Boronkay Soma
A KoMa nomen est omen-ként Kortárs Magyar. Ez lehet akár kortárs magyar dráma, beszédstílus, gondolkodás, problémakör vagy színjátszás (ha egyáltalán van ilyen). Mialatt nézem a csapat debütáló produkcióját elgondolkozom, hogy egy most alakult, kizárólag fiatalokból álló társulat miért pont Garaczi Plazmáját mutatja be. Az első előadás általában meghatározza a folytatást, sok mindent elárul az alkotókról. Garaczi esetében kortárs magyar a dráma, a beszédstílus és a gondolkodás.
A KoMa Plazma-előadása (mely 2007-ben a harmadik Plazma-bemutató az országban) teljes mértékben szövegcentrikus, mely leginkább a játék ritmusában mutatkozik meg. Ahol a szöveg gyors tempójú, ott az előadás is lendületes, a pörgős szöveg magával ragad színészt és nézőt egyaránt, alig bírjuk követni a jelenetek váltakozását és a szereplők egymásba plazmázását. Ám a hosszabb monológok vagy lassabb lefolyású részek esetében egy idő után unalom tölti be a teret és könnyen előfordul, hogy nem a szövegre figyelünk, akkor pedig elveszítjük a fonalat. Aktív nézői jelenlét szükséges az előadáshoz, hiszen a terem elrendezése (a tükör ellenére) arra késztet, hogy az események követhetősége érdekében folyamatosan mozogjunk. A társulat mindent a nézőre bíz, semmit nem akar evidenciaként elétárni, olyan érzésem van, hogy ők reprezentálni akarnak, nem megoldatlan drámai problémákat megoldani, vagy értelmezést adni; az értelmezés a néző otthoni vagy előadás alatti feladata. Mindezt nagyon jól elősegíti a dráma töredezett történetvezetése, a rádiózásra épülő jelenetsor, a díszletnélküliség és a magyar színházi kultúrától kissé szokatlan előadásmód. Itt ugyanis nem a színészi játékra kell koncentrálni, hanem a szövegmondásra. Az előadás kevés ötletet tartalmaz, azok egy része öncélú (akár a hajevés vagy a narancsfacsarás), illetve kidolgozatlan (például az indokolatlanul nagy tükörfelület színészi kihasználatlansága). Ennek az oka talán az is lehet, hogy az előadást maguk az alkotók közösen készítették, átfogó rendezői koncepció nélkül.
Ha az előadást szövegszínházként nézzük/hallgatjuk, akkor egy nagyon precízen kidolgozott produkciót látunk, mely a dráma szövegét többsíkúan képes megjeleníteni, jól felismerve a Garaczi-dráma nyelvközpontúságát és statikusságát. A dalbetétek és a csak énekhanggal létrehozott zenei aláfestések felejthetetlenek, valóban klipszerűen jelennek meg, a színészek fizikai jelenlétével sokkal erőseben hatnak; egyaránt el lehet veszni a hangzásban vagy az megerőltetéstől vörösödő fejekben. A színészek minden szerepükben megállják helyüket, mégis miután kimegyek forraltborozni elsősorban a szöveg poénjaira és újdonságaira emlékszem, nem egy-egy színész játékára, mivel az a szöveg mögött elveszik, ha egyáltalán van.
Egy, itthon még szokatlan, színházi előadásmódra irányítják a figyelmet, mely valahol a felolvasószínház és a megszokott „klasszikus” színházi előadás között helyezkedik el, és elsősorban a drámai szövegre koncentrál. Ehhez a Plazma megfelelő kiindulópont.
Marsalkó Eszter
Garaczi László Plazma című darabjával bizonyos szempontból még Arisztotelész is elégedett lehetne. Abban pedig igazán semmi szégyellnivalót nem érzek, hogy ezen a ponton egyezik véleményünk. A Poétika szerint a legjobb tragédiaszöveg úgy ötvözi a hétköznapi és a művészi nyelvet, hogy se a megértés, se a szépség igénye ne sérüljön.
Arisztotelész véleménye természetesen teljesen irreleváns, hiszen a Plazma ugyebár nem antik görög tragédia, hanem kortárs magyar színmű, mely nagy népszerűségnek örvend kis hazánkban. Mégis érdemesnek tartottam megemlíteni ezt a szempontot, mert megítélésem szerint a szöveg ilyenfajta kevertsége a darab legnagyobb erénye. A Koma társulat előadása pedig leginkább két dologból építkezik – szövegből és színészi játékból.
Hogy Garaczi drámája a lehető legjobb választás volt, azt nem hiszem. A darab egésze meglehetősen didaktikusan aprítja apró falatokra a megemésztendő banális üzenetet. Az egyes szavak és mondatok azonban finoman újra és újra a szövegre, a nyelvre irányítják a néző rágásba belefáradt figyelmét. Megdumázzák, nem pedig megdumálják. Leszopsz te Petya, és leszop a Mohai Zsóti. Azonnal röhögnöd kell a mondat kifinomult megformáltságán. Ilyesmikre gondolok.
A Koma előadását egyértelműen az apró jelenetekből felépülő szöveg strukturálja, az egyes rövid jeleneteket pedig térben választják el egymástól. A Gödör klub elnyújtott téglalap-alakú terében természetes és kézenfekvő megoldásnak tűnt ez a szerkesztés. Rögtön döcögni kezdett a ritmus azonban amint a színészek számára egy kicsit is nehézkessé vált a helyváltoztatás a Sirály színházi célokra nehezen használható pincéjében.
A Koma társulat nagy tehetséggel nyúlt a vitathatóan tökéletes darabhoz. Hajlamos vagyok elfeledkezni az előadás fogyatékosságairól, ha Jelinek Erzsébet vagy Zrínyi Gál Vince játékára gondolok. Elmosolyodok, amikor eszembe jut Patocskai Katalin és Ötvös András, „A villa és a kés” című fantasztikusan profi duett két címszereplője. Nem utolsósorban melegség járja át kicsiny szívem az előadást átható egészséges és üdítő irónia emlékétől.
Utolsó kommentek