Vécsei Anna
(Ismerjük a történetet. Vagy nem? Szent György találkozott a síró Uttaganga királylánnyal. 'Miért sírsz királylány? -A város minden évben egy szüzet áldoz a gonosz sárkánynak, aki rettegésben tart minket. Most rám esett a választás.' Szent György megsajnálja őt, legyőzi a sárkányt és megszabadítja a királylányt.)
Ez az előadás azt mondja nekünk, gyerekek vagyunk, hogy hittünk a legendában. Nem is az, hogy hittünk, mert lehet, hogy nem hittünk- csak hogy megengedtük magunknak azt, hogy elfogadjuk a sztorit. Olyan egyszerű ez a sztori, olyan kis mese, kimaradnak belőle a felnőtt világ dolgai. A felnőtt ember dolgai. Zsótér Sándor előadása pedig pont ezekre a felnőtt dolgokra hívja fel a figyelmünket.
Az ő rendezésében női és férfi színészek a tőle megszokott módon elveszítik határozott nemi identitásukat. Lehetnek nők, vagy férfiak, vagy az egyik szerepükben nők, a másikban pedig férfiak. A ruhák többé-kevésbé következetesen mutatják éppen milyen nemű szereplő bőrébe bújtak. S nőket és férfiakat egyként jellemez féktelen, visszafoghatatlan vágyakozásuk a másik, vagy még inkább mások iránt. A vágy maga, a szexualitás kerül középpontba (a felnőtt ember dolgai), a sok karú Octopus pont olyan, mint az ember, mint az ember vágyai. Állandóan akar, és mindent, és tapintani és érezni, meg élvezni akar. A Zöld Herceg, Lauro nem fogja vissza magát, mikor megkívánja kishúga testét. Hiszen mindenki másét megkapta már, s épp oly undorral hajítja el utána őt is, mint amazokat. Önkontrollal egyedül egy szereplő, maga Szent György rendelkezik, ő azonban tehetetlen, pipogya figuraként áll előttünk, aki mindenről lekésik, s habár mindent megért, aszkézise és a hitéből fakadó elvei bénává teszik. Korábbi sikerei kivívják számára az emberek elismerését, a nők szemében bálvánnyá válik, legenda szövődik a neve köré, és ez a legenda újakat éleszt. Így lesz a szörnyű orgiából, véres leszámolásba fulladt tragédia hőse végül is ő maga, aki ugyan "ott sem volt", de egy királylányt mégis csak kiszabadított a sárkány fészkéből. Más kérdés, hogy a szellemileg visszamaradott királylány szívesen maradt volna ott, és kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy végre ő is kell valakinek (egy férfinak, még ha sárkány is az illető).
Megint más kérdés, hogy az előadás során végig úgy beszélnek a sárkányról, az Octopusról, mint valami csodás védelmezőről, akinek "áldozatul esni" egyfajta felmagasztosulás. (alakját az istentisztelethez hasonló szertartások övezik, amely párhuzamosan jelenik meg a keresztény istenhittel, amelyet György képvisel). A darab jelentős részében ez az állítólagos hős (Giorgio) nem jelenik meg a színen. Nem látunk egyetlen tettét sem tőle, amelyet valóban végrehajtana, leszámítva az előbb említett kétes értékűt. Egyetlen felfedezése az, hogy nincs sárkány. És egyetlen "csodája" az, hogy egy "álsántát futásra kényszerített".
A nézőtér kicsi, nyomorognunk kell. Össze vagyunk préselődve. De velünk szemben, a színpadon is összepréselt embertestek alkotják az előadás nyitóképét. Egymáson fekszenek, később is sokszor összegabalyodnak. Lábak, karok tömege. Emberpolip. Felmeredő talpak hordják majd a színpad legjelentősebb részéből, a bal sarokba, úgy másfél-két méter magasságban beépített második színpadról lelépő alakokat. Kicsi maga a színpad is, inkább fölfelé terjeszkedik, és hátrafelé, középen, ahol több ajtó kinyitásával nyújtják meg a teret.
