elkerülni. Ha ő rekonstruál, fogalmi paradoxonba keveredik, mert akkor egy elkészült remake rekonstrukcióját készítené el, tudniillik az alkotó a témát magát, a 2006-os budapesti zavargásokat remake-nek tartja; Az 56-os események blőd újracsinálásának. Bár ez a szó magyarul elég esetlenül hangzik, a Macmillan angol értelmező szótára szerint a ’remake’ szó szerinti jelentése – „to make something again, especially in a different way” – valamit ismét megcsinálni, (elkészíteni), legfőképp másként. A „reimagination” pedig egy olyan remake, ami nem követi szorosan az eredeti produktumot, (ezt legfőképp termékek kapcsán használják) annak sokkal inkább újragondolása, egy új elképzelés szerinti megvalósítása. Ez a terminus pedig részben alkalmazható Nemes Csaba munkájára, mivel sok esetben dokumentum értékű, az utcai eseményekről készült, és a médiában elterjedt felvételeket használt, azokat átrajzolva, animálva mutatta meg.

„A remake készítésénél elengedhetetlen az eredeti változat jogainak megvásárlása. Ez alól egy esetben létezik kibúvó: ha az eredeti mű legalább hetven éves, akkor szabadon feldolgozható. Viszont ha a remake egy olyan művön alapszik, amely ugyan több mint hetven éves, viszont van egy olyan adaptációja, amely hetven éven belül keletkezett, és amelynek egyes sajátos elemeit a remake készítői felhasználnak, akkor ezekért a sajátos elemekért az adaptáció készítőinek szintén jogdíjat kell fizetniük.” [3]

Az idézet ironikus utalás a feldolgozás különböző szintjeire, ’56, 2006 és Nemes Remake-je közötti eszmei, vagy formai összefüggésre. Anyagi értelemben vett szerzői jogról persze nem beszélhetünk ez esetben, hiszen az újrakreált képek, felvételek nem jogvédelem alatt álló műalkotásokból kerültek az anyagba.

A zavargások résztvevői gyakran aposztrofálták magukat ’56 hű folytatóinak, a fennálló helyzetet egyértelműen forradalomként elképzelve. Ha létezne ilyen, ez esetben nyilvánvalóan megilletné a jogdíj a mai magyar történelmi emlékezetbe a rendszerváltás során kanonizált ’56-os forradalom résztvevőit, vagy jogutódaikat. 

Sokszor ismételt, közhellyé váló kijelentés mára, mi szerint Magyarország a rendszerváltás óta eltelt, közel húsz évében nem számolt el saját múltjával, kibeszéletlen részletek, titkos, vagy legalábbis eddig ismeretlen információk lappanganak a felszín alatt és időről-időre fel is bukkannak. Ebből pedig akár az következhet, hogy a jelenkor eseményeire való reflexiónk is helyből több éves, vagy akár évtizedes (ld. nyolcvan évre titkosított dokumentumok) lemaradásban van. Ennek egyik eleme, hogy a jelen rendszerben szocializálódott generációk ismerete a közelmúltról (talán a megfelelő szótár hiányában) homályos, értelmezhetetlen adatokra, fekete-fehér visszaemlékezésekre hagyatkozik, ezen pedig a középiskolai oktatás sem segít túl sokat. („Az ötvenes évektől napjainkig” című szakaszra jellemzően az érettségi előtti utolsó pillanatokban jut idő, a megfelelő mértékű elmélyülés így nyilván lehetetlen.) Marad tehát a képzelet, a reimagination eszköze.

Nemes Csaba munkája felkínálja ennek lehetőségét és él vele. Egy nagyon is jelen idejű, közvetlenül, vagy közvetve szinte mindenkit érintő, mindenkit állásfoglalásra késztető/kényszerítő eseménysorozat újra elmesélése, formába öntve, szerkesztve. A szerkezettel, formával kapcsolatos esztétikai szempontú vita ez esetben másodlagos, az állásfoglalás ugyanis szinte elválaszthatatlan az eredeti eseményekhez való viszonyulástól a befogadó nézőpontjából. Ezen tulajdonképpen nem változtat az sem, hogy a médiából átemelt részletek egytől – egyig animációként jelennek meg. Nemes projektleírásában, és a vele készült interjúkban a rajz elvonatkoztató gesztusát, a valós események valóságtól való eltávolítását szolgálja. A mese ugyanis éppen ez által válik nagyon is valóságossá, nem analógia, vagy parabola a 2006-os utcai eseményekre rímelve, hanem azok újabb valóságba való áthelyezése, ami így szükségképpen visszacsatol az események kapcsán megélt személyes valóságba.

