2008.11.01. 17:27 Boronkay SOma
LONDON 2008 - Beszélgetések
Beszélgetés Mel Kenyon ügynökkel
A Casarotto Ramsay az egyik legnagyobb és legrangosabb színházi ügynökség Angliában. A cég története az 1950-es évektől kezdődően lényegében egyet jelent a legújabbkori brit dráma történetével: legendás vezetője, Peggy Ramsay olyan szerzők ügynöke volt, mint Edward Bond, Caryl Churchill, David Hare, Alan Ayckburn vagy épp Ionesco. A névadó 1991-ben bekövetkezett halála után Tom Erhardt – aki ma már a nyolcvanas éveiben jár és még mindig aktívan dolgozik az ügynökségen – a Royal Court Theatre fiatal dramaturgját kérte fel a feladatra. Mel Kenyon a cég történetéhez és szelleméhez méltóan azóta az egyik legbefolyásosabb színházi ügynök lett. Bár ő maga az „ügynök” megnevezést nem kedveli, nem kelt túl jó asszociációkat; és Mel valóban nem olyan, amilyennek egy (bármilyen) ügynököt elképzelnénk: a szeme helyén nem dollárjel van, és nem százalékokban gondolkodik. Persze, irigylésre méltó helyzetben is van, mivel a cég televíziós és filmes részleggel is rendelkezik, ami megfelelő profitot termel ahhoz, hogy Melnek abszolút szabadsága legyen. Így megengedheti magának, hogy csak tehetséges írókkal és minőségi művekkel foglalkozzék, és a saját ízlése szerint válasszon – az ízlése pedig különösen egyéni. És hozzátehetjük: biztos és határozott. Ezt tartja munkája egyik kulcsának és fő feltételének is. Az ő ízlését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan új tehetségekre figyelt fel és segítette-segíti karrierjüket, mint Sarah Kane, Mark Ravenhill, David Harrower, Dennis Kelly, Simon Stephens. Jelenleg mintegy negyven drámaíróval dolgozik, és az elmúlt 16 év alatt mindössze kettő volt, akitől megvált. Kezdetben minden szerző csak pénzébe kerül(t) az ügynökségnek – és személyesen Melnek –, csak hosszú idő elteltével jelent már tetemes, a befektetettnél jóval nagyobb összeget az a 10 %, ami a cég jutaléka. De Mel Kenyon nem is „termékként” tekint a drámákra. Számára a tehetség mindenekfelett és –előtt való.
Solt Róbert
-------------------------------------
Beszélgetés Tim Carroll rendezővel Rövidke beszélgetés erejéig ülünk be egy hangulatos kis étkezdébe Tim Carrollal. Neki talán még szorosabb a menetrendje, mint nekünk, ezért míg mi kávénkat és forró csokinkat iszogatva foglaljuk össze immár rutinosan, mit láttunk London különböző színházaiban, addig ő gyorsan elfogyasztja az ebédre rendelt gusztusos szendvicset. Figyelmét azonban így is nekünk szenteli, és őszinte érdeklődéssel próbálja saját véleményünket is kihúzni belőlünk az előadásokról. Egyszer-egyszer magyar szavak keverednek az angolba, ami nem különösebben meglepő, hiszen Carroll évek óta rendez Magyarországon – most is éppen (újfent) a Hamlet bemutatására készül (újfent) a Bárkában. Valószínűleg időpontot is egyszerűbben lehetett volna egyeztetni vele Budapesten, hiszen saját bevallása szerint Londonban tölti ideje legkisebb részét. Így nem csoda, hogy színházi ember létére is olyan helyi előadásokról mesélünk neki, amikről ő csak alig, vagy még nem is hallott. Most mégis abban a borospincére emlékeztető helyiségben ülünk, amely a londoni Nemzeti Színház tőszomszédságában található, és halljuk, ahogy eldübörög mellettünk a metró – mintha csak egyfajta szimbolikus keresztmetszetébe kerültünk volna Tim életének. Megtudjuk ugyanis, hogy