Sárkányt pedig sehol sem látunk. Látunk helyette két polipszerű sátrat: az egyikben gyűlést tart az ötös tanács, hogy kit áldozzanak fel az Octopusnak, a másik pedig, amelyben Lauro húga, Isbel lesz a felgerjedt férfiak szabad prédája. Hiszen Sárkány nincs (habár az öreg királyné már szinte az), ami van, az csak politika, a sárkány, vagy polip, a hatalom. És a vágy, ami szintén uralkodni akar.
A Sárkány pedig egy szüzet. De az se baj, ha az illető mégsem egészen szűz. Mert a szűz is csak egy státusz: az a szűz, akire azt mondjuk, pont mint a hős esetében.
Mátrai Diána
Az Ódry Színpadnak egy kis részén zajlik a Zsótér Sándor által rendezett előadás, nagyobbik hányadát a nézők töltik be. A bejátszott téren osztálytermekből elhozott padok, vasrudak, a sarokban magasabb tér, fölötte egy még magasabb. A háttérben hatalmas, keskeny, kétszárnyú vasajtó, mögötte végtelennek tűnő mocskos folyosó. Afféle színházi kulisszatitkokat rejtő, sosem látott hátsó tér. Épp az a tér, amit más előadásoknál függöny és/vagy díszlet takar. Ilyen térben játszódik Szent György legendája, itt zajlik az útkeresés a létező vagy nem létező sárkány felé. Három összetolt padon hatalmas sátor, benne van a sárkány, vagy az maga a sárkány, árnyjátékkal elő is adják benne amint az bekap egy embert. Félelmetessége ekkor nem komolyan vehető, (igaz, máskor is kétséges), inkább játékos, humorra, poénra kihegyezett. De több funkciójú a sátor, másért is be lehet oda bújni, használható katonai sátornak, sőt az előadás végére megkettőződik. Könnyen csukható, nyitható, hajlítható – lehet vele játszani, belebújni, megsemmisíteni, ablakán kinézni, mikor mit kíván a tartalom vagy éppen a fantázia. A fényekkel való játék zseblámpák és reflektorok segítségével végigvonul a darabon. Itt gondolhatunk Lauro és Isbel kettősére, amikor ők, mintha egy kockába lennének zárva, elrejtve, de tulajdonképpen egy hajón utazva, úgy vannak megvilágítva. A színpad teljes fénye, időnkénti sötétsége vagy félhomálya, illetve a reflektor által lehatárolt világítás mellett a tér mögötti folyosón mindig vakító, sivár fényben úszik – különösen, amikor a nézőtéri részben is lekapcsolják a sokáig égő lámpákat.
Boross Martin
Pogány liturgiának lehettünk részesei az egyetem egyik rejtett, látható felszín mögötti sarkában.
A liturgia eredetileg a Szent Sátorban végzett papi szolgálatot jelenti. Papunk is volt, sátrunk is. Elég nagy hozzá, hogy kicsit mindenki belebújhasson, minden mocskot eltakarjon. A rituálé hangulatot megalapozzák a színészek a ritmikus ráolvasással, mely keretbe foglalja az előadást. Olyan dinamikával ismételgetik, hogy októ-pusz, októ-pusz, hogy majdnem én is rákezdek. De mi is az az octopus? Hogy szörnyeteg, vagy isten, hozzáállás kérdése. Valami, aminek kötelesség és megtiszteltetés áldozni, egészen, amíg nem mi válunk áldozattá.