A remake-ekkel kapcsolatos prekoncepcióink között – nem alaptalanul – szerepel a gagyi esztétika feltételezése. Ez szorosan összefügghet a hitelességgel is, amire Nemes utal az exindex portálnak adott interjújában.[4] Az Easy rider című animációban mindez hatványozottan megnyilvánul. A címválasztás (’69-es Dennis Hopper film), a téma (a Gój motorosok) és a Németh Juci által énekelt, azonos című dal zeneileg szándékoltan silány remixe olyan eklektikát képez, ami adekvát megfelelője a motoros szervezetről alkotott képnek. A médiában látottak alapján legalábbis ezt tudjuk: Magyar - vagy árpád sávos zászlót tűznek a fiúk az amerikai motorokra, amiken különféle (nyilván távol - keleti) gyártmányú profi motoros szerkókban ülnek, az pedig csak feltételezhető, de nem csekély valószínűségű, hogy himnuszuk éppen az ismert dal, miszerint ők a „true nature’s child”. A vietnámi háború után felbukkanó veterán motorosok remake-jei ma már Amerikában is kínosnak számíthatnak, de ettől még létező szubkultúrát alkotnak, aminek, a jelek szerint komoly magyar megfelelője van.

A hitelesség kérdése korántsem elhanyagolható a téma kapcsán, hiszen a média szerepe az ilyen és ehhez hasonló események interpretálásában elsődleges, szakszerűnek, vagy hitelesnek viszont korántsem nevezhető. Joggal gondolhattuk pl. a zavargások idején a tévéközvetítéseket nézve, hogy amit látunk, az talán a legkevésbé lényeges, ahhoz képest, amit nem látunk. Már csak a látószög szempontjából sem lett volna elhanyagolható lehetőség, ha az MTV maga is közvetíti az éppen ellene irányuló ostromot.[5]

Nemes igyekszik a teljesség igényével bánni a nézőpontokkal, egyaránt látunk az ostromban, vagy a különböző ütközetekben résztvevőket egyénként, vagy csoportként működve, van tévés beszélgetés az eseményekről, (ezen belül archív anyag, sms fal)  egy riportot a Szabadság tér történetének összefoglalásával, hazafelé tartó civilt, tüntetésbe, rendőrattakba keveredni (ebből kétfélét is), verses természetfilm–scifit a rendőrök holdbéli eredetéről  etc. (Itt jegyezzük meg, hogy ezzel a szerkesztési elvvel egy újabb kategóriát társíthatunk a műhöz – a korábban már említett remixet, vagy még inkább a best of-ot). És ezzel reflektál arra az elvakultságra is, ami sűrűn megnyilvánult az események megítélésében. Arra a reflektálatlanságra, ami állásfoglalásánál fogva képtelen kellőképpen eltávolodni az eseményektől, hogy az egészre rálátva ne olyan egyoldalú képet alkosson, ami az egyik résztvevő elítélésével a másikat automatikusan felmenti. Egy konkrét példa: Attól még, hogy valaki elítéli az erőszakos elemeket, nem lehetséges-e, hogy ezzel ne gondolja automatikusan a rendőrök fellépését minden esetben helyénvalónak.

Vályi Gábor írja tanulmányában:  „A barikád építő, arcukat kendőbe és csuklyába rejtő kemény mag, a balhét mobiltelefonjaikkal fotózó „katasztrófa-turisták”, a plexipajzsok sorfala mögött álló rendőrök, az erőszakos összecsapásokba véletlenül belekeveredő ünneplők, és a mindezt otthonról, a televízió képernyőjén keresztül követő nézők forradalom képét ugyanaz a nemzeti közoktatás formálta.” [6] Mindehhez fűzzünk még egy megjegyzés, ami bár evidenciának tűnhet, de talán mégsem árt kimondani. A Vályi által felsorolt szereplők gyakorlatilag lefedik a mai magyar társadalmat, akik a megélt helyzetek, vagy politikai állásfoglalásuk szerint az eseményekről eltérő véleményt formálnak, mely vélemény szorosan összefügg az identitással, aminek megfogalmazása, képviselete égető kényszer.  Politikai jellegű vitákban gyakran megfigyelhető, hogy az öndefiníció eszköze a negligálás, vagyis: „Én az vagyok/vagy annak a csoportnak a része vagyok, aminek te nem.” Ez a fajta megközelítés pedig nem éppen párbeszédképes, önmagába forduló forma.