két dolog határozza meg mindennapjait: a színház és az utazás. Tanulóévei után ugyan a Globe Színházhoz került – nálunk még ma is valószínűleg ezzel az intézménnyel azonosítják azok, akik hallották már a nevét -, de a Shakespeare korát idéző helyen töltött évei helyett láthatóan sokkal szívesebben mesél arról, hol mindenhol rendezett már szerte a világban. Amerika – és természetesen Magyarország - mellett többek között megemlíti Spanyol- és Olaszországot, valamint Romániát. Habár van családja, nem egy otthonülő típus, bárhová szívesen megy, ahová hívják, mégpedig két fő ok miatt. Egyrészt az olyan feladatokat keresi, amelyek – saját szavaival élve – a karrierje szempontjából hasznosak, vagyis új kihívást jelentenek számára. Szívesebben fogad el bármilyen külföldi invitációt, ha ott maga választhatja meg, melyik darabbal szeretne foglalkozni, minthogy Angliában maradva mások adják a kezébe a szövegkönyveket. Másrészt Tim azok közé a rendezők közé tartozik, akik egy előadás elkészítésekor nem a szövegre, hanem leginkább a színészi játékra szeretnek koncentrálni. Épp ezért egyáltalán nem feszéjezi, hanem kifejezetten felszabadítja, ha olyan közegben dolgozhat, ahol elsősorban hallja, nem pedig érti a szöveget. Ebből a művészi felfogásból következik, hogy nem igazán szeret, és ha nem muszáj, nem is szokott dramaturgokkal együtt dolgozni - számára sokkal fontosabb egy megbízható és jó rendezőasszisztens. Más kérdés, hogy a beszélgetés során az is kiderült, mennyire fontos lehet, hogy a különböző kultúrákban hogyan definiálják az egyes terminusokat: akár hosszas vitát is generálhat, hogy kire van nagyobb szükség - a dramaturgra, vagy a rendezőasszisztensre -, pedig csak azt kellene tisztázni, kinek mit jelent az egyik és a másik megnevezés.
Balassa Eszter
-------------------------------------
Találkozás Ian Herbert kritikussal -
2008. október 22. este
Egy színházi előadás után találkoztunk Ian Herberttel az Old Vic bárjában. Idős, laza, nagy tudású bácsi, akivel körülültünk néhány összetolt asztalt, és akkor ő mesélt. Elmondta, hogy a színházak működése túl bürokratikus, és ezt a bürokráciát lenne cél csökkenteni. Már csak azért is, mert így a színészek nagyon távol érzik magukat az ezt működtető művészeti tanácstól, ami 500 millió fontot kap a kormánytól… Tehát a bürokrácia helyett, inkább a fiatal művészekre kéne több időt és figyelmet fordítani.
Szóba került a kritikusok, a kritikaírás kérdése. Ian szerint a fiatal kritikusoknak nincs túl sok esélye, a befutottak többsége idős. A kritikusok általában rögtön az előadás után megírják kritikáikat, hogy az megjelenhessen másnap az újságban. Persze kérdés, hogy nem akkor jobbak-e az írások, ha szerzőiknek van idejük gondolkozni. Vagy épp akkor lesz túl cizellált, túl tudományos, és kevésbé természetesen indulatos, hangulatos? Angliában a gyakorlat szerint a rendezők visszaírnak, válaszolnak a támadó kritikákra, hogy védjék magukat. – De ez a vita barátságos! Mi meg csak ámultunk.
Ian érdeklődött a mi véleményünkről, a magyar színházak és a magyar kritikaírás helyzetéről. Rákérdezett néhány általa is ismert magyar személyiségre, intézményre, így pl. Balázs Zoltánra, Bodó Viktorra, Schillingre; a Bárkára és a Trafóra. Tájékozottsága mellett, az ízlése is kirajzolódott.
Mátrai Diána
-------------------------------------
Utolsó kommentek