A sűrű szobor-játék és tablójelenetek is szertartás jellegűek. A hangsúly az állóképeken, kompozíción van, azon, hogy a prédikátorok retorikai stílusára emlékeztető szövegek elhangzása alatt, hogyan rendeződnek, nőnek a színészek bele a térbe. Minden irányba használják a helyszínt. Függőlegesen megkülönböztethetünk földszinti, magaslati, és földalatti; mélységben pedig „…mögötti”, középső, és „…előtti” teret. A viszonyítás talán az emberek szintje, a természetes, a megszokott, az a pár négyzetméter, ami az első nézősor előtt helyezkedik el. Az cselekmény fővonaláról képtelenség lemaradni, még akkor is, ha a sűrű részletekben el is vész az ember. Mintha minden kétszer zajlana le. Újrainterpretálják az eseményeket, és ez hol a mítoszalkotásra, hol a zárójelbe tételre irányul.
A szertartás tisztaságába mindig belerondítanak, a gépezet korántsem működik olajozottan. Az előadás azt sugallja, hogy nem lehet tisztán kijönni a dologból. Igen, adott a szép test, de el kell takarni (szerintem pusztán azért, mert izgalmasabb, kiszolgáltatottabb, de nem mindegy, hogy egymás, vagy a közönség elől rejtik el magukat). A nedvek felszínre kerülnek és makró méretűvé válnak. A szerelem testvéreket talál meg. A vágy vállalhatatlanul kártékony. Az erkölcsök legfőbb hirdetője, az egyház pedig globális méreteket öltő önhazugságokat generál. Miközben minden történést külső erőnek tulajdonítunk, világos, hogy mindenért az emberek felelősek. Ennek belátása jelenthetné a szörny legyőzését.
Marsalkó Eszter
A végeredmény egyáltalán nem hasonlít semmiféle konvencionális színházi térre. A nézők ugyan konvenció szerint ülnek, csendben és passzívan néznek. Hihetetlenül erős a színpadon elhelyezett nézőtér hatása, de ez még nem minden. A nézőtér lépcsős kialakítása felborítja a megszokott fent és lent viszonyrendszert – a néző van feljebb, és lenéz a játéktérre. Már amikor nem több méter magasban lógva játszanak a színészek.
A hatás, legalábbis az én esetemben, egyértelmű – folyamatos aktivitásra kényszerülök, kapkodom a fejem, helyezkedek. Nem tudok kényelmesen belesüppedni a háromórás előadás egy-egy kevésbé érdekes vagy eseménydús negyedórájába, koncentrálnom kell. Egyrészt. Másrészt gyakran meglepnek. Körülbelül két óra alatt kialakul a nézőben egy, csakis az adott előadásra vonatkozó magabiztosság – nagyjából tudja, hogy mire számíthat a hátralévő időben. Ugyanez az érzés a tér használatára is kiterjed – két óra alatt annyira szétbontották és kitágították a játékteret, hogy úgy érezni, megvannak a helyszínek. Meglepetésként ér, amikor valaki megjelenik a zsinórpadláson. Erre az egyetlen előadásra sem tudok megbízható elvárásokat kialakítani.
Nem is beszélve a szorongásról, hogy valamelyik színész leeshet a rúdról, amin körülbelül tíz perce csak lábbal csimpaszkodik. Ez az aggódás már önmagában lehetetlenné teszi a beleélést, képtelenség ugyanis ilyenkor a testre, mint szerepre, és nem mint színészre gondolni. Annyira túlzóak és hangsúlyosak ezek az akrobatamutatványok, hogy a néző már duplán is reflektál – talán nem is kellene aggódnom, talán nem is olyan veszélyes ez a helyzet. Talán csak eljátsszák, hogy aggódjak.
Vízszintes kiterjedésében annyira kicsi ez a tér, hogy szinte el sem férnek a játszók bizonyos jelenetekben. Sőt, fokozzák is a szűkösség érzését – függőleges tagolással egyszerre több szinten is játszanak, mintha nem férnénk el. Mintha tökéletesen egymás szájában lennénk. Mintha sértenénk egymás auráját.