Nemes Csaba anyaga viszont párbeszédképes, vitára érdemes anyag, és – mint azt már korábban említettük – nem kizárólag esztétikai, hanem társadalmi, közéleti szempontból. Éppen ezért leginkább kritizálható benne az, hogy a kommunikáció beindítására az önmagán belüli jeleket leszámítva nem tesz kísérletet. Ez a szempont korántsem a műalkotás felől közelít, mint inkább annak befogadása, és hatása felől. Az anyag tematikája, és esztétikája egyértelműen média központú, ennek ellenére nem használja ki a legkomolyabb, legátfogóbb médiumot, amire nem egyszer reflektál is: formailag egészét tekintve, tartalmilag pl. a „Ha ön forradalmár lenne…” című klipben, melyben a tévés műsorvezető a tévé elfoglalásának értelmetlenségével szemben az internet kihasználhatóságát firtatja. Amivel kissé didaktikus és sarkított analógiát állítva a műsorvezető mondatában a tévét kicserélhetjük a múzeummal. Ez nem a kiállítás értelmetlenségét hivatott jelezni, mindössze arra utal, hogy egy havas szombat délután (hosszasan időzve) a monitorok előtt csendes magányban szemlélhető a kiállítás a Kiscelli Múzeum barokk szobrai elé felálított tíz plazma képernyőn, míg ugyanebben az időpontban a Youtube – on akár ezrek tehetik ugyanezt, ráadásul Ungleich Fülöp szenteket ábrázoló szobrai nélkül, amik egyébként a már említett eklektikát ugyan tovább dúsítják, de talán már az alkotói szándéktól függetlenül.

A projekt honlapján az anyagnak csak elenyésző része található, mint valami reklámanyag kb. 30 másodperc mindenből, a Youtbue-on a Combino song egészében, és a Túró Rudi song remixe. Mivel a projekt maga, beállítódásából (állásfoglalás-nélküliségéből) adódóan láthatóan nem arra született, hogy mondjuk bal oldali értelmiségiek jót nevetve, „elgondolkodva” helyeseljenek, hiszen igazából nincs mire – talán a Remake-ben megnyilvánuló irónia az egyetlen, ami jelenleg inkább baloldal sajátossága, mint a jobboldalé, de ezen felül általánosságban talán az embereké. A Youtube – nál viszont nagyobb probléma, hogy a hivatalos honlapon található ’fórum’ linkre kattintva nem valódi fórummal, hanem egy esszéfeladatra felszólító felirattal szembesülünk:  „Írja meg Ön is véleményét politika és művészet viszonyáról! lightgreen@freemail.hu.” Ez is egy módja a párbeszédnek, de így a vita résztvevői egymással nem, csak az alkotóval (vagy annak munkatársával?) kommunikálhatnak, ami persze nem elhanyagolható lehetőség, de kicsivel szűkebb, mint az előbbi. A Kiscelli Múzeum vendégkönyvét olvasgatva még erősebb a gondolat, hogy érdemes lenne egy valós fórum elindítása (a teljes anyag feltöltésével). Az anyag értelmezési lehetőségeihez érdekes adalék egy – két megjegyzés a vendégkönyv lapjain:

„Érdekes stílusú kiállítás volt, de jó!! Remélem, hogy a jövőben is lessz (sic!) lehetőség ilyen kiállításokat rendezni, mert a Nemzeti Ellenállás továbbra is megteszi a magáét. VESSZEN TRIANON!! HAZUG gyurcsány (sic!) TAKARODJ!”

„Végre egy olyan kiállítás mely az igazi hazafiak szemszögéből mutatja be a valós eseményeket, s nem pedig a hatalom médiáiból csöpögő csőcseléket. ÉLJEN A HAZA! KITARTÁS!!!! A FORRADALMAT ÜNNEPELJÜK!!! – HOOL88” – (aláírásként egy jellemzően internetes nick név szerepel)

„AKKOR IS: FORRADALOM VOLT! (VAGY LEHETETT VOLNA)”

„Sajnálom, hogy néhányan nem látják az igazságot.”

A fentiek természetesen a legszélsőségesebb hozzászólások, és szerzőik feltehetőleg nem mind vitaképesek, egy fórum azonban, amely egybefoghatná mindannyiukat és még sokakat, éppen azt a széles skálát mutatná, amit a kiállítás koncepciója, az animációk kiválasztása. (Ld. fentebb.)

