Orfeusz és Eurüdike szerelmét a világtörténelem egyik legnagyobb, leghűebb és legfáj-dalmasabb érzelmének tartjuk. Operában elmesélve ez még jobban felnagyítódik. Gondolom én. De Zsótér nem; az ő előadása pont ez ellen megy, nincs nagy szerelmi kettős, nagy hevület. Orfeusz és Eurüdike szerelme pajkos, két tapasztalatlan (hiszen ugye Eurüdike szűz) ember szerelme. Fogócskáznak és bújócskáznak, kergetik egymást a díszletelemek között, miközben a világmegváltó szerelemről énekelnek. Majd mikor végre találkoznak, megfogják egymás ke-zét, egymásra sem nézve, fenékriszálva tovább énekelnek. Féktelen huncut öröm és boldogság sugárzik arcukról és hangjukból is. Nem tudnak egymással mihez kezdeni. Lefagyva nézik, ahogy a tapasztaltabb emberek körülöttük táncolnak, nem utánozzák őket. Kapcsolatuk a leányregények kliséit vonultatja fel: a lányt a nagy Ő megmenti az életveszélyből (hiszen talán őmiatta nem abban a vagonban ült, amely a mélybe zuhant), egymásba szeretnek, a fiú magához veszi, boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ehhez a mesébe illő történethez mesébe illő díszlet dukál. Az előadás két hatalmas dísz-letelemet használ, melyeket az éppen aktuális jelmezhez illő jelmezbe öltöztetett díszítők tol-nak ide-oda, több-kevesebb sikerrel. Az egyik díszlet a hídról a semmibe zuhant vonatot ábrá-zolja, a másik egy kis tengerparti kajibát. A díszlet olyan hatást kelt, mintha nem is térben, hanem síkban, rajzolva lenne; a Gazdálkodj okosan társasjáték képi világára emlékeztet, főleg a kis házikó, mely Eurüdiké megérkezésével egy garázzsal is kibővül, így téve teljessé az éle-tet. Ráadásul kétszer is leengednek egy valóban síkban elkészített díszletelemet, mely a múlt-idézésre, a korábbi emlékek felelevenítésére szolgál; például mikor Orfeusz az alvilágban a régi szép időkre gondol, fölötte fekete-fehérben megjelenik a ház, ahol Eurüdikével boldog órákat töltött. A díszlet pasztell színeihez passzol a kar jelmezeinek színösszeállítása is. A két címszereplő - a többi szereplőtől eltérően – szinte civil ruhában van: Eurüdike fekete kisesté-lyiben, Orfeusz frakkban. Az alvilági jeleneteket egy idillikus képet ábrázoló hatalmas, áttet-sző függöny jelzi. Ekkor a kar jelmeze is változik az eddigi színkavalkádból fekete kommandósruhára váltanak.
A kar két részre van osztva: férfiakra és nőkre, és a két félkar csak ritkán vegyül, a közös karénekek alatt is külön, nemenként szétbontva állnak; így felerősödik nemi jellegük. Az egyetlen csók az előadás végén csattan el, a megrészegült Orfeusz a körülötte álló nők csókjá-tól teljesen elájul. A legelső jelenetben nem lehet eldönteni, hogy Eurüdikét mi fenyegeti job-ban: a vad körülmények, amelyektől a kar óvja őt; vagy maga a közel húsz férfiból álló kar, amely állandóan követi és potenciális veszélyt jelent a nőre. Orfeusz és a kar vetélkedését jelzi a kar állandóan figyelő és vigyázó tekintete, vagy mikor Orfeusz megmenti Eurüdikét, a kar a korábban lehúzott (de a farkuknál még összefogott) kardigáncipzárat felhúzza. Ugyanakkor abban sem lehetünk biztosak, hogy Orfeusz a nő nagy megmentője és hű szerelme: lentről, a zenekari árokból érkezik a nő megmentésére; sőt mérges kígyó képében ő marja meg szerelmét. Eurüdike halála az egyik legszebb jelenete az előadásnak, guruló és hullámzó férfitestek sodorják el őt Orfeusztól, végül a bánattól elájult Orfeusz mellé fektetik. Az alvilágba pedig a női karral együtt süllyed Eurüdike, ugyanazzal a karral, amely majd az opera végén Orfeusszal és a zenekarral együtt süllyed az Alvilágba. A női kar az előadás végén a talán világot is elpusztító méretű vihartól és a Fúriáktól fél. Ugyanakkor maga a kar is egy erőteljes Fúria-érzetet ad: a kis ház tetején lévő három nővel, és az alvilági hörgéssel.
Az előadás egyszerre bánik könnyen és nehezen érthető szimbólumokkal. Kharon ladikja többször, különféle kontextusban használva tér vissza. Emellett ott van a kar fején lévő labda, mely sokkal nehezebben – vagy egyáltalán nem – érthető. A labdák sok játékra adnak lehető-séget, például mikor Eurüdike apja mérgében dobálja őket, bár ez technikailag is rosszul kivi-telezett (kissé esetlenül néz ki, mikor a következő jelenetben azok a kartagok, akik nem kapták vissza a labdájukat, anélkül állnak be énekelni). Az előadás jó használja a két nagy dísz-letelemet, a sok tologatás nem zavaró, hiszen az egy helyben álló énekesekre kell figyelni (igaz, kicsit esetlen, mikor a házikó tetején térdeplő Kenneth Tarver próbál folyamatosan a nézőtér felé énekelni). Különösen szép megoldás, hogy Orfeusz és Eurüdiké a díszletelemek tologatásának köszönhetően veszi észre egymást. A tér adta távolságokat és a világítást ki-használva szép képeket hoz létre az előadás, például mikor Orfeusz az Alvilágban Eurüdikéről énekel és a nő tőle nagyon távol (a vagonban), mozdulatlanul végig jelen van; vagy mikor Orfeusz a kisszéken ülve búcsúzik szerelmétől.
Utolsó kommentek