Az előadásban használt legfeljebb öt kellék legfontosabbika a zöld katonai sátor. Később a két zöld katonai sátor. Talán nem is kellék, talán díszletelem, mindegy. Leginkább egy kis tér a nagy térben. Egy rövidke árnyjáték erejéig nagyjából nyolcan vannak a furcsa, sapka alakú, körülbelül háromszemélyes kis sátorban. Némelyik alakot ráadásul óriásnak látjuk a megvilágítástól. Ennyit a kényelmes színpadi térről, ahol ők kényelmesen játszanak, mi pedig mindent látunk. A lényeget (itt) ugye akkor nem látjuk, hiszen nem látjuk a színészeket. Vagy mégis látjuk a lényeget? Az előlünk elzárt térben zajló események közül egyik sem olyan fontos, mint az, amit maga az árnyjáték mutat – nincs octopus, a főpap maga a szörny. (Legalábbis éppen most.)
Az előadás végén széthúzzák a függönyt. Ha eddig el volt húzva, akkor talán nem is volt előadás. Akkor talán nem is voltak nézők. Széthúzzák a függönyt – mintha a zuhanyfüggönyt húzná félre valaki.
Khaled-Abdo Szaida
A színpad felét mi foglaljuk el, a feltornyozott nézőtér, a másik fele marad a játszóknak. A függönyt ránk húzzák, be vagyunk zárva a varázslatba. Nagyon hosszú, nagyon kemény, nagyon durva három óra. Hosszas ármánykodások, háborúk és szerelmek után, a tér egyszercsak megnyílik, a halálához közeledő anyakirályné az éjszakában gyönyörködik legkedvesebb unokájával. Lányait már mind feláldozta a hatalmas Octopusnak, ő maradt neki, s a fiú testvéreként nevelt rokonleány, aki a következő kiszemelt áldozat. Zöld iskolapadon ülnek a hatalmas, kitárt vasajtók mögött, vitatkoznak vallásról, önfeláldozásról, és körüllengi őket az egymás iránti kölcsönös szeretet és tisztelet. Szövetségesek. Egyik tanítja a másikat, és most elhatározza, hogy megmenti. Elmondja, az ötös tanács tud testvérével való kétes kapcsolatáról, s hogy megbüntetik az áldozat bemocskolásáért. Megszervezte a menekülést hajnalban hajó várja majd a kikötőben, s kéri, vigye magával a leányt. Hirtelen egy ugrással (szó szerint) a hajó gyomrába érkezünk, ahova a fiú magával ragadja az áldozatvivők kezéből a sorsával megbékélt leányt. Hisz az Octopusnak ajánlani életünket nem áldozat, hanem hatalmas ajándék, ezért is tisztelik, s kényeztetik olyan nagyon menyasszonyait. Nem könnyű a lányt révületéből magához téríteni, s rávenni, hogy térjen vissza az életbe, értelmetlenné téve mindazt, amire eddigi életében nevelték, s amire olyan nagyon készült. A gyöngédség és szerelem azonban csakhamar megszabadítja minden kétségétől, olyannyira, hogy mire magához tér(ünk) már két meztelen fiatalt látunk magunk előtt. Meztelenek, mert levetkőzik eddigi életüket, hogy a távoli ismeretlenben közösen, egymásba kapaszkodva kezdjenek új életet, nem számít más csak ez a két élet közti lebegő pillanat, aminek ők kell értelmet adjanak, ők már csak fiú és leány, már nem is testvérek, két gyönyörű fiatal akikben felébred egymás iránt a szerelem és a vágy. Egymásra találásukat azonban bemocskolja a hajó fedélzetéről (a mennyezettől fél méternyire, két vékony lécről) bebámuló álszent kuruzsló és a királyné tehetetlen bizalmasa. Azonnal elhatározzák, hogy visszaviszik őket hazájukba, hogy ott elnyerjék méltó büntetésüket vérfertőző nászukért. A fiatalok hamar magukhoz térnek, s Isbel érett nőként megérzi Lauro hidegségét. A herceg rádöbben, hogy akit angyalnak, elérhetetlen csodának tartott, csak egy nő, akit ugyanúgy megszerzett és magáévá tett, s aki ugyanúgy nem képes egész életét betölteni. Már nem törődik sorsával. Harcolna, uralkodna, nevelné népét, de ha ezt nem lehet, a rabság saját hazájában ugyanannyit ér, mint tisztes családi életet élni húgával egy idegen vidéken.