De tegyünk most eleget a fórum helyén megadott kifejtős kérdésnek, és térjünk vissza a kommunikáció lehetőségére később. A kérdés vizsgálatában, magyarországi viszonylatban vissza kell nyúlnunk az előző rendszerig. Művészet és politika viszonya közlemúltunkban (értsd: az elmúlt ötven évben) gyakran élesen kirajzolódott, a minőségi, fontos alkotások, mai szemmel megkerülhetetlen alkotók esetében nem egyszer azok összetartó erejévé, vagy éppen életre hívójává lépett elő.

A második nyilvánosság legfontosabb alkotói a ’60-as ’70-es években a magyar a színházi világban (ill. bizonyos értelemben azon kívül), csak szemelvényszerűen: Ruszt József (Egyetemi Színpad), Jeles András (Monteverdi Birkózókör), Fodor Tamás (Stúdió K), Paál István (Szegedi Egyetemi Színpad) Gaál Erzsébet, Halász Péter. Utóbbi a Galántai György által életre hívott balatonboglári kápolnaműhelyben is gyakran megfordult, ahol többek között Hajas Tibor is. A hatalom által is támogatott, adott struktúrákba belépni nem kívánó, saját gondolataik interpretálását előtérbe helyező alkotók rendszeridegenként új rendszert képeztek. A hatalom nem tetszését az is egyértelműen tükrözi, hogy a felsorolt alkotók által készített előadásokról, performance-okról ma is jórészt ügynökjelentésekből informálódhatunk, melyek nem egyszer szigorú részletességgel, szikársággal íródva adnak képet az adott művekről.[7] A már korábban említett okokból kifolyólag a jelen rendszerben szocializálódott huszonévesnek legfőbb eszköze a (re)imagination a korábbi rendszer viszonyainak, működésének vizsgálatakor,  eszerint pedig azt feltételezzük, hogy ez a bizonyos rendszer megpróbálta kiterjeszteni uralmát minden szférára, így a magánéletre is. Ebből egyenesen következik, hogy a politika egyes szám első személyű élménnyé válhatott mindenki életében, így az alkotókéban is (sőt, a rendszerellenesség miatt talán az övékben hatványozottan) nem kevés alapot szolgáltatva a művek megszületéséhez, tematikát adva nekik. A politikai színház ill. bármilyen politikára, (köz)életre reflektáló műalkotás, alkotócsoport létrejötte egyenesen következett a fennálló rendszer működéséből. Ez eddig evidencia. A kérdés pedig az, hogy ez azt jelenti-e, hogy az ilyen értelemben reflektált művek kizárólag olyan kontextusban jöhetnek-e létre, amelynek kényszerítő ereje ezt táplálja. Nyugati példák láthatók ennek cáfolatául, politizáló előadások (nem ideológiai, hanem társadalmi/közéleti szempontból) születtek olyan országokban is, amelyek a keleti régiónak nem voltak részei, egy éles politikai helyzet azonban életre hívta létezésüket, vagy kihangsúlyozta meglétüket, helyzetbe hozta őket. Csak egy példa a sok közül a Living Theatre, mely egyértelmű állásfoglalásra szánta el magát a ’68-as párizsi események kapcsán, bár korábbi alkotásaik is sok szempontból reagáltak a politikára. ’68 pregnáns eseménynek számít, hiszen nem egy alkotó egész pályafutását befolyásolta a korszakhoz való viszonya.

Magyarországon a rendszerváltás után a politika tematizálása a művészeti életben minden esetre megváltozott. A politikáról való véleménynyilvánítás szabadsága lehetővé tette annak vicc tárgyává tételét, kifigurázását minden fórumon, ezzel egyértelműen hígítva az alkotások színvonalát, táplálva a felszínességet. Ez a fajta felszabadultság azonban unalmassá válva hamar közönnyé fajul, ezzel együtt elhalványítva az igényt az ilyen irányú alkotásokra.

Ezzel egy időben viszont a politika ismét az intim szféráig hatolva a mindennapok részévé válik nem kis részben a kampánykényszer miatt, a média fejlődésével pedig egyre mélyebbre is hatol.

