Boronkay Soma

 Szombat délelőtt 11 óra, nyilvános főpróba. Matinéidőpont ellenére teltház, a közönség összetételét nézve két részre osztható. Egyik részről a bérletes nyugdíjasok, akik minden főpróbán ott vannak, akik szórakozni jöttek. Másrészről (kisebbségben) a kultúrsznob Zsótér-fanok, akik műélvezni jöttek, az elsők között látni az előadást. Már a helyfoglalás is kalandos, sokáig várunk mire mindenki megtalálja a saját sorát és székét, hogy az utolsó pillanatban a bepofátlankodott állóhelyesek lecsaphassanak a maradékra. Közben a jegyszedőnéni dupla szemüvegen keresztül figyel és rendet rak, felzavarja az erkélyről leszivárgottakat, közelharcol egy idős hölggyel, aki a jó látás érdekében szívesen kitúrna valakit az első sorból egy tizenkettedik sorért cserébe. Mindenki megtalálta helyét, az állójegyesek már hiába sasolnak, a jegyszedőnéni fúj egy nagyot és kezdődik a valódi előadás.

 Az érdeklődés csendje lebeg a teremben. A többségben lévő idősek kíváncsiak, mi lesz itt, félnek is tőle, főleg hogy előadás előtt szamárvezetőt kaptak a nézéshez, ezzel előre sejtetve, hogy valami szokatlan lesz. Nem is mernek felszabadultan nézni. Nem nevetnek az amúgy rendkívül kifinomult poénokon, de egyenlőre még nem is beszélgetnek, nem is alszanak. Kell egy húsz perc legalább mire feloldódnak és kezdik közelinek érezni a látottakat. Nevetgélnek, van kis susmus, meglepődnek mikor a főszereplőt a lábánál fogva felemelik. A felvonás felénél három felháborodott hölgy kicsörtet, hangosan méltatva az előadást. Telik az idő, lankad a figyelem, néhányan szemlecsukva rárelaxálnak a látottakra. Könnyű kizökkenteni a nézőket, ha hátranézek, legalább még három-négy mögöttem ülő is ezt teszi. Függöny.

 A szemekben kérdőjelek jelennek meg: Na, Bözsikém, hogy tetszik? két perc alatt megbeszélik, utána jön az időjárás meg a gázárak. Néhányan inkább hazamennek ebédelni. Az biztos nem terheli meg ennyire a gyomrukat. A Zsótér-rajongók rajonganak.

 Becsöngetnek, megrohamozzák a bejáratot, forgalmi dugó, percekig állunk, majd a jegyszedőnéni felvértezve irányítani kezd. Elöl indulj, hátul állj. Most már mindenkinek jut hely, de ránézésre még mindig teltház. Új helyre ülünk. Ez izgibbnek látszik, körülöttünk kis traccsolós nénik, akik az első felvonásbeli szundi után a szüneti kávétól felajzva várják a fejleményeket, sőt mi több kommentálnak is. Ladányi szépen lassan felemelkedik a semmiből, vele párhuzamosan egy elkésett ősz hajú úr sétál a rivaldafénybe, egyszerre érnek oda; mintha Zsótér komponálta volna. Jó kezdet. Ladányi kezdeti beszéde alatt az első sorban valaki vele párhuzamosan beszél, nem lehet nem észrevenni, még a színpadról sem, Ladányi megvetően lepillant rá, de aztán tovább beszélnek, mindketten. Majd mégegyszer megnézi magának a nénit, a harmadik sorban még én is megszeppenek a darabolós tekintettől. De őt ez nem zavarja. Mindeközben háttérzajként valaki köhög, majd kis idő múlva a tér minden irányából köhögés jön, akár egy tüdőgondozóban. És persze köhögésre mi más lenne a gyógyír, mint a szopogatós cukorka, melyet csakis zörgős papírban lehet tárolni. Miután mindenki kiköhögte és kiszopogatta magát, csendesebb lesz a nézőtér. Egészen addig, míg egy nénit az aggódó rokonság telefonon nem keres. Ill és Claire erdős jelenetével párhuzamosan fut a néni élethalál-harca a mobillal, míg megtalálja, előveszi a ridikülből; köszi, még hangosabban cseng. Kinyomja. Újra cseng. Kikapcsolni nem tudja, a színészek kivárnak, a néni irulpirul, a színészeken inkább nem kommentálják a történteket. A mögöttem ülők amúgy folyamatosan hangosan megbeszélik, mi történik a színen, mintha vakok lennének, de megnézem, nem azok, csak unatkoznak. Közben abban megegyeznek, hogy Ladányi profilból tiszta Madonna, és ezen felbuzdulva előkerülnek a sztori beszt és hot magazin aktuális vonatkozásai. A színpadon futásként megjelenő kocsikázás általános megrökönyödést vált ki (bár sokuk szerint ez a színészeknek jó fogyókúra). Aztán csend, melyet csak néha zavar meg egy-egy édes szuszogás vagy értetlenkedő köhögés. A végét érdeklődve nézik, örülnek, hogy lassan tapsolhatnak, ők is szerepelhetnek egy picit. De még ezelőtt, mikor teljes sötétség borul a színre az első sorban a kommentáló néni felhangon felteszi a kérdést: „Most akkor mégis megölték?” És napok múlva is ezen gondolkozom, rájövök, hogy ő legalább figyelt és a legjobb kérdést feltette, még ha önkéntelenül is.

 Aztán taps, sokan szaladnak egyből a kabátjukért, háromszor visszatapsoljuk a színészeket, néhány szerény Bravo! is hallatszik.