Boronkay SOma
Nézőpróbáló előadás. Nehéz közel három órán keresztül koncentrálni, még akkor is ha közben felejthetetlen, néhol megmosolyogtató, néhol rémületet keltő jeleneteket látunk. A kezdete is kissé abszurd, Zsótér felhatalmaz, hogy aki nem bírja, nyugodtan hazamehet, rá egy percre pedig behúzzák (a később jelmezzé váló) függönyt, lezárva ezzel a menekülési útvonalat. A nézők ugyanis a színpadon foglalnak helyet, ám meglepő módon a játéktér különállósága továbbra is megmarad, csak sokkal kisebb térre szorítva, vertikálisan és horizontálisan is megnyújtva.
Balassa Eszter
A testek próbája jellemzi talán a leginkább a Zsámbéki-Zsótér - osztály legújabb vizsgaelőadását, az Octopust. A sosem látott szörnyeteg-istenség szűzleányok testét követeli magának áldozatul, rettegésben tartva ezzel a silenei királyságot. Áldozható lányt tehát mindenképpen találni kell – akár szép szóval, akár erővel, akár úgy, hogy a lány érintetlenségét férfiúi érintéssel ellenőrzik. És ha így már nem lány a leány az sem baj – bárki lehet szűz, ha a tanács úgy akarja. Sőt, ha a rendező, Zsótér Sándor úgy akarja, férfialakban is testet ölthetnek a lányok. Hiszen miért ne? Ha egy város lakói elhiszik kéjvágyó vezetőiknek és papjaiknak, hogy létezik egy nyolckarú tengeri szörnyeteg, mi miért kérdőjeleznénk meg egy olyan színházi hagyományt, mely pár évszázada még konvencionálisan, sőt kötelezően működött. Ahogy az sem újdonság – csupán a mai ellustult közönség számára hathat meglepően -, hogy egy színész több szerepet játszik. És így nem csak a nemek válnak felcserélhetővé, hanem az életkorok is. Ahogy szolgálólányt és katonát megformálhat egyazon színész, ugyanúgy játszhatja egy személy a vénséges anyakirálynét és annak legifjabb leszármazottját is. A lényeg, hogy ne csak ők, hanem mi is hinni akarjunk benne - és mi hiszünk is Stork Natasa játékának. Még jelmeze átcserélését sem hiányoljuk, ahogy elégségesnek érezzük a jelzés értékű jelmezváltoztatást is a férfiak szerep- és nem-váltásakor.
Nem csak átvitt, hanem konkrét fizikai értelemben is próbára tétetnek az előadás során a testek. Lauro és Isbel nagyjelenetében Erdélyi Timea és Orosz Ákos a bűnös vágy hevével szabadulnak meg ruháiktól, hogy aztán immár pőrén, mégis félénken, lépésről-lépésre találjanak el egymásig a testvér-szeretők, hosszúra nyújtva az első felnőtt érintés pillanatát. (Különös hangsúlyt ad ennek a jelenetnek a tény, hogy Lauro korábban ruhában, minden érzékiségtől mentesen feküdt le Nellával, aki aztán társaként szerette.) Rajtuk kívül előkelő alakokat nem láthatunk ruha nélkül, míg a köznép tagjai – legyenek áldozatkész lányok, vagy erejük teljében lévő férfiak – nem egyszer, ám sosem öncélúan fedik fel testüket. Földi Ádám a legprűdebb Giorgio, vagyis Szent György szerepében. A hős(-nek tartott) és cölibátusban élő hadvezért jól jellemzik, pipogya jellegét erősítik az olyan apró dolgok is, mint az, hogy szandálja alá is zoknit húz.