„Bár egyöntetűen elegünk van abból, hogy a pártpolitika beköltözött a legintimebb szféránkba is, az események fényében mégis azt kell gondolnom, hogy túlságosan is apolitikusak vagyunk.” – Írja Nemes Csaba projektleírásában. Ha elfogadjuk Nemes állítását, elfogadjuk, hogy a politika uralmára politikai reakció kell. Ami a művészet szempontjából nem más, mint esztétikai eszközökkel való politizálás, életképes reflexió. Ha az elmúlt másfél év eseményeinél maradunk, kevés olyan alkotást említhetünk, amik valamilyen formában viszonyultak volna az eseményekhez. Stefanovics Angéla, Végh Zsolt és Kálmánchelyi Zoltán a már ismert alkotócsapat készített svéd áldokumentum-filmet Öszödik pecsét címmel, végletekig karikírozott dokumentumfilmes fogásokkal, a látszólag egymástól teljesen független összeesküvés-elméleteket összefüggésbe hozva (Da-Vinci kód, Nostradamus jóslatai, Öszödi beszéd) vagy éppen újakat kitalálva. Egy fő jellemzőjében a film rokon Nemes munkájával (mely egyébként ehhez képest szinte dokumentum-szerű megközelítés) ez pedig a humor, még inkább az irónia. Az index.hu hírportál is készített egy anyagot[8]. A zavargások szereplőit fantasy szerepjátékok résztvevőiként képzelte el, szabályos játékkártyákon ábrázolva képességeiket, főbb fegyvereit. Bizonyos terminológiák szerint ez nyilván nem tekinthető műalkotásnak, de a mindennapokra adott kreatív válaszként mindenképp, így természetesen túllépve a hír kategórián, véleményt formálva, humoros, ironikus analógiát kínálva.[9]

Ha időben most eltávolodunk a 2006/2007-es utcai eseményektől, megemlíthetjük a Krétakör Színház két produkcióját, a Hazámhazám és a Feketeország című előadásokat. A Hazámhazám egy átfogóbb körképet igyekezett adni a rendszerváltás és 2002. között eltelt időszakról, míg a Feketeország egy év sms-híranyagát dolgozta föl, szerkesztve, szelektálva.

„Azt szeretném látni, hogy hogyan működik ez a nép - milyen az egyes emberek munkamorálja - kommunikációja - belső késztetettsége. Fikázni azt tudunk, de milyen az, amikor döntenünk kell.” – mondta Schilling Árpád, az előadás rendezője a társulatnak a próbafolyamatot bevezető workshop kezdetén. [10]

Még jobban távolodva napjainktól, közeledve a rendszerváltáshoz érdemes még megemlíteni Kornis Mihály egyes szövegeit, a Körmagyart például, de még inkább a Kádár János utolsó beszédét. Ez utóbbi a kisajátítás (képzőművészeti) eszközével élve nem „több”, mint amit a címe mond, vagyis Kádár 1989. április 12-én, az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén elhangzott beszédének írásos változata. Kornis mindössze néhány kötőszót illesztett a szövegbe, a 77 éves, halálos beteg ember zavaros gondolatainak megértését logikailag megkönnyítendő.

(A megemlített alkotások nem az összehasonlítást, mint inkább az ismertetést szolgálják, hatásuk fontossága vagy szubjektív szempontok alapján szelektálódtak.)

A Krétakörre egy gondolat erejéig visszatérve fontos elmondani, hogy tevékenységüknek, működésük során egyre fontosabb elemévé válik a közönségtalálkozó intézménye, ezeknek írásos változatát pedig rendre közzé is teszik honlapjukon. A közönségtalálkozó céljainak, lehetőségeinek elemzése újabb dolgozat témája lehetne, itt emeljük ki a legfontosabbakat. Az alkotó szándékainak megértése mellett, még fontosabb az, hogy a közönségtalálkozó a nézői visszaigazolás személyes, adekvát formája. És ennél a pontnál képes elszakadni a kommunikáció az alkotástól (teljesen nem, de ez nem is szükséges, hiszen a találkozás alapját ez adta) és emelkedhet a mikro-társadalmi párbeszéd platformjára. A legfontosabb lépés ez ügyben a kommunikáció lehetőségének felkínálása után a keretek megteremtése. Ez ugyan nem számon kérhető egy alkotástól, de egy, a kommunikáció igényével fellépő műnél, mint amilyen a Remake is, talán mégis. Politika és művészet viszonyában korántsem elhanyagolható a kommunikáció, a párbeszéd műfaja, Nemes Csabánál ez még nem kapott formát.