Keretbe zárva
Két koporsó keretezi a nézőtér felől az amúgy is frusztrálóan szűkre szabott területet, melyben Nádas Péter drámáját, a Temetést játssza Erdős Sára és Boross Martin. Lassan, óvatosan közelítenek a koporsókhoz, s félve néznek beléjük. „Benne vagy?” – „Te is benne vagy.” Két test – egy lélek. De melyik két test? A koporsóban lévő és az azon kívüli? Vagy a Fiú és a Lány? Odabenn, vagy idekinn? Egyáltalán tekinthető „kint”-nek egy pár négyzetméteres tér, melynek határait nem szabad átlépni, ha nem akarnak a koporsóban lévő testekkel eggyé válni? Igaz, néha mégis kilépnek a térből ott, ahol az előadás kezdetén megjelentek. Ezzel némiképp megbomlik a korábban felépített logikai rendszer, még akkor is, ha először a sajátos játékuk újrakezdésének vágyával teszik ezt – vagy tán éppen azért, hiszen később újra és újra felrúgják saját játékszabályaikat. Pedig maga a játék a legfontosabb, az köti a két figurát az élethez, vagy legalábbis az óvja őket a nem-léttől. Játszani kell tehát, mert az élet is egy játék a maga szabályaival, melyeket néha mi magunk alkotunk, máskor a másokéhoz alkalmazkodunk. Az előadás két figurája azonban csak próbál játszani, valójában szüntelenül keresik a megfelelő és használható formákat, szituációkat. Néha hamar kizökkennek az (imitált) improvizációból – vagy a másik reakciója miatt, vagy saját maguk nem találják helyüket a szituációban, és olyankor kétségbeesve próbálnak visszatalálni egy bevált (játék)formulához. Máskor hosszabb ideig képesek egy jelenetben megragadni, és olyankor olyan csodálatos, vagy éppen félelmetes jeleneteknek lehetünk tanúi, mint a Lány szerelmi vallomása, vagy a verekedésük.
A két előadó egyszer lassú, majd fokozatosan egyre gyorsabbá, intenzívebbé váló keringőbe kezd. Az első lépést elvétik, de hibátlanul táncolnak a hallhatatlanul is hallható zenére. Ehhez hasonló az egész előadás: vitathatatlanul látszik a páros összeszokottsága, mégsem mindig teljesen gördülékeny az előadás, meg-megdöccen a ritmusa. Egy-két szövegrontáson kívül azonban nem igazán körülhatárolható, hogy miben nyilvánul meg az a fajta bizonytalanság, amilyet sokszor el is játszanak. De nem veszít sokat erejéből az előadás, így is megrázóan erőteljes a záró jelenet. Ebben - miután a Lány végleg kilép a keretből és örökre eltűnik - a Fiú a jelképesnél sokkal erőszakosabb indulattal adja fel a küzdelmet, és döf kést a koporsókból kiráncigált testekbe – először a Lány bekötött szemű másába, majd a saját bábjába. Végül eloltja a Lány – immár üres – koporsója mellett az előadás kezdete óta égő gyertyát, és saját koporsóját magára zárva eggyé válik a halott testtel.
Balassa Eszter
Utolsó kommentek