A szűkre szabott térben megannyi kicsavart, lehetetlennek tűnő pózban és szituációban kell minden játszónak tanúsítania jó kondícióját. Bizonyítaniuk kell, hogy szinte bármekkorát képesek ugrani, hogy akrobatikus ügyességgel tudnak vékony, néha ijesztően meg-megreccsenő vastraverzeken fel- és lemászni, csimpaszkodni, vagy végtelennek tűnő ideig mozdulatlanul lógni. Az előadás mégsem csúszik át a magának utat törő és saját formáit kereső “fizikai színházba”, mert arányaiban ezek a mozgások egészítik ki Weöres Sándor szövegét, nem pedig fordítva. A terjedelmes, olykor akár más Weöres-költeményekkel is megtoldott szöveg precíz, még véletlenül sem elsietett előadása közel három órába telik. De olyan magával ragadó módon, hogy úgy kucorgok közben nyomorult pózba szorítva egy fél lépcsőfokon, mintha én is tagja lennék az Octopust félve imádó silenei tömegnek.
Szabó-Székely Ármin
Ki uralkodik Silenén?
Ez a darab alapkérdése, ami mozgásba hozza az eseményeket. Cannidas csak névlegesen király, a darab során többször félkegyelműnek titulálják, hatalma nincsen, a cselekmény során szépen lassan el is veszik, az utolsó jelenetekben tűnik fel újra, amikor leánya, Uttaganga feláldozása miatt őrjöng. (De itt is csak zárt kapukat képes döngetni, előtte nem tárulnak ki az ajtószárnyak.) Az Ötös Tanács már sokkal gyakorlatibb hatalommal bír, a szüzek feláldozásának kérdése nem elhanyagolható, ugyanakkor ezzel csak a királyi család és az udvartartás tagjait mozgathatják, arra nincs utalás, hogy a város életét is befolyásolnák. És ott van Drindrin, az Octopus (és a főpapja, Miron), aki bár a város védelmezőjének van kikiáltva, valójában szintén csak a szüzek kérdésében kompetens, senkinek eszébe nem jut, hogy, mondjuk, a rómaiak ellen védelmet nyújthatna.
Inganga kérdése bonyolultabb. Az ő gyakorlati hatalmával folyamatosan szembesülünk, mindenki engedelmeskedik neki, istenkirály(nő)ként uralkodik a város és népe felett. Ami egyben a családja is. Inganga mindenkinek az ősanyja, (mindegy, hogy gyakorlatban vagy csak elméletben) így vérségi alapon birtokolja hatalmát, ami éppen ezért megkérdőjelezhetetlen. A saját két kezével kezdte építeni a Várost, vagyis a civilizációt a fekete törzsek között, a férjével, aki azonban már a legendák ködébe vész. Ahogy Silene következő királyai is, akik valószínűleg annyi hatalommal bírtak, mint Cannidas. Inganga totális matriarchaként fogyasztotta a királyokat, ahogy az anyakirálynő a heréket.
Csakhogy az idő múlása kikerülhetetlen, és Inganga már nem képes tovább betöltetni ezt a tisztet, (ezt legegyértelműbben, sőt egyedüliként, Lauro fogalmazza meg, amikor azt mondja, hogy a dédanyó öreg teste már képtelen csábítani). És ez Silene szimbolikus közösségében egyet jelent a folyamatos degenerációval, ami nem is csoda egy ennyire zárt rendszerben, ami önmagából már képtelen megújulni, csak az idegen, az új világrendet képviselő tudja egy magasabb szintre emelni (a régi teljes kiiktatásával).
