Vécsei Anna
Óriási tapssal köszönte meg a közönség Cristina Hoyosnak és a táncosainak ezt a fantasztikus estét. Színek és hangulatok skáláján át vezetett az Andalúziai utazás.
Először az Boldogság világos színei tűntek elém, vidám, gyors zene ütötte meg a fülemet, hangok, kiáltások, tapsok kavalkádja, az élet zajongása telítette be a termet. Mindez a krémszínbe öltözött lánykarral, és férfikarral, egy falusi mulatság hangulatát idézte. A táncosok mozdulatai nem álltak tökéletes szinkronban egymással, de ez nem volt zavaró, személyiségüket, saját táncfelfogásukat mutatta, nem uniformizálható szenvedélyességüket, ahogyan két különböző nő pofonja, vagy ölelése sem lehet soha egyforma. De nem szabad, hogy megtévesszen minket a gesztusok lágysága és szépsége, és az egyéniség előbb említett vibráló jelenléte a mozgásban! Szigorú fegyelem, és komoly összpontosítás hozza létre ezt a táncot. Külön élményt jelentett Mariano Bernal szólótánca.
De hirtelen eltűnt a sok örvendező pár, valaki egy hatalmas fekete függönyt húzott a színpad elé, miközben, ezzel párhuzamosan, a színpad elején megjelent a feketébe öltözött, fájdalmas spanyol nő idolja: Cristina Hoyos, Saura Carmenje, aki egyszerre testesíti meg a két lábon járó időt és időtlenséget a színpadon. Ő vezeti be a Tragédia színét, táncosai, sőt, még a háttérben ülő, -bár a közönség nagy örömére onnan néha mégis a reflektorfénybe lépő- énekesek is feketét viselnek. A feketeséget harsány vörös függöny fedi majd el, és a Szenvedély színében pompázó nők végre kitáncolhatják magukból a gyász miatt visszafolytott indulataikat.
A tapsot egy kis ráadás követi, az énekesek is táncolnak nekünk. A flamenco nem korlátoz, hanem felszabadít, ha tetszik, lehet buzdítani a táncosokat, és az énekeseket. Erő, öntudat, fegyelem és szépség. Ezek keverednek a flamencoban, és egy nagyon szép tulajdonság: a képesség arra, hogy mindenkinek adjon és mindenkit bevonjon. Demokratikus tánc, jelen esetben: mesterfokon.
Utolsó kommentek