Intenzív osztály

  Az idei Tavaszi Fesztiválon először Puccini: Gianni Schicchi című egyfelvonásos operáját láttam, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Nagy várakozással tekintettem az esemény elé, mivel az elmúlt hónapokban többször, több helyen olvastam felmagasztaló kritikát a rendezésről, az egész élményről. Sajnos egészében véve csalódást okozott az este.Purcarete nyolcvanpercesre rendezte az egyébként sokkal rövidebb operát – az előadás nagyjából huszonötperces némajátékkal, kifejezetten erősen indult. A színpadon előbb felravatalozzák a hullát, míg a háttérben a már becsomagolt bútorok szürke szörnyei tornyosodnak, majd vacsorához terítenek a népes családnak. Alapvetően a vígoperai hagyományhoz illő bohóckodással telik ez a bevezető, kellemes, de nem túlságosan szellemes rendezői ötletek mentén. Valójában azonban a zenei rész kezdetével sokasodtak meg a problémák. Stollár Xénia hangszerelése egyáltalán nem emlékeztetett Puccinire, és, bár ehhez egyáltalán nem értek, nem tűnt jó megoldásnak. (Hozzá kell tennem, hogy a zenekari árok egyik vége fölött ültem, a fúvósok pontosan alattam játszottak, így valószínűleg nem tudtam pontos képet alkotni zenei kérdésekben.) Előre tudtam, hogy Gianni Schicchi és Rinuccio kivételével színészek fogják énekelni a szerepeket. Ezt önmagában nem éreztem problémának, hiszen a színészi játék elméletileg kárpótolhat az énekesi teljesítmény hiányosságaiért. Nem gondoltam azonban, hogy a színészek annyira rosszul fognak énekelni, hogy az egy átlagnézőt is meg-megzavar az előadás élvezetében. Operaszínházi szempontból kiegyensúlyozottabb produkció a Gianni Schicchi – meglehetősen humoros rendezői megoldások és aprólékos, igényes színészi játék jellemzi. Ennek ellenére azonban még a zenei problémáktól eltekintve sem átütő, karakteres színházi élmény. 

 

A Les Musiciens du Louvre Marc Minkowski vezényletével 19-20. századi francia zeneműveket játszott. A koncert elején Minkowski szolidan üvöltve köszöntötte a kedves hallgatóságot, és részletesen elmagyarázta az első rész programját. Angolsága hiányosságait kézzel-lábbal és hangutánzó technikával pótolta, magyarázatát pedig kifejezetten jó poénokkal tarkította - a közönség nagy örömére. Ez az első tíz perc alapvetően meghatározta a hangulatot. A Zeneakadémián szokásos távolságtartó légkör helyett most valamiféle nyári tábor lelkes társasjáték-hangulata uralkodott a teremben. A második sorból nem lehetett nem elnéző jóindulattal figyelni, hogy Minkowski milyen vehemenciával próbálja irányítani a zenészeket. Persze azonnal felmerült bennem, hogy a korábban megkezdett show folytatását látom. Ez azonban csöppet sem változtatott azon a kifejezetten erős szimpátián, ami alapvetően meghatározta a befogadást. Természetesen nem gondolom, hogy csak az előzmények miatt volt fantasztikus élmény az elsőként játszott Saint-Saëns szimfónia. Olyan pontosnak tűnt az összjáték, olyan egységesnek a hangzás, hogy abban a jó hangulat mellett nyilván a játéknak is szerepe lehetett. A második műsorszám Anne Sofie von Otter világhírű mezzoszopránján csendült fel. A számomra korábban ismeretlen Canteloube Auvergne-i énekek című dalciklusából hangzott el néhány darab, melyeknek tartalmáról korábban már pontosan értesültünk. Eleinte bizonytalannak hatott az énekesnő teljesítménye, nem igazán éreztem benne a világsztár kaliberét, a dalok pedig súlytalannak tűntek. A szünet után Fauré Shylock című, a Velencei kalmárhoz készült kísérőzenéjével kezdett a Les musiciens du Louvre. Általában nem nagyon tudok mit kezdeni a színházi kísérőzene műfajával a koncertrepertoárban, most sem volt ez másképp, bár kétségkívül jó színvonalú volt az előadás. Saint-Saëns Odelette című, fuvolára és zenekarra írt darabja után ismét Anne Sofie von Otter és az Auvergne-i énekek következtek. Lenyűgöző volt a produkció. Anne Sofie von Otter egyszerre játszotta és énekelte a dalokat, méghozzá olyan érzékenységgel, ami csak a legnagyobb művészek sajátja. A gyakran szinte kristálytiszta suttogásba fúló, a csend és a zene határán egyensúlyozó énekhang mindvégig megőrizte hatalmát a mintegy harminc hangszer és a hallgatóság érzékei, érzelmei felett. Minkowski pedig dicséretes visszafogottsággal vonult háttérbe és koordinálta az átszellemülést.

Marsalkó Eszter