Mit kezd egy színházi előadás Marx művével? A színrevitel könnyen megindokolható: pénz és ember viszonya örök téma, ráadásul Marxot a szocializmus kultfigurájaként tartják számon a mai napig, főleg Közép-Kelet-Európában. A Rimini Protokoll és a Düsseldorfer Schauspielhaus előadása nem könyvadaptáció, inkább a jelentős műhöz való viszonyunkat mutatja be, több aspektusból. Marx könyvét kezelhetjük sztereotipikusan: mint szocialista alapművet amely hosszú és nehezen érthető. Aztán mikor kinyitjuk ott találjuk magunkat a szöveggel szemben. Az előadás során sok idézet hangzik el A Tőkéből, a közönség között szétosztanak több száz kötetet, együtt olvashatjuk a részleteket. Kezelhetjük tudományos szempontból is. Hogyan hat és hatott a mű. Milyen kiadások, statisztikai adatok vannak. Az előadás során elhangzó adatmennyiség a komikum egyik fő forrásává válik; maga a számokkal való bánásmód, a folyamatos osztás-szorzás, átlagolás; mely erősen köthető a pénz fogalmához. Mégis talán a legerősebb szál a kultkönyvhöz való személyes kötődés. Ki hogyan olvassa - ha olvassa - miként hat az ember életére. A marxi definícióknak milyen életbeli párhuzamai vannak, természetesen előjön az ember mint áru gondolat. Fokozatosan előkerülnek, majd uralkodóvá válnak a könyvtől független kérdések. Mi történt a szereplőkkel és a könyvvel egy adott évben. Nem túl elegáns megoldás, sőt eléggé fárasztó mikor felmerül egy újabb évszám, és minden szereplő kommentálja egy személyes élménnyel. Kiszámíthatóvá és unalmassá válik ez a dramaturgia.
Az előadásnak nincs története. Egymás mellett futó narratív szálak vannak, ezek közül az egyik a Tőke-vonal. Általában egymástól független szereplők monologizálnak, filozofálnak. Az előadásnak kezdetektől fogva féldokumentarista hatása van. Nem lehet eldönteni, hogy a színészek és az általuk felvett szerep között azonosság van-e; vagy például azt sem hogy a vak férfit játszó színész tényleg vak-e. Hogy most itt megtörtént események vagy fikció hangzik el. Ráadásul az egyik szereplő eleinte csak egy másik szereplő tolmácsaként funkcionál, később válik ő is aktív résztvevővé. Végül az egyik színész kilép szerepéből, magánszemélyként kommentálják szerepe sorsát. Ekkor megkérdőjeleződik az emberben az eddigre már biztosnak tűnő érzet: nem fikció, minden elhangzó szó a valóságnak megfelelő, a színészek saját emberi sorsukat mesélik el. De igazából ez lényegtelen kérdés, hiszen a tér és a szituáció vállaltan színházi. Nyolc ember ugyanabban a térben, egymástól függetlenül létezik. Nem érnek egymáshoz, nem beszélnek egymással. Csak kifele, a nézők fele beszélnek. Nincsenek konfliktusok, kevés a párbeszéd, ha van akkor is általában csak idézetként. Mégsem tűnik antiszínháznak, talán a visszatérő elemek, a ritmus, a monológok egymásra való reflektálása miatt.
Az előadás feliratozása rosszul volt megoldva. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a felirat csúszik. Itt rendszeresen csúszott, sőt több olyan eset is volt, mikor egyszerűen nem volt felirat, vagy nem a megfelelő szöveg volt feliratozva. Már maga ez a tény is elég lenne, de ezt még tudták überelni, számtalan elgépelés volt benne. Ezen felül értelmetlen, magyarban nem létező szavakkal is találkozhattunk, pl. „dacsa” vagy „világkörút” (a világ körüli út helyett – mondjuk ez elegáns megoldása a túl hosszú kifejezések feliratba illesztésének). Ehhez képest már fel sem tűnik, a Budapesti Tavaszi Fesztivál programfüzetében mindez „Nemzetköi Színházi Fesztivál” név alatt fut. Hát a színvonal az tényleg csak nemzetköi.
Utolsó kommentek