Ebből a zárt rendszerből próbál meg kitörni Lauro és Isbel, de eljátsszák azt az esélyüket, hogy új szabályok szerint éljenek, és így új ősapa és ősanya válhasson belőlük. Lauro, aki Cannidas utódja lenne, már képtelen kilépni az előre megírt szerepéből, elveszik az udvarhölgy-hárem birtoklási játszmáiban, és ezzel elveszti az újat teremtő potenciáját, ami Isbelben még meg van, hiszen ő egy jövőbeli férjről beszél, aki akár ezen a rendszeren kívül is állhat. De Lauro kívánja betölteni ezt a szerepet, és ezzel a vesztüket okozza, mert egész Silene a megújulást várja.
Ezért epekednek a római katonák és persze Giorgio lovag után, aki maga új vallásával, egy új világ ígéretét hozza. Ennek még az öreg Inganga is hatása alá kerül, hiába tudja, hogy a régi Silene bukása az ő bukását is jelenti. Inganga úgy tűnik, hogy mindent lát és mindent tud, ami nem is csoda, hiszen ő hozta létre ezt a rendszert. De, ha akarna se tudna változtatni rajta, végig kell néznie, ahogy minden leszármazottja felőrlődik az Octopus és a rómaiak között, hiszen ő maga a rendszer, és ő már képtelen a változásra.
Ebből következik az a hiba, hogy a királyok szerepe ki van jelölve, de a királynőé még nincs. Az új királynő posztjára két jelölt pályázhat, Isbel és Uttaganga. Lauro azt mondja a darab vége felé, hogy Inganga Isbelben született újra, és valóban: Isbelben lett volna meg az egyedüli képesség az újrateremtésre, ő és Uttaganga maradt tiszta a szüzek között, de Lauro először szóban, majd tettben is magáévá teszi, így beépíti a rendszerbe (ami Isbelnek egyetlen alternatívát jelent, a feláldoztatást a Drindrinnek, vagyis a közösség vezetőinek).
Így Uttaganga lesz az, aki túlél mindent, az Octopust, a királyi családot, a régi világ bukását. Az az Uttaganga, aki Silene vérfertőző beltenyészetében az utolsó ág, aki már tényleg félkegyelmű, aki maga alá vizel. És mégis, ő az egyetlen, aki méltó arra, hogy túlélje a Drindrint, kapcsolatba kerüljön Szent Györggyel és az új világgal.
Az az elgondolás, hogy ugyanaz a személy játssza Ingangát és Uttagangát, átértékeli a darab fejlődésszemléletét. Elvileg, Silene elindult a dicső múltból, és száz év alatt szétzüllött, mert képtelen volt megújulni. Ennek a szétzüllésnek az élő mementója Uttaganga, aki utolsó elemként bekapcsolódhat a következő korszakba. Vagyis a régi világ leomlott, és az újban méltó helyükre kerülnek az elemei: a matriarcha egy idióta báb lesz, és a közeli jövőben, a térben távoli Diocletianus császár, a távoliban pedig a már jelen lévő keresztényég fog uralkodni. Az mindegy, hogy pozitív vagy negatív változás ez, a lényeg, hogy haladás. De, ha Uttaganga azonosítható Ingangával, akkor valójában nincs haladás, csak romlás.
És ezt a romlást ebben az esetben az új világrend sem képes megállítani, nem tud új kört indítani, ahol egy magasabb szintre léphetne Silene (az emberi civilizáció), amit alátámaszt Giorgio karaktere is, aki inkább tűnik turistának, mint hadvezérnek és inkább ostobának, mint szentnek. Főleg miután őt is beavatják az Octopus misztériumába, leragasztják a szemét, és a száját, a füleit fehér ronggyal tömik be. Nem tűnik-e inkább úgy, hogy ahelyett, hogy a kereszténység győzött volna Drindrinen, Silene győzött a kereszténységen? Silene győzött, az emberi közösség metaforája, aminek csak az idő túlélése számít, ami az utolsó pillanatig nem hagyja meghalni létrehozóját, Ingangát, majd könyörtelenül felszámolja őt és istenét, az Octopust, hogy Uttagangát és egy új istent ültessen a helyébe.
Utolsó kommentek